Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-07-05 / 27. szám

1903. junius 21. > Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 3 megbámulják, mint az első Íbiszt a Balaton vize fölött. Ennek pedig sokféle oka van, amelyeket egy csapásra eltüntetni nem lehet, de nem is nagyon törekszünk arra, hogy eltüntessük. Igaz, hogy Ausztriában, valósággal tervszerűen riasztgatták el a hozzánk kívánkozó idegeneket, de ez a rémítgetós ma már nem sok emberre hat. Nem azért, mintha nem hinnék el rólunk, hogy még mindig barbárok vagyunk, hanem sok örökké bolygó külföldi manapság épen a szokatlant, a keletit keresi. Autentikus forrásból szivárgott ki egy érdekes epizód a bécsi nemzetközi automobil verseny alkalmával. Néhány angol és francia sportember kirándulást tervezett Budapestre. Egy nagy szálloda portása jóakarólag figyelmeztette az automobilon utazó angolt, hogy jól lássa el magát fegyverekkel, mert nem bizonyos, hogy az uton magyar rablóbandák le nem húzzák a masinájáról. És ahogy a szomszédban értik az idegenek elriasztgatását Magyarországtól, olyan kevéssé tudjuk mi a reklamcsinálás módját s egyáltaljában nem akarunk ahoz érteni, hogy mikóp kell a világjárók útját felénk terelni és itt benn egyengetni. Pedig ha bejárjuk Európát északtól délig, kevés olyan országot találunk, amely természeti szépségekben annyira bővelkedjék, mint Magyarország. Csak szűkebb hazánk, szép Zalavármegye remek vidékét, a Balaton partját nézzük. A Balaton Európa egyik legszebb tava. Schweiz tavairól minden művelt nyugati ember tud, legalább hallott, hiszen minden kis vasúti állomáson, minden szálloda folyosóin látja a remek vidékek szinezett képeit, olvassa a reklámokat, a Balatonról azonban soha sem hallott semmit. Mi természetesen azt hisszük, hogy a Balatonról az egész világnak kell tudni, minek kürtöljük világgá, hogy létezik. Ne beszéljünk ezúttal arról, hogy a külföldi ember kényelem és ellátás tekintetében nem is találja meg nálunk azt, amit a külföldön ; hogy a tőke irtózik a magyar fürdőkbe, üdülőhelyekbe való befektetéstől. Ezek felett kár dissertálni. Az idő meghozza a kényelmet; ha bekövetkezik valamikor a tőkében való bőség ideje, beruházások is lesznek. Mindezek lassú fejlődés eredményei. Van azonban egy olyan sarkalatos hiba is, amelyet ki lehetne köszörülni egy kis józan spekulációval és körültekintéssel. Magyarország a legdrágább hely a külföldieknek. Valóságos nyuzás folyik mindenfelé. A vendéget csak a meggazdagodás eszközének tekintik s hallatlan díjakat szednek el tőlük. Schweiz, Helgoland, Olaszország olcsó helyek hozzánk képest. Ott már sokkal reálisabbak az üzletemberek, nem spekulálnak a gyors meggazdagodásra, megelógesznek a szerényebb és ezért állandó haszonnal. Ez az oka részben annak, hogy nem csak az idegeneket nem tudjuk ide csalogatni, hanem még a magyar ember is külföldre viszi megtakarított pénzét. Az élvezni vágyó ember önző ; nem elmélkedik afelett, hogy amennyivel a külföldet gazdagítja, hazáját annyival szegényebbé teszi; hanem azt keresi, hol adnak neki nagyobb kényelmet kevesebb pénzért. A külföldre járó magyar azonban még avval sem elégszik meg, hogy a pénzét künn költse el. Rendszerint szükségesnek látja megindokolni azt is, hogy miért szereti annyira az idegent és leszólja a magyar fürdőhelyeket tehetsége szerint, nem gondolván meg, hogy amit mi itthon egymásnak szemrehányáskép elmondunk, az csak javíthat, amit külföldön szórunk világgá, az csak árthat önmagunknak. Középeurópa minden jelentékenyebb helyén akadnak magyar turisták, üdülők s a magyar ember könnyen ismerkedik. Mekkora reklámot lehetne ezen uton is csinálnunk. De — mondhatom alig van rá eset, hogy a magyar ember, aki itthon veri a mellét s nacionális büszkeséget emleget, idegeneknek olyan rajongó szeretettel beszéljen hazájáról és ennek szépségeiről, mint idehaza. Nem akaija talán dicsérni a magáét, vagy ugy van meggyőződve, hogy a mi országunk nem érdemli meg a turisták fáradságát s az üdülésre vágyók pénzét? Pedig jó lesz mindeD cselekedetünkben megszívlelni azt a gazdasági igazságot, hogy amely ország