Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-03-27 / 13. szám

XXIII. évfolyam Előfizetési dij : Egész évre . 10 K — f. Kél évre . . 5 K — f. Negyed évre . 2 K 50 f. Egyes szám áru 20 tillér Hirdetmények : .'! hasábos petitsor egyszei 18 tillér, többszöri hirdetésnél 14 fillér. A lap szellemi részét illető közlemények a, szerke.HztŐHéghez (Wlassics-utca 25. sz.', &•/, anyagi részét illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (Újváros-utca 25. sz. küldendők. Kéziratokat nem küldünk visaüa. ZALAVAR1EGYEI HSRLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. A véradó. Soroznak. Válogatják a fegyver alá való legénységet. Egy esztendő elmúlt sorozás nélkül; egy esztendeig nem fizetett a nemzet véradót. Katona azonban kell; a parlamenti kisebbség kifáradt s végkimerülésének első következménye a sorozás. Hihetetlenül messze vagyunk mi még attól, hogy a világboldogító eszme: az általános lefegyverzés testet öltsön. Ez nekünk utópia, de sőt a jelek azt mutatják, hogy unokáink előtt is az lesz, melynek megvalósulását hiába lesi majdan sóvárogva a nép. A nemzetek között való versengést, az egyenetlenkedést nem lehet egyhamar megszüntetni; az erősnek nem lehet megparancsolni, hogy a gyöngét önjavára le ne gyűrje. Mi is azon iparkodunk, hogy erősek legyünk, sőt némi büszkeséggel hangoztathatjuk is, hogy azok vagyunk, amint hogy élő bizonyíték rá hatalmas haderőnk, modern nívón álló fegyveres készültségünk, amelyet évtizedek óta folytonosan képeznek, pótolnak, hogy a monarchia épségén valahogy csorba ne essék, ha éppen arra kerül a sor, hogy más népek fiaival kell esetleg összemérni erőnket. A boldogult ex-lex állapotok miatt csak most került sor országszerte a sorozásra. Most szedik be ifjainkat, hogy a haditudományok elemi ismereteit beléjük csöppentsék, hogy a háburoskodás titkaival megismertessék őket, ami csak azért történik, hogy netáni baj esetén megvédhessék nemzetünket. A sorozás eredménye előre meg van állapítva. Tudjuk azt, hogy hánynak kell a katonai szolgálatra alkalmasnak lenni; azt azonban, hogy a besorozottak tényleg alkalmasak-e, csak a katonai körök tudhatják. A sorozó bizottságok előtt azonban jól ismert dolog, hogy a katonai szolgálatra való testi képesség általános mértéke fokozatosan csökkenik. Szomorú, de eltagadhatatlan jelenség, hogy az ifjúság testileg csenevészebb, roszul fejlődik s nincs kellőleg megedzve. Ennek a tapasztalatnak a következménye volt, hogy a védkötelezettség korát a huszadik életévről a huszonegyedikre tették s ennek a következménye az is, hogy évről-évre több azon újoncok száma, akiket csak azért soroznak be, mert a létszám a tényleg fegyver alá való ifjúságból nem telik ki. A gazdasági viszonyok roszabbodásának, az erkölcstelenség terjedésének szomorú következménye ez s van benne valami része a civilizációnak, jobban mondva a minden eszközzel való modernizálásra való törekvésnek is. A föld népe nagyon korán munkára fogja a gyermekeket, akiket nem tud megfelelően táplálni. Az elgyötört iparos-tanonc, a gyári munkát végző gyermek, az agyoncsigázott anya, az iszákos apa, az éhező napszámos korunknak megszokott alakjai. A rövidlátó, beesett mellű, sápadt, vérszegény szellemi munkás szintén a korképhez tartozik. S ezeknek a száma naprólnapra szaporodik. A számnak azonban ki kell kerülni. A hadsereg megköveteli az emberanyagot, mert egyik nemzet elnyeléssel fenyegeti a másikat, ha elég erős hadserege nincs. Akik igazán megütik a mértéket, legyenek rá büszkék, hogy méltóknak