Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-11-15 / 46. szám

XXII. évfolyam Előfizetési díj : Egész évre . 10 K — fFél évre . . 5 K — f. Negyed évre . 2 K 50 f. Egyes szám ára 20 fillér Hirdetmények i 3 hasábos petitsor egyszer 18 fillér, többszöri hirdetésnél 14 fillér. Zalaegerszeg, 1903. november 15. 46. szám. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (Wlassics-utca 25. sz.), az anyagi részét illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (Ujváros-utca 25. sz.) küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza. ZALAVARMEGYEI HÍRLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. Hazafiak. Csütörtökön éjjel újra kivilágították az urak az ország nagy palotáját és rendezének nagy mulatságot. Az illumináció és a folyosókon való zajongás, a buffettekben való kártyázás igen mulatságos dolog lehet a vitarendezőknek s azoknak, akik mindenéle zenénél többre becsülik a saját hangjukat, de az országnak ez a mulatságos tréfa nagyon sokba kerül. Mi fizetjük meg ennek az árát, tisztelt választó polgárok, akik csak akkor vagyunk valakik, amikor voksolni kell. Ma már nem hallgatnak ránk ott fenn az ország házában, mert ha valamibe vennék a sokat hánytorgatott közvéleményt, hát bizony nem rendeznének éjjeli üléseket, világítási próbát és szónoklati tornát, amelyben az győz, aki szusszal bírja; aki két órát el tud pazarolni az ország idejébó'l. Ez már nem elvek harca, mert maga a függetlenségi párt kinek-kinek a tetszésére bizza, mit cselekedjék. A párt nem foglal állást, csak szabadon hagyja garázdálkodni az obstruktorokat. Nos hát ez már nem lehet a közvélemény viszhangja. Még azé a közvéleményé sem, amely a függetlenségi kerületekben születik s feltétlen érvényesülést követel, még akkor is, ha a kisebbséget reprezentálja. Ezt a komédiát már igazán nem nézheti tétlenül a közvélemény, akár áll Tisza István gróf mellé, akár nem. Nem szükséges ahoz Tisza pártfelének lenni, hogy egy alkotmányos alapokon álló kormány megobstruálását, az alkotmány veszélyeztetését kárhoztassuk. Ma egy dolgot óhajt a közvélemény: a törvényes alapra való visszatérést. A többi kérdés egyelőre másodrendű. Ha Tisza István gróf személyében nincs garancia a nemzeti fejlődés, a nemzeti jogok .és jogos igények védelmére és érvényesítésére, bukjék meg alkotmányos formák között. De lehetetlenné tenni egymás után három kormányt parancsoló szükség nélkül, ez lehet fanatizmusnak és meggondolatlanságnak kifolyása, de a józan magyarság közvéleménye ehez nem csatlakozhatik. Tessék tehát mindenkinek a saját felelősségére dolgozni, mert a közvélemény nem mindig azok mellett áll, akik leghangosabbak. Magyarok vagyunk talán mi is, ha ugyan a szélső ellenzéknek ezt elismerni méltóztatik s ha szükség lesz, mi is oda tudunk állni a golyó elé, de mikor arról van szó, hogy tisztességes béke, vagy rombolás következzék, inkább megelégszünk a ma positív eredményeivel, mint a holnap kétes ábrándjaival. Azt a harcot, amelyet a nemzeti állam kiépítése s teljes önállósítása érdekében minden magyar embernek folytatnia kell, nem a nagy hang fogja eldönteni, hanem az öntudatos munka, amelyben segítségünkre jön az idő, a népek önérzetének természetszerű fejlődése, megerősödése. A nagy hang, a jó tüdő a természet ritka adománya; legyen rá büszke, akinek jutott, de azért ne képzelje, hogy az akkora hatalom, amely előtt feltétlenül el kell némulnia minden okos szónak; a közvélemény, ez az engedelmes jószág, tartsa kutya kötelességének a derekát beadni. A közvélemény nem fog aprólékos személyi kérdésekkel, elméleti megkülönböztetésekkel bíbelődni, hanem hangosan fogja követelni a' békét, a törvényességet. Linchelni jogállamban nem lehet. Nekünk törvényünk és