Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-10-09 / 41. szám

2 » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1904. október 16. tulajdonost érinti, tehát joggal várhatja a közönség, hogy a rend áldozatokat is hoz a szórakozás, üdülés biztosítása érdekében. Nem is kivánta, nem is kívánhatja, hogy közköltségen a vármegye tartson ott maitre du plaisirt. Sokkal nagyobb előny a tulajdonosra s a közönségre is, lia egy állandóan ott székelő közigazgatási tisztviselő vezeti a fürdőhely és vidékének adminisztrációját. A Balatonkultusz fejlesztése országos fontossággal bír. Joggal remélhetjük, hogy a kormány sem zárkózik el az uj járás kikerekítésétől, amely különben általános közigazgatási szempontokból is szükséges. A zalaegerszegi piac. Egyre hallhatóbbá válik a panasz, hogy a zalaegerszegi piac hallatlan drága s hogy a megélhetés nehezebb, mint a fővárosban. Hasonló népességű kis városok között határozottan az első helyen áll drágaság tekintetében s ha valaki figyelemmel kiséri a statisztikai adatokat, meggyőződhetik arról, hogy a megélhetés 10-15%kal drágább, mint Győrött, Székesfehérváron, Pécsen. Nagykanizsa már valamivel drágább. Eddig azt hittük, hogy a vidéki kisvárosok élelmezésének biztosítására felesleges minden hatósági beavatkozás, mert hiszen azok rendesen őstermeléssel foglalkozó vidékek központjai, ahol bővében van minden élelmi cikk, amely a legminimálisabb szállítási költséggel kerülhet piacra. A limitáció kora lejárt, a szabad verseny vette át az uralmat, amely nivellálja az árakat. A nagy városok piacain azonban az árak mesterséges felszöktetése könnyebb, mert a fogyasztási cikkek nagy tömegekben kerülnek a piacra s a központosított elárusítás tág teret nyit a visszaéléseknek, kartelleknek. Ezelőtt néhány évvel még a boldog vidéki ember megelégedetten nézte a fővárosi drágaságot s ha már a kultura ós magasabb élvezetek központjától távol élt is, de legalább olcsóbban és kényelmesebben élt. Sok szerényeb viszonyok között élő család igyekezett a vidékre a megélhetéssel járó terhek és gondok könnyítése végett. Manap azonban inkább a főváros felé tódulnak. Ha már küzködni kell az élettel itt is ott is, legalább a nagy város előnyeit élvezik s eldugják a nyomorúságot a millió ember^között. A vidéki városok a közélelmezéssel nem foglalkoztak. Nem volt rá szükség. Eligazodott az magától. A költségvetésekben hiába keresünk olyan tételeket, amelyek a közélelmezés, lakás viszonyok javítása és egyéb szociális kérdések érdekében vétettek fel. A közjövödelmoket lefoglalták és kimerítették a kulturális és közigazgatási oélokra szükséges kiadások, amelyek miatt az életnek másik lényeges kérdését figyelmen kivül hagyták. A városok egymással versenyeznek gyárakért, vállalatokért, uj kulturális intézményekért. A mi közgyűléseinken is egymást érik a tervek, amelyeket deputációkkal, kérvényekkel igyekezünk megvalósítani, de egyetlen szó sem emelkedett, egyetlen kéz sem mozdult azért, hogy méltányos árakat teremtsünk a piacon s megkönnyítsük a szegény emberek megélhetését. A rosz termés felszöktette az árakat. Kétségtelen, hogy az élelmi cikkeknek meg kellett drágulniok. De a horribilis áremelkedést a rosz termés sem indokolja. A közönségnek meg kell fizetnie még a spekulánsok és apró kereskedők, kofák, tyukászok hasznát is, mert ezek teljesen hatalmukba kerítették a piacot. Mert ugy szokott történni mindig, hogy ha valamely cikk ára felmegy, a közvetítő nem elégszik meg az előbbi haszonnal, hanem a drágaság cégére alatt kétszeres nyereségre vágyik. Ha a szarvasmarha 10°/