találtattak a haza védelmére. A kikre kimoudatott a sokak által végzetesnek hitt szó, a »tauglich,« azoknak kebelét töltse be büszkeséggel az a fölemelő tudat, hogy hazájuk érdekében egy, két vagy három esztendőt áldoznak föl életükből, vagyis lefizetik ezáltal a legdrágább adót, a »véradót,« : legyenek önteltek és gondoljanak arra, hogy nem TÁRCA. Az első és az utolsó. Fájós lábaim ide szögeznek a puha karos székhez. Mozdulatlanul ülve, a siri csendben önkénytelenül is az idő múlásáról gondolkodom. Az idő múlik! Rendületlenül halad sietve tovább, semmi sincs, ami útjában megakadályozhatná haladását. Az idő múlik. Olyan törvény ez, a mely megváltozhatatlan, megdönthetetlen, a melynek még csak elképzelni sem tudjuk az ellenkezőjét. Mi is lenne akkor, ha az idő állana, ba az idő nem haladna, sietve, gyorsan . . . Az idő múlik ! És mégis hányan vannak, a kik a boldog szerelem korszakában meg akarják állítani az idő folyását, nem gondolva meg, hogy ugyanazon édes pillanatok másoknak ugy lehet keserves könnyek özönét, fakasztják. Nem könyörtelenség a haladás az időtől. Múlásában fenségesen nyilatkozik meg a legszebb erényc-k egyike: az irgalom. Volt idő, a mikor én is meg akartam állítani az idő folyását, meg akartam állítani az első csók gyönyörteljes pillanatát, de az idő mult, haladt tovább rendületlenül. Abban a korban éltem, a melyben a bohóság ós jókedv derűje ragyogja be az ember minden tettét, a melynek aranyos kedéllyel átélt kalandjait, vig epizódjait, bár az idő rég fátyolt borított már reájuk, el nem tudom egészen felejteni sohasem. Egyik ismerősömnél találkoztam vele először. Nemsokára azután bekövetkezett nálam az az állapot, a melyet „gyerekszerelem"-nek szoktak nevezni. Kimondhatatlan szerelmes voltam. Mikor ott állott mellettem, véletlenül kezemhez ért puha kis kacsója, visszatartózhatatlanul rohant a bizsergő vér a fejembe s tisztán hallottam annak a kis zakatoló jószágnak minden egyes dobbanását . . . Egyszer azután az a kis kéz ott maradt az enyémben, láng lett egész vérem. Remegve karoltam át, izgatottan súgtam fülébe mindazt, ami szivem mélyéből ajkaimra tódult . . . Mindkettőnket elszédített az a boldog mámorító érzés, pihegve hajtotta fejecskéjét vállamra ós elcsattant a felejthetlen — első csók . . . * * Borongó őszi reggel volt. Az elsárgult levelek nyirkosán, összezsugorodva lógtak a csupaszodé ágakról. A sürü köd nedves leplet borított a talajra. Mint az elhaló természet utolsó lólekzése, nehézkes szellő mozgatta a lombozattól megfosztott ágakat . . . A természet gyászba borult. Ott álltam mellette. Kórágyán sínylődött már hosszú idő óta. Arcának piros rózsái eltűntek. Ragyogó fekete szemei elvesztették már fényüket. Aggódva tartottam hidegülő kezeit, de vártam, hittem, hogy még mosolyogni fog majd reám s eljönnek majd ismét a régi boldog percek. De másként volt megírva. Mindennek másként kellett történnie. A gyenge virágszálnak, alig látta bár az élet tavaszát, már is a halál fagyos, dermesztő ölelését kellett éreznie. Reszketve, remegve néztem, mint érinti a halál fagyasztó szele. Összeszorított ajakkal, némán álltam ott, de bensőmben a kétségbeesés démona tombolt. O még egyszer reám mosolygott, keze megmozdult az enyémben, szemeiben mógegyszer fellobogott az a tüz, a mi a pezsgő élet jele s izgatottan megszorítá kezem. Beszólni akart, de ajkaira nem jött szó, csak nézett hosszan, epedve, vágyódva . . . Magához akart vonni. Lehajoltam hozzá. Gyászos merev tekintetem összetalálkozott sóMai számunk IO oldal.