Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-03-06 / 10. szám

1904. március 6. »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 3 A gyűlést Bosnyák Géza zárta be; buzdítván a népet, hogy a hallottakat vésse szivébe, vigye magával, terjessze otthon. A nép csendesen elszéledt. A Göcsejből bejött 2—300 ember azonban egy csoportba verődött s a Hymnuszt énekelve vonult Ola felé. A vármegyei függetlenségi és 48-as párt elnöke lett Bosnyák Géza, jegyzők iíj. Eitner Sándor és Háry Dezső. Délután 1 órakor közebéd volt a „Korona" szálloda emeleti termében. Az ebéden mintegy hatvanan vettek részt. A felköszöntők sorát Szentmihályi Dezső nyitotta meg. A képviselőkre ürített poharat. Hellebronth Géza a mozgalom sikerére emelte poharát, Holló Lajos Zalaegerszeg város lelkes közenségét éltette; Eitner Zsigmond az ellenzék vezérférfiait köszöntötte fel; Ugrón Gábor a magyar nemzeti érzés megerősödéséről, a nemzeti célok megvalósulásáról mondott egy hosszú, gyújtó beszédet. Sümegi Vilmos szülővármegyéjének polgárságát éltette. Ugrón Gábor és Holló Lajos fél háromkor elutaztak Budapestre; Hellebronth Géza és Sümegi Vilmos pedig Eitner Zsigmonddal Sü megre utaztak. A vendégek távozása után a bankett közönsége is eloszlott. Még egyszer tűzoltóinkról. Az utóbb történt tüzesetbői kifolyólag e lap hasábjain megjelet egy kritika hir alakban, egy pedig egy polgár tollából a tűzoltókról. Engedje meg tek. szerkesztő ur, hogy én is egygyel szolgálhassak a tűzoltók részéről. Arra a kérdésre akarok megfelelni, miért nem képesek tűzoltóink megfelelni ama feladatnak, melyet egy jól szervezett tűzoltó csapattól elvárhatunk. Keressük az okot. Hogy a tűzoltóság megfelelhessen hivatásának, szükséges hozzá jó emberanyag, jó szerelvény és erélyes vezetőség. Melyik van meg városunk tűzoltó intézményében? Az emberanyag jóságát és használhatóságát bizonyítja az a körülmény, hogy a működő tagok nagy része szegény sorsú, nehéz munka után élő ember, kinek alig van a tűztől megvédeni való vagyona, nem éghet le' se háza, se pajtája, se betakarított terménye. Fizetést, előnyöket a tűzoltói! szolgálatért nem élvez. Tehát miért lesz önkéntes tűzoltó, miért áldozza fel veszély esetén egészségét, szokszor testi épségét? Azért mert él lelkében egy nemes kötelesség érzet, embertársai iránti szeretet, melyet nem szavakkal, hanem tettekkel kiván bizonyítani. Ilyen emberanyag tehát rossz nem lehet. A hibát tehát másutt kell keresni. Lássuk a szerelvényeket. No ezekről elmondhatjuk, hogy kritikán alóliak. Egy akkora városban mint Zalaegerszeg, melyben sok egy és két emeletes ház van, olyan szerelvénnyel, melyek ezelőtt 30 évvel szereztettek be, mikor még a város apró viskókból állott, tüzet oltani igazán nevetséges, eltekintve attól, hogy ezeket a szerelvényeket már az idő vasfoga is megőrölte. A második hiba, nyiltan kimondom, a vezetőségben vau. Nem azért, mintha a vezetőség a kötelesség és emberszeretet érzetétől kevésbbé volna áthatva mint a csapat tagjai, sőt magasabb szellemi képzettségüknél fogva azt jobban átérzik. Tehát miért hibás? Hibás azért, mert odáig engedte fejlődni a dolgot, hogy a szerelvények hiánya és a hatósági intézkedések lauyhasága miatt a tűzoltóság a legsúlyosabb kritikának van kitéve. A t. vezetőség erre azt moodja tán, honnan vegyen szerelvényeket, ha nincs reá pénz. Dehogy nincs, hisz a törvény kötelezte és kötelezi a helyi hatóságokat arra, hogy a tűzrendészetről gondoskodjanak. Ott hibázott a tisztelt jvezetőség, mikor erélyesen, a törvény betűihez ragaszkodva nem követelte, hogy tűzoltóság kellőleg felszereltessék. Megelégedett a városi hatóság siralmas kijelentésével, hogy nincs