Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-09-18 / 38. szám

414 »Zalamegye Zalavármegyei Hirlap« 1904. szeptember 11. gyors menekülést s a sürgős elutazást, bizonyosan nem merjük megkockáztatni azt az állítást, hogy mindazok, akiket akár vagyoni helyzetük, akár a közbizalom a közügyek intézésére elhívtak, sokat törődnek a vármegye dolgával. Az első napon választottunk négyszázan ; másnap a vármegye legfontosabb dolgait elintézték huszonötén : az a néhány férfiú, aki ősi tradícióinál fogva úgy érzi, hogy kötelessége a közügyeket áldozatok árán is szolgálni s még néhányan, akiknek egyéb dolguk abszolúte nem akadt. Aki azt állítja, hogy így is jól van, az nincs tisztában sem a vármegyei intézmény fontosságával, sem az önkormányzat lényegével. Az önkormányzati jog nem csak önvédelmi eszköz, mint a forgópisztoly, amelyet csak akkor használ az ember, ha rátámadnak, egyébként a falon lóg; hanem olyan fegyver, mint a katona puskája: amellyel békében is őrt áll. Az önkormányzati jog csak akkor ér valamit, ha gyakorolják, máskép csak frázis. Annak a kezében hatalom, aki él vele. Aki az ősi fringiát a szegre akasztja, annak csak emlék; aki felköti, annak dísz; aki megtanulja kezelni, annak erő és hatalom; aki uj utat vág vele töretlen ösvényeken, annak dicsőség. Hiuk vagyunk mindnyájan; áldozatra készek kevesen. Lám mennyire keresett a nép kegye választások idején. Mindenkinek hizeleg, ha a bizalom a törvényhatósági bizottságba küldi, hogy ott dolgozzék meggyőződésének, tudásának és élettapasztalatának erejével a köz javára. A megkülönböztetés azonban kötelességekkel jár, amelyeket áldozatok árán is teljesíteni kell. Az idők szomorú jele, hogy a közcélok iránt nincs meg az a lázas érdeklődés, amely előbb a társadalmat áthatotta. A passivitással pedig könnyen kiszolgáltathatja magát a társadalom olyan irányzatoknak, amelyekkel nem ért egyet. Mikor a közbizalom elajándékozásáról van szó, a választó közönség ne áldozza fel magát egyesek hiúságának. Önmagának árt vele legtöbbet. Az önkormányzati jogot ne csak mint ősi intézményt, hanem mint a haladásnak és speciális érdekeinknek eszközét becsüljük meg. Adjon neki méltó tartalmat és kifejezést a társadalom, amelynek javáért és szolgálatára van rendelve. A vármegye közgyűléséről. Mégis csak nagy ós hatalmas dolog a választói jog. Alig van olyan fontos vármegyei közérdek, amely annyi embert tudna megmozdítani, mint a választás. Három napig tart, amig a Balaton melléki bizottsági tag megfordul Zalaegerszegről. Néhány száz kilométert kell utaznia mindenféle alkalmatosságon. Természetes, hogy nagyot gondolkozik, mielőtt rászánná magát az útra olyan dologért, amely vagy nem közvetlenül érdekli, vagy nem választás. Ha azonban választani kell, akkor már megmozdul az egész vármegye, mert hát mozgatják. Választás korteskedós nélkül nem esett meg sem innen sem tul az Óperencián. Természetes tehát, hogy ha a sümegi főszolgabírói állás megürül, azt megérzik Stridón is ós jönnek a választottak és virilisták „u Zalaegerszegu." Valaha a közgyűlések előestéin már zsongott a székvárosban a sok vidéki ember. Húzta a cigány a vármegye urai által látogatott korcsmákban s a vendégszobákat minden háznál szellőztették. Nagy esemény volt a régi időben egy vármegyei gyii lés sa kis város alaposan felfordult egy-két napra. Egymást érték a fogatok, megélénkült az utca, zajos volt az élet este is, amikor a kisvárosi ember rendszerint el szokott pihenni az Úrban. A vidéki uraknak jeles mulatság is volt a közügyekkel való foglalkozás. Néhány napig alaposan kimulatták, ki kártyázták magukat. A mult század utolsó évtizedeiben azonban átalakult a világ. Az élet terhei megszaporodtak; kevesebb lett a mulató ember. Azután kiépültek a vasutak. Nem kell egy-két nappal előbb útnak indulni. Bekövetkeztek azután azok az idők, amikor alig lehetett a város arculatján észrevenni, hogy a vármegye urai gyűlésre jöttek össze. Elveszítették érdekességüket a gyűlési napok. Csendes tanácskozás foglalta el a zajos cougregációk helyét. Ezért pedig nem érdemes bezarándokolni a székvárosba. A mostani közgyűlés azonban újra felelevenítette a mult emlékezetét. A balatonmellékiek az előző nap megérkeztek, mert hosszú az ut idáig, amelyet a gyűlés napján nem lehet megtenni. A vármegye más vidékeiről is sok bizottsági tag volt ittbenn már előző napon. Sokan szállást sem kaptak. Kénytelenek voltak az éjszakát — ősi jogász kifejezéssel élve — átbumlizni. Az éjszaka folyamán az egyes társaságok ötször is átalakultak. Akinek volt hová lehajtania fejét, megszökött; a hajléktalanok pedig egy csoportba verődtek. Igy került össze öt-hat féle párton álló szavazó s tórítgettók, kapacitálták egymást. Aki meg sem mozdult a helyéről, egyszerre csak azon vette magát észre, hogy