0-kal drágább, a mészárosok a hust 20°/

o-kal magasabb árért mérik s ha a marha ára újra lej eb b száll, a hus árának csökkenése nem követi ezt azonnal, hanem igyekeznek azt egy ideig az előbbi nivón tartani. Ha egyébként nem megy, összebeszéléssel, meg kartelekkel. Igy vagyunk a piaci árukkal is. A fogyasztó nem az indokolt áremelkedést fizeti meg, hanem annak kétszeresét, háromszorosát. Nézzük meg, mi történik minden hetivásár alkalmával a zalaegerszegi piacon. Az árusok, a napról napra szaporodó kofák a legszemérmetlenebb módon zsebelik a közönséget. A kofa valósággal kikapja a vevő kezéből a csirkét, tojást, gyümölcsöt s az eladó szemeláttára kétszeres árért adja tovább. Gorombaság a fegyverük, visszaélés, zsebelés, erőszakoskodás a jövödelmi forrásuk. Joggal kérdezheti akármelyik városi polgár, hogy miért kell a város céljaira rengeteg áldozatokat hoznia ós garatait a város pénztárába beszállítania, ha védelmet nem kaphat legjogosabb igényeinek kielégítésében. A városnak bele kell szólnia a piaci viszonyokba, mert a közönség nem lehet kénytelen tűrni azt, hogy a drágaságból mások jövödelmi forrást csináljanak. Lassanként odáig juthatunk, hogy még ha pénzünk volna is, nem lesz meg a betevő falat. A zalaegerszegi piacon nem lehet megvenni a konyhára valót. A kofák és a tyukászok összeharácsolják a csirkét, tojást, a vágó marhát viszik Bécsbe a kereskedők, » tejszövetkezetek kiszállítják külföldre a vajat. A gazda egy garassal sein kap többet, a fogyasztó azonban drágábban fizet mindent. A többlet a spekuláció haszna. A zalaegerszegi piac ellátását legelső sorban avval kell elősegíteni, hogy meg kell rendszabá lyozni a kofákat. Egy izben már alkotott a képviselőtestület egy erre vonatkozó szabályrendeletet, de a kereskedelemügyi miniszter nem engedte korlátozni a „kereskedelmi szabadságot" s a szabályrendeletet nem hagyta jóvá. A zalaegerszegi publikum tehát a kereskedelmi szabadság zsákmánya lett. A kofák vérszemet kaptak s ma már alig lehet első kézből kapni valamit. Azóta azonban változtak a viszonyok. A drágaság kényszeríti a városokat arra, hogy a közélelmezés kérdésébe beleszóljanak. A kormány sem záikózhatik el a védelmi rendszabályok szentesítésétől, mert evvel csak a zsebelesósből élők és zsarolók számát és nyereségét apasztja, de ezreket védelemben részesít. Vegyük elő újra azt a szabályrendeletet s kérjük a jóváhagyását. A kereskedelmi szabadság mindenütt tisztelt elv, de azért ez nem akadályozta meg pl. Zombor városát abban, hogy a mészárosok kartellje ellen védelmet ne keressen, Szombathelyt abban, hogy városi mészárszék tervével ne foglalkozzék. Az orrunk elől viszik el az élelmi szereket külföldre, ahol mindenütt megrendszabályozzák a kereskedelmi szabadságot azokon a pontokon, ahol a közérdekbe ütközik. A szabadság a köz kárára nem szolgálhat, mert furcsa dolog volna az, hogy a közvetítőnek minden szabad, a fogyasztók nagy tömege ellenben védelmet ne kereshessen. Ha az a nagy közönség azt látná, hogy a termelő jövödehnét fokozza a drágaság, nem zúgolódnék annyira. Mert a kár haszonba menne. De a haszon paraziták kezébe vándorol, akiket a rendszeres munkától való irtózás vezetett a piacra, ahol két hetivásáron, hus<! korona tőkével és ezer mázsás gorombasággal, a hisrékeuy és tudatlan paraszt becsapásával akarják