pénz, a város nem áldozhat a tűzoltóságra. Pedig a tűzoltóságra költött pénz nem áldozat, hanem társadalmi és törvényes kötelesség. Ha már a mulasztás megtörtént, e felett hiába siránkozunk, hanem igyekezzünk a mulasztást minden erőnkkel pótolni. Nem elégedhetünk meg többé azon morzsákkal, melyeket a nagyközönség könyörületből ád pártolótagdij czimén a tűzoltóság részére, mert ez, amint a mult igazolja, a tűzoltóság íéntartására nem elég. Tessék a vezetőségnek odahatni, hogy a már évekkel ezelőtt tervbe vett tűzrendészetről szóló szabályrendelet, melynek tervezete mint tudom a városi hatósághoz az egylet részéről előterjesztett, haladéktalanul tárgyaltassék és életbe legyen léptetve. De mig ez megtörténik, hivasson a t. vezetőség szakemberekből össze értekezletet, állapítsák meg minő szerelvényekre van szükség, terjesszenek elő erről költségvetést és hivják fel a városi hatóságot arra, hogy nyújtson módot azoknak sürgős beszerzésére. Ha ez nem történik, kijelenthetem bajtársaim nevében, hogy — sajnálattal bár — kénytelenek leszünk azt a hivatást, melyet embertársaink iránti szeretetből eddig teljesítettünk, elhagyni. Keserű szavak ezek, de a meg nem érdemelt guny és illetéktelen egyének által a tűzoltóság ellen tett kifakadások kényszeritettck ezek kimondására. Egy tűzoltó. — Nincs szerencsém . . . — Dehogynem, tessék visszagondolni reám. | Dombi vagyok, nyolc éven át oktatott tanár ur. — Ah persze, persze a Dombi, hogy is nem ismertem meg mindjárt. Maga volt a legrosszabb tanítványom. Na sebaj. Üljön le hát! Ej de megemberesedett öcsém, már pederni való is van. Hát mit csinál ide fönt ? — Egyetemi hallgató vagyok, még pedig jogász. — Akkor kollégák vagyunk. Szervusz kolléga! — Kollégák? Hogyan? — Hát igen, mert én meg első éves orvosnövendék vagyok. Remélem nem derogál egy „gólya" barátsága ? Mi ? Legyünk pertuk. Szervusz? — A tanár ur orvosnövendék? — Az, de mondtam már, ne urazz. Kollégák vagyunk, hát sohse méltóságosozzuk egymást. — De mért tetszett otthagyni . . . — Mondtam már: nem, maga hanem te. Tegeznem kellett, hogy választ kapjak. — A hivatás barátom, a hivatás. Az orvosi pálya a legszebb pálya. Kireperálni azt, a mit isten elrontott, javítani, ellentállóbbá, erőssé tenni az emberi szervezetet, ezt a legszebb gépezetet, van-e ennél valami nagyszerűbb ? A hol a természet kimondta az ultimátumot, mi még odaállhatunk tiltakozóan: Nem addig a! Ennek | a fonálnak tovább kell tartani. És furfanggal, • találékonysággal még egy pár évig távol tartjuk a sirásót, búcsúztató papot. Nem dicső, felséges dolog ez? Sebesen hadarta e szavakat, mint a ki sokszor elmondta már ezt igy szórul-szóra. — Ej de mit komédiázom ? Neked elmondom a dolgot őszintén, ha meghallgatsz. — Sőt nagyon kérlek erre. A gyerekekre ráripakodott, hogy kotródjanak az én üresen hagyott asztalomhoz. — Hát azért lettem orvosnövendék, mert elcsaptak tanári állásomtól, nyugdíjaztak. — Miért? — Várj sorára, oda is eljutunk. De száraz a gégám öcsém, öblögessünk előbb. Károly, még egy kriglivel! Egy hajtásra fenekéig itta ki. Nagy praxisa lehetett benne. S beszélt egyfolytában, megszakítás nélkül. — Két éve, hogy a nagy csapás ért. Csapás, a mit én áldásnak, a legnagyobb földi jutalomnak véltem : megnősültem pajtikám. Megszerettem egy özvegy asszonyt — ez a négy gyerek az övé, s feleségül vettem. De a remélt boldogság helyett csak átok szakadt rám. Hűtlen lett hozzám az asszony, megcsalt nem egyszer, Karcolatok. A reakció napja még magasan fennragyogott az égen, mikor a tizennyolcadik század lebukott az idők végtelenségébe. A tizenkilencedik század hajnalán kezdett derengeni a nemzeti felbuzdulás a francia forradalom