alkotmányunk vagyon és ha ezeknek hatalmában megrendül a hit, mi következik azután ? Anarchia ? Nem! Akkor következik majd igazán a közvélemény szava. Akkor következik a TÁRCA. A fogalmazó ur. Valahogy összekerültek ketten. A méltóságos kisasszony karcsú arany tolla sikkes mozdulattal nyújtotta kezét a fogalmazó ur rokkant acélpennájának, aki merev, hivatalos tartással hajtotta meg magát. — Minő véletlen szerencse — mondotta kissé érdes, rekedt hangon. Aranytoll kisasszony ábrándosan nézett körül. Költői teremtés volt, az aranytollak arra vannak predesztinálva. De meg különben is azzá kellene lenniök a környezetben, amelyben élnek. Liliomlevélhez hasonló, édes leányujak siklanak rajtuk keresztül, fehér leányszoba sejtelmes légköre cirógatja őket s a csipkefüggönyös ablakban trillázó szerelmes kanári madár ringatja el. Nem ugy a szegény acélpenna. Övé a munka, az örökös küzdés. Naphosszant, sokszor még éjszaka is futnia kell a papiroson, a betűk is gyászolják, amint hosszú, fekete sorokban maradnak utána. Ha meg panaszkodik s nyikorog keservében, csak annál roszabb sors vár reá — eldobják. — No de én mégis kivétel vagyok, mondta az acélpenna. Az én uram nem olyan, mint a többi, bár ismernétek őt a kisasszonyaitokkal együtt ugy, ahogy ón ismerem. Tizedik éve szolgálom hűséggel, becsülettel s jóformán egyek vagyunk. Én tudom minden gondolatát, a szive utolsó rejtekébe zárt titkát is. Együtt örülök, együtt busulok vele. En szoktam vigasztalni, ha olykor elcsügged, mert a nagy emberek is kétségbeesnek néha. Igen, nagy ember az én uram, ha most még nem is egészen, de én tudom mennyit növekedett s még mi lesz belőle. Mikor együtt jöttünk el a kis székely faluból tiz évvel ezelőtt, nem volt egyebe, mint egy kopott kabátja, a kabátja zsebében én magam s a szivében egy csomó bánat. A kabátot az apjától örökölte, ón értem az utolsó krajcárját adta, a sok bánat, keserűség a szegény özvegy édes anyja miatt szorongatta a szivét. Hogy ugyan mi lesz már abból, ha ő is ott hagyja. Hanem aztán csak ölte valahogy a bánatot a munka; mert ez a kettő nagy ellensége egymásnak. A munka meg pénzt hozott a bánat helyébe. Ha akármennyi roszat is beszélnek a pénzről, de én csak azt mondom : ki hogy tudja forgatni. Egy öreg tintatartó beszélte nekem, hogy mikor az emberek kitalálták a pénzt, a földből két szellem támadt elő. Egyik volt a jó, másik a rosz szellem. A jó szellemé lett a pénz egyik oldala, a roszé a másik. Most aztán a szerencsétől függött, ki hagyta felül a jó és alul a rosz szellemet. Az én uramnak jó szerencséje volt, ugy lehet, özvegy édes anyja imádkozta rá. Áldás volt az utolsó krajcárján, hogy szinte kettő lett az egyből, mert alig esztendőre megírhattuk a szegény özvegy asszonynak: no édes anyám, most már visszaválthatja a rozmaringot, kis házat vehet és ünneplő szép ruhát vehet magára, ha a templomba megy. Hanem azért ő maga az apjától örökölt kopott kabátjában járt még mindig. Talán azért nézték le ugy a nagyúri kisasszonyok. Mert életében csak abban hibázott az én jó uram, hogy egy olyan fajta kisasszonyba szeretett bele. Még előlem is rejtegette egy darabig, hanem aztán csak rájöttem. De hiszen belátom, hogy nem tehetett róla a szegény uram. Tán a rosz szellem olvasott rá igézetet, hogy megrontsa a jóban. Aranytoll egy kissé felbiggyesztette ajkait, azután csöndes méltósággal szólott: — Ne vegye rosz néven édes uram, ha reflektálok egyes nyilatkozataira. Nem épen az úrasszonyában sértett fél beszól belőlem, mikor oly kicsinylőleg tetszett beszélni a többiek közt az én kisasszonyomról is, de bocsánatot kérek, nem tetszik ismerni a leányokat. A leányokat egyáltalában, akár finom selyem ruha borítsa a hajlós Mai számunk IO oldal.