Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-11-22 / 47. szám

2 •Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1903. december 13. alattvalóknak az uralkodó iránt való érzelmei nem egyformák. A magyat nemzetnek a szent korona és felkent viselője iránt való érzése öntudatos hódolat; az osztrák polgáré a történelmi hagyományok által kifejlesztett öntudatlan meghódolás. Nem lehet tehát feltétlenül egyforma közjogunk sem, mert nem egyformák az alkotmáoyos élet előfeltételei. A külömbségek igenis logikusak, szükségszerűek, mert a közéletet irányító eszmék, felfogás, viszonyok, közjogi érzék, a népek múltja eltérők. Hogy különbségek vannak, nem volna szerencsétlenség sem ránk, sem Ausztriára nézve, ha békességben meg tudnánk élni egymás mellett. Hiszen elvégre csak a hatalom gyakorlásának előfeltételei és formái mások ; maga a hatalom osztó igazsággá válhat a gyakorlatban. De Ausztriában nem így fogják fel a dolgot. Percentekben fejezik ki a magyar nemzet függetlenségének mértékét. Ezúttal azonban emberükre akadtak. Tisza István gróf miniszterelnök megmondta erélyesen, előkelő ' formában, de magyar emberhez illő önérzettel, hogy a magyar közjog nem olyan terrenum, ahová beleszáguldozhat minden előkelő idegen. A beszédet ugyan nem lehet megtiltani, de a magyar parlament dilettáns magyarázatoknak politikai súlyt nem tulajdonít. Ha pedig gyakorlatilag kísérelné meg beleavatkozni a nemzet ügyeibe, szemben találná magát az egész nemzettel. Nem volt Magyarországon egyetlen egy ember, akit ne lelkesített volna fel a mintszterelnök erélyes válasza. Politikai ellenfelei meghajtották előtte a zászlót s a legnépszerűbb államférfiak sorába emelkedett az, aki iránt a közvélemény még néhány nappal előbb, ha nem is ellenszenvvel, de hidegen viselkedett. Belátta a nemzet, hogy az a vád, amely udvaroncnak, felülről dirigálható bábnak, lefelé az erőszak emberének állította, valótlan, mert a miniszterelnök amellett, hogy okos diplomata, nyakas, kémény fejű, bátor szívű, önérzetes magyar ember is, akin bizonyosan nem múlik, hogy nemzeti aspirációink teljesen nem érvényesülhetnek. Reméljük, hogy nemsokára visszatér teljesen a béke a, parlamentbe s Tisza István gróf ujabb bizonyítékait fogja adhatni magyarságának, nemzeti érzésének. Szegények tele. Közeleg a tél, araikor a szegény ember sokszorozva érzi a nyomorúságot, mert nincs munka s az életszükségletek megszaporodnak. Egy kis fűtőanyag, a kis lámpába olaj, a rosszul táplált testre valamelyes téli gúnya kell. Magyarország agrár állam s a földmiveléssel foglalkozó nép keresetforrásai a téli világban nagyon megapadnak. A falusi szegény ember azonban valahogy csak keresztül vergődik a télen, mert lakásról nem kell gondoskodnia, a fütő anyagot összeszedegeti az erdő lehullott gályáiból, a kenyerét meg beszerezte aratáskor. De a városok proletárjainak nagyon meggyülik a bajuk. Nyáron napszámból élnek s a kis kereset felmegy a mindennapira. Rendszeres háziipari foglalkozás nálunk még nincs és sokszor nem csak a munkaképtelenek, hanem a munkabíró emberek százai nélkülözik a mindennapi legszükségesebbet: a meleg ételt s a meleg szobát. Amint a kisgazdák nem képesek megküzdeni a változott viszonyokkal s az adósság kirángatja lábuk alól a földet; amint a falusi zsellér nem talál existenciát a szegényedő falvakban: szaporodik a városok prolotár népe, mert beözönlik a munkát keresők nagy tömege, abban a jó reményben, hogy a város majd csak nyújt kenyeret a munkás kéznek. Lassanként azután a napszámból napról napra tengődő elem nagyon is megszaporodik; a városok nsm képesek munkát adni a sok kínálkozó kéznek, mert a városok gazdasági életének fejlődése nem áll arányban a beözönlóssel s avval az elszegényedéssel, amely a falvak lakóit a városokba kergeti. Ez az egyik s talán legelső oka annak a pauperismusnak, amely a magyarországi városokban elhatalmasodik s amely leginkább télen üti fel a fejét. Hogy éppen a keresetképtelenség időszakában válik szembetűnővé a nyomor, mig nyáron annak a nyomai sem látszanak, legjobb cáfolat arra az állításra, amely a munkátlanságot, a városi proletárság henyelósre való hajlandóságát hánytorgatja fel s azt hiszi, hogy méját nem tudjuk megérteni. Ellentmondás volna a logikns és szükségszerű történelmi fejlődéssel, ha máskép volna a dolog, mint ahogy van. Ausztria abszolutisztikus tradícióinak a felségjogok kiterjesztett magyarázata felel meg. Csak ez lehetett annak a történelmi múltnak az eredménye, amely a korlátlan egyeduralom jogara alatt földrajzilag nem összefüggő területekből, néprajzilag teljesen heterogén elemekből birodalmat hozott létre. Ennek a birodalomnak a nehézkedési pontja, az összetartó ereje a császári trón, az