biztosítani a többi napok renyheségét. Ha már drága az élelmi cikk, szerezzen mellette többet a termelő, a nép, ne a piaci közvetítő. A drágaság mellett ne fizesse meg a fogyasztó közönség a kofák és roszhiszemü árusok mértéktelen szabadságát is. TÁRCA. A fejedelem toporzékol. Henrik fejedelem, harmincegyedik az Ehrenholdok dinasztinájából, valamelyik téli estén, ugy tiz óra felé, borús tekintettel járkált fel éa alá rezidenoiája könyvtárszobájában. Nem tudott megállapodni önmagával: lefeküdjék-e, vagy rágyujtson-e egy szivarra. A kérdések kérdését egy óra multán sem tudta megoldani, tehát becsengette Adolfot, a vén komornyikot. Ez vörös ember volt és nagyon hangsúlyozott mondatokban szokott beszélni. — Parancs? — Vén bandita — szólt enyhén a fenség — hát te még ébren vagy ? — Látja! — felelte Adolf. — Látom. Hát küld be Deytbold grófot. A vörös komornyik odaállt XXXI. Henrik elé, de egészen eléje: — Éjfélkor? Mi a csudának? — Ne feleselj ! Mert én igy paranosolom. Az állam-miniszteremmel, azt hiszem, ón rendelkezem. Az „állam-miniszter" szóra Adolf a leghatározottabban mosolygott. — Én nem bánom. De az nem szép fenségedtől. — Micsoda ? — Hogy ilyenkor zavarja szegény grófot. Influenzás és már egy órája alszik. A fejedelem gondolkozóba esett: — Igazad van — szólt kis vártatva. — De ón unatkozom. A komornyik most már szemtelenül mosolygott : — Hát erre kell az államminiszter? Erre a célra jó a lovag is. — Bacielit gondolod, a főudvarmestert ? — Miért kérdi fenség ? Sem több lovag, sem több főudvarmester nincs az országban. A fenség kacagott. — Adolf, te szemtelen vagy, de azért küld be a lovagot. Adolf dörmögött: — Ezt megmondhatta volna mindjárt! Már küldöm! Bacieli, akit oly lenézően kezelt Adolf, Spanyolországban született, Olaszországban élte át misztikus gyermekkorát, valamelyik balkáni állam tisztikarából lökték ki mint számvevőtisztet, egypár évig (mig meg nem szökött) az idegenek légiójában, francia zászló alatt itta az arakot ós a legcsipősebb pálinkát, mig csavargásai között egy éjjelen arra ébredt, hogy ő először is : lovag, másodszor: XXXI. Henrik fejedelem főudvarmestere, harmadszor: mégis beteljesednek az álmai, mert ezentúl nem szallonnát fog ebédre enni, negyedszer: hogy eléri vágyai netovábbját, az aranysujtásos piros uniformist. Ebben az aranysujtásos piros uniformisban hajolt meg kétrét most is fenséges úrra és parancsolója előtt: — A legkegyelmesebb hivásra megjelentem. — Kedves lovag, unatkozom. — Rendelkezzék leghívebb szolgájával, fenség. — Hallja lovag, tudta miért érzem ón magam szerencsétlennek ? Bacieli egyszerre felöltötte a résztvevő arcát. — Isten ments, hogy szerencsétlennek érezze magát Arnulfia uralkodója, Arnulfiáé, amelyben a légy is boldog. — Épp ez a közboldogság unalmas! — szólt ásítva XXXI. Henrik. — Megalszik a vér ennyi boldogság láttára. Boldogtalan vagyok, hogy nem tudok boldogtalan lenni és tönkretesz a boszuság, hogy nem tudok, hogy nincs min boszankodnom. Beszédes ravaszság ugrált a lovag arcán. — Erre nagyon könnyen van mód; tartsa meg fenséged továbbra is államtitkárnak Dytbold grófot. — Jó, jó kedves lovagom, de most ne intrikáljon, hanem legyen segítségemre. Amaz felöltötte a megijedt arcát. — Miben? hogy fenséged panaszkodjék ? Nem ettem meszet! — És ha parancsolom ? . . . Ezt a petyhüdt elégedettséget nem bírom ki tovább. Ezelőtt legalább gondjaim voltak néha a pénz miatt. Most ninos. Öt évig vágyódtam Louise ölelő