idegen tábor veszi körül. Veszedelem természetesen nem keletkezett a kavarodásból. Legfeljebb egy-két pohárral többet kellett elszenvednie, mint amennyire a szervezete be volt rendezve. Hogy ki lesz a vivát, még csak gyanítani sem lehetett. Mindegyik fél erősen bizott a sikerben ; mindegyik jó kedvvel nézett a holnap elé ós szívesen ürített poharat a jelöltje egészségére. Lassanként megvirradt. A vásárosok kezdtek kirakódni s mire a vásári nép elöntötte a várost, beérkeztek a reggeli vonatok is, amelyek a vármegye minden részéből hozták a bizottsági tagokat. A vármegyeház előtt s az ,.Arany Bárány" szálloda sarkán nagy csoportokban tárgyalták a kilátásokat. Minden percben uj hirek érkeztek. Egyik másik jelölt visszalépéséről, paktumokról és fúziókról. A másik percben megcáfolták a hireket. Ennyire tájékozatlanok egyetlen választás előtt sem voltunk. Ki tud eligazodni annyi ember s annyi jelölt között? Minden szóban, j minden ajkon buzogott az igaz meggyőződés ós a törhetetlen remény; csak a jelöltek néztek a bizonytalanság kínjaival a jövendőbe. Bizony, ; bizony, aki egy választás tortúráját kiáltotta, megérdemli a főszolgabiróságot. Mert borzasztó i azt elviselni, mikor jön egy jóakaró s barátságos váll vereget éssel biztosít a sikerről. »Nagy többség. Nem kell félni, Biztos a siker, mint a halál.* De jön a pessimisztikusabb természetű jójjbarát és gyászos képpel mondja el a jóslatot: »Megbuktunk pajtás. Erősen korteskednek ellened.* És látni azt, hogy az ellenfelek miként sürögnekI forognak, kogy egy voksot elkaparítsanak; hallani TARCA. Moly Mátyás úr és a gyermekrendszer. Irta: Józsa Antal. Molyné asszony odaszólt az urának: — Gyere csak Mátyás, mondok valamit. — Hát csak harsogd el édes, drága kedvesem. — Nem lehet. Titok. Moly Mátyás tír gyanakvó megdöbbenéssel nézett a kedves feleségére. — Titok? Hm ... De tán csak nem afféle édes titok megint? — De az. Sőt annál is édesebb. Moly úr savanyu ábrázatot vágott. — Ne kinozz, édes. Sugd meg a valót. Egy pár cipővel már több vagy kevesebb, oda se neki! Csak legalább már fiu lenne . . . — Miért? A lányok tán nem kedvesek? — Sőt nagyon kedvesek, kivált ha már ugy 19—20 esztendősek. — Ne viccelj. Megjött a mama. Nohát ha valaki látta már azt a sokat emlegetett villámot lecsapni a felhőtelen égből és látott megfagyni mosolyt viruló arcokon s vért az erekben, avagy el tud képzelni egy nyugodtan kérődző jámbor jármosökröt, amint valaki orvul hirtelen főbe taglózta: az maga elé tudja képzelni Moly Mátyás urat is ebben a pillanatban. Olyan lett, mint akit örömében megüt a guta. Hogy vannak ilyeuképpen gutaütött emberek, arról sokat olvas az ember újságokban, ámbár a valóságban még kevesen láttak egyet is és az orvosi tudományra nézve is telj csen közömbös, hogy valakinek örömében vagy bánatában reped-e meg a szive: mindazonáltal a történeti igazság kedvéért megállapítható, hogy Moly Mátyás urat örömében érték az orvosi műnyelven „szélhiidéses tünetek"-nek nevezett elváltozás „küllemei". Alapjában megingott, a végtagjait sajátságos módon rázogatta úgy, hogy laikusok részén azt is lehetett volna hinni felőle, hogy rezgőrjben szenved. Ama bizonyos megfagyott mosoly ott ragyogott a hosszura nyúlt ábrázatán, mint napsugár a jégvirágos ablakon. — Igazán? Valóban? Megjött? Ő jött meg? És — mikor jött ? — Mig te a hivatalban voltál. Csak betoppant. — Meg akart lepni. Ez jelent valamit. — Nos, ős nem vagy tán meglepetve ? — Én ? . . . Nagyon kellemesen vagyok meglepetve. De legalább erre az örömre elkészíthetett volna. Ilyen váratlan meglepetés már embereket ölt. Hiszen tegnap még a halálos ágyán feküdt. — Tudod, hogy a mamának halálos ágyán feküdni és onnét felkelni •— egy pillanat műve. Ah, ő energikus asszony ! — De mit akarhat most az energiájával ? — Azt mondja beszélni akar a fejeddel. — Most, mikor éppen a fejem nincs helyén. Köszönöm. Még csak ez kellett. Asszony, tudod te, mi törtónt? — Tudom. Az a gőgös Kecskeházyné párbajra akar hivatni. — Igen, a fattyú miatt, amit a vasúton vágtál utána az egyetlen csemetéjének. Honnét tudod ? — A mamától. — Hát már ő ezt is tudja? — Ő mindent tud. A végszóra belépett a mama a szomszéd szobából. Igazi hatalmas, impozáns asszony, akiről azt szokták mondani, hogy még most is különb a lányánál. Miután csókra nyújtotta a kezét Moly urnák, minden körülményesebb bevezetés nélkül igy szólt: — Kedves vejem uram, ennek a gyermekrendszernek végit kell vetni. Moly úr ártatlan megszeppenéssel kérdezi : — Hát tán nem részesülnek elég jó nevelésben a gyerekek? — Eh . . . Nem a nevelés, hanem a neveletlenség hogy is mondjam csak

9 a . . . szóval más jónevelósű családokban csak az úgynevezett egy gyermekrendszer van óletbelőptetve, legfölebb kettő . . . — Értem. Nálunk pedig a tizenegy gyermek-