Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-08-30 / 35. szám

2 »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 1903. szeptember "13. 1 kiadás 10°/o pótadó emelkedést jelent. Emellett említésre méltó dolog az is, hogy az elemi iskolák fenntartása cimén 10.000 koronát s a főgimnáziumra ugyanannyit fizetünk az államnak. Ha jól összeállítjuk a zalaegerszegi főgymnázium kiadásait és tekintetbe vesszük a város, a vármegye, a nemesi pénztár által biztosított hozzájárulásokat s azt, hogy a főgimnáziumért feláldoztuk a polgári iskolát, az államnak a mi középiskolánk aligha kerül sokba, vagy talán semmibe, a város azonban legalább 200.000 korona ujabb tehernek néz elébe. Szép elv, hogy a nép műveltségének emelésére szükséges eszközökről az állam tartozik gondoskodni. Igazi nemes liberális felfogás, hogy a tudományok csarnokaiba mindenkinek biztosítani kell a belépés jogát, de ennek az elvnek gyakorlati érvényesülését a túlterhelt városoknak kell megvásárolni, mert az államosítási szerződések szigorúak s azokon nem sokat tágíthat a méltányosság. Szeptember elsején, mikor az iskolák kapui megnyílnak, Zalaegerszeg minden adófizető polgára büszkén tekinthet a tanintézetek modern épületeire, a mi iskoláinkra, mert azokért viseljük legsúlyosabb terheinket. Adja a gondviselés, hogy az áldozatok visszatérüljenek a jövő nemzedék tudásában, jellemében, polgári erényeiben, a jövő egészségesebb társadalmi és jobb gazdasági életének áldásaiban. Szalmaláng. (K.) A magyar ember nagyon hamar lelkesedik. Hirtelen megrohanja az indulat; magasra csapkod lelkében a lelkesedés lángja; keblét erősen duzzasztja a hazafias érzelem, különösen mikor azt szóval, szóvirággal, ékes frázisokkal, a Kossuth nótával ós Hymnuszszal kell csak bizonyítani. De a szalmaláng hamar ki is alszik ős a helyét elfoglalja a nembánomság s TÁRCA. Spanyolok. Zürichben a „Tó"-hoz cimzett szálloda előtt két elegáns külsejű ember találkozott. Mind a kettőt fölötte meglepni látszott e találkozás. Az egyik sovány, ravasz tekintetű férfiú volt, hegyes szénfekete kecske szakállal ős feltűnően sürü összenőtt szemöldökkel. A másik élénk tekintetű, könnyed járású férfiú volt, szabályos vonásokkal, barátságosan csillogó fekete szemekkel és sötét gesztenyeszinű hajzattal. Határozottan szép ember volt ős körszakállának selyemszálai arról tanúskodtak, hogy külső előnyeit ápolni tudja. Miután egy pillanatig tágra nyilt szemekkel egymásra tekintettek, a soványabbik megszólalt: — Salvados! — Quirez! — Igazán te vagy? — Milyen találkozás! A két férfiú kezet szorított egymással. — Húsz éve nem láttalak szinről-szinre. — Akkor még mindketten pajkos deákok voltunk. — Ugy van, Quirez. Utaink nagyon széjjel ágaztak. az a csendes türelem, amely túlságosan elnéző azokkal szemben, akik piszkot hánynak hazafias érzelmeire. A nemzet politikusai, irói ellen nem lehet panaszunk. Lázasan keresnek ős megragadnak minden alkalmat, ahol a nemzeti érzést szóval ős Írásban felébreszthetik, ápolhatják. Nemzeti ünnepeinket nagy ihlettsőggel üljük meg. Az év minden szakában van olyan ünnepnapunk, amelyen háromszínű zászló díszíti házainkat, hazafias dalok zendülnek fel az ajkakon és a szív büszke nemzeti érzület 'melegétől dobog. Van örömünnepünk, amelyet a mult dicsőségének ragyogó fénye aranyoz meg és van sötét gyásznapunk, amelynek borongásánál csak lelkünk