uralkodó hatalom. Itt tehát szükségszerüleg feltétlennek és kizárólagosnak kellett lennie és maradnia a hatalom gyakorlás legerősebb eszköze: a haderő feletti rendelkezési jognak, mert az az alapja a hatalomnak, a hatalom pedig alapja a dissonáns részekből összeállított birodalom fennmaradásának. Magyarország állami léte nem a korona kizárólagos és feltétlen hatalmában, tehát nem a hadseregben fekszik, hanem abban az érzésben, abban a felfogásban, amely nemzetté forrasztotta a népet. Ausztriában a cseh nem vallja magát osztráknak; az cseh polgár; a lengyel, az olasz csak Ausztriában lakik és osztrák alattvaló, de osztrák soha sem lesz belőle. Magyarországon a szerb, a tót,a szász, a román is öntudatosan érzi, hogy magyar állampolgár, a magyar nemzetnek tagja s a nemzetiségi küzdelem soha sem irányul az állam széttördelésére. Magyarországon a korona a nemzet szuverenitásának megtestesülése; a magyar államiság kifejezője; a nemzet, az állam hatalmának az uralkodó személyében való személyesítése, de nem az állami lét, az állami hatalom alapja. A nemzet önmagát is felmagasztalja a korona hatalmában és fényében, nem annak hatalma és fénye ad a nemzetnek jogokat, szabadságot és dicsőséget. A magyar nemzetnek és az osztrák utcák sárosak; fényes szürke pocséták gyűlnek össze,, ahol az utat megmélyítették a hetivásárra járó szekerek. És ez igy tart már két hete. Nem csoda, ha elkeseredik a publikum. Hegyre járni nem lehet; mire a kaszinóig ér az ember, nyakig sáros lesz, mert Karakó-Nyomoródon csak a takarékpénztár előtt van járda. Annak telik, mert az egész város neki adózik; ellenben a közönség ugy is mint erkölcsi testület, de egyenként is gyalázatosan szegény. A legnagyobb vagyoni tekintély a Kőfejeő fiskális, meg a Végigüres Dolfi, a város egyetlen finánc zsenije, aki az első pillanatra meg tudja mondani, hogy kinek mennyit ér az aláirása a váltóürlapon. — Szegények vagyunk, de jól élünk! Evvel vigasztalják magukat a karakónyomoródi társaság tagjai, de emellett rettenetesen unatkoznak. Az asszonyok békétlenkednek is. A férjek osak eljárhatnak a kaszinóba, meg a „Vörös Szerecseuhez", ahol a legjobb murcit mérik; de a korzó, amely a patikától a templomig terjed, élvezhetetlen; megszűntek a séták s a pletyka szük térre, a kávézsurokba szorult. A princit agyonszekirozza a felesége valami mulatságért s az adótárnok leányai engem okoznak az unalomért. Mért nem tudok valamit kisütni ? Nos tehát ón kisütöttem valamit: hangversenyt rendezünk. Lesz felolvasás, zongora, citora, szavalat és tánc, evés, ivás, berugás, másnap párbaj, migrain, egy hót múlva eljegyzés, már ahogy kis városban történni szokott. Eddig a dolog csak a karakó nyomoródiakat érdekli, de van a programmnak egy téged is érdeklő pontja. Nem akartuk ugyanis csupa helyi nagyságokból toborzani a szereplőket. A publikumnak egy hírneves fővárosi iró is kell. Koszt vasz koszt. A rendező vegyes bizottságban sokáig folyt a vita a felett, kit tiszteljünk meg a meghívással. Nagy pártj a volt Jókainak. Szerencséje, hogy öreg ember és fiatal a felesége, mert máskép biztosan le kellett volna vándorolnia hozzánk. Jókait tehát a hölgyek elejtették. Azután Eötvös Károly mellett nyilatkozott meg a közvélemény, de a káplán kijelentette, hogy kálomista embert nem hallgat meg. Felekezeti tekintetekből ejtették el Bakonyi Samut is, akit pedig szerettek volna hallani, amint odadörgi a publikumnak: „Kuruczok jó éjszakát". A postamester Mark Twain mellett korteskedett ; az öregebb Dumasuak, sőt Hugó Viktornak is akadt pártja, amire a járásbiró, aki rengeteg ismerője az irodalomnak, Maxim Gorkijt, Björnsont és Homerost hozta javaslatba. A vita alatt csak egyetlen bizottsági tag maradt következetes. Krepeczki Olga kisasszony, a zongoratanítónő, aki bár fogyatékosan ejti a magyar szót, de lelkében a mienk ő tökéletesen. Neki csak magyar iró kell és pedig Quintus ur, aki olyan kedves tárcákat ír, hogy szinte dagad tőle a kebel. Miután a bizottság nem tudott megegyezni, engem biztak meg, hogy gondoskodjam felolvasóról. Kerepeczki kisasszony minden rábeszélő képességét érvényesítette s bár tul van már a húszon egy-két évtizeddel, de hölgyek kivánságának én ilyen korban sem tudok ellenállni, tehát megígértem, hogy Quintus feltétlenül itt lesz a jövő hó 8-án Karakó-Nyomoródon. Én Quintus urat nem ismerem, de a vegyes bizottság s a nagy közönség som ismeri. Ha tehát te megtennéd azt a barátságot, hogy beállnál egy esére Quintusnak s felolvasnál valami bolondságot, nagy szívességet tennél nekem ós Krepeczki kisasszonynak. Visszavonulnom már lehetetlen, mert a programm kész s kövér betűkkel van belenyomtatva: »Fololvasás, tartja Quintus János Elemér, országos liirü tárca író."