viharai által megrázott Európában. A nemzeti és emberi jogok, a szabadság és egyenlőség vágya észrevétlenül lopták be magukat a lelkekbe s a köztudatba. Egy félszázad múlva azután recsegve dőlt össze a régi rend s megszületett a polgári szabadság. És a szabadság bámulatos eredményeket szült. Az uj kor politikai, nemzeti, gazdasági és kulturális evolúciója uj irányokat tűzött a nemzetek és államok elé. A szabadság kivívása nem kötötte le az erőket, amelyek felszabadulva gazdasági és kulturális téren váltak tevékenyekké. De a reakció, amely ugy látszik ős szelleme a fejlődésnek, nem maradt tétlen. Az emberiség lelke feletti hatalma megtörött; a népek öntudatra ébredtek s megismerték jogaikat; tehát a reakció a gazdasági térre vetette magát, hogy uj szolgaságot teremthessen, uj láncokat kovácsolhasson az erős a gyengének. Az emberi egyenlőség megszületett az egyénre nézve, de az egyenlőség évtizedei alatt gazdaságilag elnyomorodtak a tömegek. Az egyenlőség bölcsészeti értékű elv maradt s csak ott érvényesül, ahol az emberről mint csupasz emberről van szó; nincs hatalma ott, ahol mint gazdasági alany akar érvényesülni. A gazdasági egyenlőség nem a socialisztikus egyenlő anyagi erőt jelenti — mert ez csak utópia, hiu ábránd — hanem az erők érvényesülésének egyenlő lehetőségét. Ezt nem tudta megteremteni az idő. És a tizenkilencedik század alkonyán magasan ragyogott a gazdasági reakció napja. A szolgaság idejében minden gondolatot, minden erőt a felszabadulás utáni törekvés töltött be, foglalt le; ma pedig a gazdasági érdekek kielégítése képezi a tömegek legerősebb vágyát. A népnek alig van egyébhez érzéke. Nem lelkesedik ideálokért; nincsenek kulturális vágyai, csak anyagi jólétet keres, élni akar. Mikor Ugrón Gábor a főtéren politizált, érdekes képet nyújtott az ezrekre menő tömeg. Megkapta a lelkét egy-egy mondat, de nem az, amely a fajok fenntartásáról, a szabadelvűek gonoszságairól, a kormány tehetetlenségéről és hazaárulásáról beszélt, mert ezekben már a nép nem hisz, hanem akkor viharzott fel a zsivaj, amikor arról beszélt a hazafiság egyetlen és kizárólagos tulajdonosa, hogy szegények vagyunk, de menten gazdagok leszünk, ha Ausztriától megszabadulunk. A szegénységet érzi legjobban a nép; de tapasztalásból tudja azt is, hogy ha nyomorúságba jut, nem segít rajta a hangos hazafiság. | sokszor. A bűn, vétkezés volt éltető eleme. ! Mikor eló'őzör értem hűtlenségen, elűztem magamtól s válni akartam tőle, de az lett belőle csak, hogy én könyörögtem neki, jöjjön hozzám vissza. Nem élhettem nélküle, nagyon szerettem. A vadak nem imádják maguk alkotta bálványukat oly fanatikusan, mint a hogy én imádtam ezt a pogány istennőmet. Szerettem bűnében is, a sárban, szemétben. Undorodtam magamtól, hogy ily gyáván, nyomorultan tűröm házi tűzhelyem bemocskolását, de reszkettem a boldogságtól, ha csak közelében lehettem is. Óh hányszor rohantam feléje összeszorított ököllel, hogy menten megszabadítom tündéri szép testét pokoli lelkétől, de térdre esve ruhája szegélyét csókoltam mindannyiszor. Eltűrtem én aztán már mindent. De a halálra sebzett férfiúi önérzet, becsület panaszos és vádló hangját elfojtani nem tudtam. Korholt, gyalázott, ösztökélt, ingerelt az szüntelen. E támadások ellen egy vigasztaló barátot kerestem . . . Találtam . . . Ekkor aztán, ezért aztán nyugdíjaztak. Nemsokára feleségem is elhagyott — végleg. Egy fél év óta hírét sem hallom. Gyerekeit pedig itthagyta a nyakamon. Mit csináljak velük, csak nem ereszthetem őket a szélnek? Gondoskodnom kell róluk is, neveltetésüktől. Minthogy pedig a nyugdíjamból megélni nem tudunk, elhatároztam, hogy uj pályára lépek, leszek orvos.