fájdalma sötétebb. A magyar nőp értelmesebb része őszinte örömmel gyülekezik ezekre az ünnepekre s megérti, felfogja azok jelentőségét, ami minden esetre arra mutat, hogy van lelkében fogékonyság a nemzeti ideálok iránt. Ez a fogékonyság és lelkesedés azonban a nemzeti ünnepek napjain rendesen ki is merül. A hazafias beszédek, szónoklatok megragadják, nemes érzelmekre forralják a sziveket, de ha bevonják a trikolórt, ha vége van az ünnepséguek, lelohad a nemes felbuzdulás s a köznapi élet robotja letöri az arcokról a büszke nemzeti felhevülés pírját, eloltja a szív tűzőt, lelohasztja a vér melegét s a magyarból olyan alakot formál, akinek nincs többé köze a a nemzeti géniuszhoz, mely csak az imént csattogtatta meg felettünk tiszta szárnyait. Ujabb alkalomnak kell jönni, mely az időszaki felbuzdulás tüzét szitogatja s a nemzeti érzés melegét felkelti a szivekben. Alkalmi hazafiak sokan vannak köztünk; időszaki lelkesedés ébreszti fel a nemzeti törekvéseket, amelyeknek mindig ébren kellene lenniök. Sokan, akik alkalmilag dühöngve verik a mellüket a nagy nemzeti büszkeségtől, a köznapi élet vásáros zajában nem hazafiiak többé, mert nem lehet a nemzeti őrzést pengő pénzre felváltani. Háborítlanul, mint a tengerben derűs ég alatt a szigetek, élnek köztünk a nemzetiségi csoportok. De amint a szigetek a tenger hullámainak gyiirüit megtörik, az áramlásokat más útra terelik, a nemzetiségi szigetek is útjában vannak az egységes magyar nemzet kialakulásának s megakasztják a nemzeti érzület hullámgyüreinek minél szélesebben való kiterjedését. A nemzetiségek kebelében a nemzet egysége ellen való érzelmek ápolása nemcsak alkalmi ténykedés, hanem soha nem szünetelő munka, amely mindig szikrákat vet, valahányszor nemzetiségi érdekek forognak szóban. A lelkekben élő közérzületnek nyilvánulása minden pillanatban érezhetővé válik s magunknak kell szemrehányásokat tennünk, hogy a nemzetiségek érzelmeinek fáklyáját nem tudjuk elhomályosítani egy hatalmas, égre törő máglya fényével, amelyet az egységes magyar nemzet dicsőségére kellene gyujtanunk. — Valóban, nagyon. — Te rendőrkapitány lettél. — És te pedig rablókapitány. — Ilyeu az élet. Neked protekciód volt . . . — Neked pedig rettenthetetlen bátorságod. — Ah, Quirez. — Salvados, ha két évvel ezelőtt találkoztunk volna, revolveremet sütöttem volna rád. — Föltéve, hogy én előbb karabélyommal célba nem vettelek volna. — És íme e semleges területen barátokként üdvözöljük egymást. — Igen, a hogy rőgi iskolatársakhoz illik. — A madonnára, e találkozást egy pohár borral kell megünnepelnünk. — Semmi ellenvetésem, menjünk a terraszra. Néhány perc múlva a két férfiú bikavér piros spanyol bort töltögetett egymás poharába. — Hogy történt az — kérdő Quirez, a rendőrkapitány — hogy te két évvel ezelőtt hirtelen letűntél a szereplés színteréről ? — Mikor nagybátyámat az államtanácsba beválasztották, fölkeresett ős megkért, hogy hagyjam abba a mesterségemet, tűnjek el s ő néhány óv múlva kegyelmet fog a számomra kieszközölni. — És te? — Deferáltam neki. Igen jó ember az öreg. Azonfelül egyetlen örököse is vagyok. A magyar sír, dalol, szónokol, gyászol, álmodozik, remél, felbuzdul, büszkélkedik, iszik és lármáz ha kell a hazáért, ' amikor tudniillik ünnepség van ős keblére tűzheti a nemzeti jelvényt. A mindennapi életben azonban olyan hidegvérű mint a hal. A nemzetiségek lármáznak is, de a mindennapiságban is céljaikat szolgálják. A nagy nemzettest azonban mozdulatlan, s mint mikor az alvó embernek csak a keze mozdul meg, hogy az alkalmatlan legyet elkergesse, mozdulataiban, cselekvésében nem nyilvánul meg az együttérzés ée a tervszerűség. Türi, hogy a saját házában megrugdossák; hogy éretlen horvát diákok ellene izgassák saját fiait s mig a sár arcukba röpül, nemzeti kéjes érzés tölti el a kebleket, hogy a honfoglalók leszármazói vagyunk, de hogy meddig leszünk örökségünk urai, azt nem tudjuk. Ne tegyünk egyebet, mint a nemzetiségek. Ha azoknak szabad, nekünk bizonyosan több jogunk van hozzá. Ne csak az alkalomszülte nemzeti ünnepeken legyünk magyarok, hanem minden mozdulatunkban. Akkor is, ha angol szövetet, francia pezsgőt, osztrák szemetet kínálnak; akkor is, ha szántunk vetünk, adunk veszünk. Hanem mi türelmesek, loyálisak vagyunk. Ezeknek a szép tulajdonságoknak azonban a mai viszonyok között gyávaság a neve. Abból, hogy néhány kölyök lehurrogja a magyar nótát Magyarországon, még nem kell országos botrányt csinálni. Meg kell fogni a ripőkök fülét s ennyi elég. Nálunk azonban az ilyen kázus a nagyobb eset s aki a körmére koppant az efajta éretlenségnek, azt hiszi, hogy megmentelte a hazát. Azt azonban nem akarják megérteni, hogy nyilt gazdasági harc folyik ellenünk, amelynek részese minden olyan atyánkfiai is, aki megelégszik a mindennapi élet csendes egyformaságával, a hazafias ünnepek alkalmi hazafiságával, de egyébbel nem törődik. A ki nincs velünk, az ellenünk van. Félre a szalmalánggal. Csendes de következetes munkások, nem frázisokat hegedülő hazafiak álljanak a nemzet elő, akik megtanítják, miképpen lehet a nép gonddatvilágába belevinni az együvétartozás tudatát, akik megmutatják a gazdasági bajok orvoslásának útjait. Szalmalángnál nem sokáig melegszünk. Aki alkalmi hazafi, az nem sokat használ a mai világban. Azok a próféták, akik a nép jólétének emelésén fáradoznak; akik nem az (í) betűről hiányzó pont felett kapnak hajba, hanem akik a paraszt földjét, az iparos szerszámát akarják jövödelmezőbbő tenni. Abból, hogy a nőmet huncutságát versben és prózában bizonyítjuk, bizony meg nem élünk; hanem ha arra tanít meg bennünket valaki, amit a német tud: dolgozni, józanul élni, takarékoskodni, nemzeti közérzületet mindig ápolni, ebből a tudományból majd fehér kenyeret ehetnek az unokák. — És vagyoni viszonyaid? — Türhetőek. Három érsek váltságdíjából csinos kis rentére tettem szert. Ebből élek most, függetlenül barangolok a nagy világban, olybá tekintvén azt, miut egy őserdőt. Legfölebb az zseniroz néha, hogy karabély helyett esernyőt szorongatok a markomban. De hiába, a civilizáció igy kivánja. — Ah barátom — sóhajtja don Quirez — az ón karriérem sokkal bonyodalmasabb. — Ah. — Néhány hóval ezelőtt egy sikkasztót tartóztattam le Teledóban. — A madonnára mondom, helyesen tevéd. Ezek a banditák nem érdemlik meg a szabadságot. — A nyomorultnak nagyon sok pénze volt. — Értelek. — Futni engedtem. — Rosszul tetted — válaszolt az ex-rabló kapitány. — A-tlátom. — Az élet kötelessőgeit komolyan kell venni. Ha valaki rendőr, legyen az testestől-lelkestől. Végre az sem az utolsó mesterség. Kepzeld osak milyen ocsmány mesterség lenne a banditaság, ha rendőri assisztencia mellett fosztogatnánk az utasokat. Ismétlem Quirez, hibát követtél el, súlyos hibát.