elzárkózik a külföldtől, amely ország tisztán a saját erőiből táplálkozik, annak emelkedése, gazdasági fejlődése már eleve ki van zárva. Külső jövödelem hoz erőt a kiapadt gazdasági forrásokba, ez hoz lüktető életet a fejlődés kiszáradt ereibe. Amely országnak bevételi forrásai el vannak zárva, az előbb utóbb gazdasági válság elé kerül. Az idegenforgalom fontos bevételi forrássá válhat, hasson tehát oda minden magyar ember, akár közvetlenül érdekelt akár nem, hogy a külföld is tudomást szerezzen arról, hogy nem az osztrák határnál végződik a nyugat. Adórendezés. (Fg.) E hó közepén kezdi meg munkálatát az a bizottság, a mely a 44093/902. sz. pénzügyminiszteri rendelet értelmében hivatva lesz a felszaporodott egyenes adó és hadmentességi díj hátralékot rendezni. A rendezés kétféleképen történik. Vagy maga a bizottság jár el a rendezés dolgában, vagy — a mennyiben a bizottság ilynemű jelentést tesz — egy kiküldött fogalmazói tag. A magános felek adóját a bizottság rendezi, a jogi személyekét az igazgatóság, míg a volt úrbéres községekét a minisztérium fenntartotta magának. Mint a miniszteri rendelet nyíltan megmondja, az adóhátralékok rendezésének legfőbb célja a szerettek volna. Házilag orvosolták a bajt, senki sem akart belőle zajt csapni. Mi sem említettük volna fel az irgalmasság cselekedetét, sem a visszaéléseket, de a hallgatás többet ártott volna az ügynek, mint a mennyit elmondtunk, mert azt beszélik szerte a városban, hogy a város kasszájából sok ez«r forintok szivárogtak illetéktelen zsebekbe. Kötelességünk konstatálni, hogy pénz nem veszett el. A pénz a váro3 kasszájában van, anyagi kár nincs. Hogy erkölosi kára kinek van, az nem fontos kérdés a nyilvánosságra nézve. A város polgármesterét és tisztviselői karát elismerés illeti azért, hogy a visszaéléseket üldözi s a közvagyon minden garasát erős kézzel oltalmazza. De ne elégedjenek meg evvel. A teljes erkölcsi integritást is védelmezzék meg s elégtételt is követeljenek önmaguknak. Nem hisszük, hogy rájuk nézve is mindegy legyen, hogy ha hosszú és becsületes szolgálatuk után ép ugy távoznak el a városházáról, mint azok, akiknek lemondási kérvényére ráírják, hogy tudomásul vétetik. A tisztviselő becsületes munkájának jutalma a megélhetést biztosító fizetés, erkölcsi elégtétele az öregkorának pihenését biztosító nyugdíj. Jusson eszükbe a városatyáknak, hogy a bűn melegágya a nyomorúság; az önérzet legjobb nevelő, a közhivatalnok tisztességének legerősebb vértje az anyagi függetlenség. A nyomorúsággal küzdő ember könnyen elbotlik és bűnét ezért mérlegeljük sokkal enyhébben mint azét, akit csak bírvágy vezet, akit polgártársai bizalma vett körül s ezt a bizalmat eljátszsza, megrendíti. Idegenek Magyarországon. A nyár elején megindul a turista sereg s a nyugati hatalmas kulturállamok gazdag világjárói, akiknek az élvezetek hajszolásánál nincs egyéb dolguk, vagy akik ismerni akarják a világot s tapasztalatokat gyűjtendők bejárják Európa minden jelentékenyebb helyét, ellepik keletet, nyugatot, a délvidéket, az északi tengerpartokat, sietnek a fjordok felé. Ez a vonulás, mint a vándormadarak utja, évről-évre ismétlődik. Milliókat költenek el a turisták idegenben s akárhány svájczi vidék, olaszországi falu és tengerparti fürdőhely lakosainak főjövödelmi forrása az idegenek tömött erszénye. Nyáron a legjelentéktelenebb svájczi falu vendéglőjének is van néhány angolja, Tirol és Stájerország apró fürdőhelyeiben is hemzseg a sok idegen; még a Balkánfélsziget is gyakorol akkora vonzó erőt, hogy a világjárók programmjukba felvegyék, csak Magyarországot kerülik ki az aranytollú vándormadarak, akikből ha egy-két példány eljut valamelyik magyar fürdőbe, nak a gyakorlati megoldására, hogy miképen lehet a fogalmazói, vagy albirói fizetésből megélni három, talán négy embernek. Ezzel viszont nem akarom magát megsérteni, de az első mámaros hetek után nagyon boldogtalan lesz. Nap nap után érezni, látni fogja, hogy az ura nélkülöz, magáért, maga nélkülöz az uráért, egy szegény özvegy asszony mind a kettőjükért és mégis annyi mindene hiányzik valamennyiőjüknek. Gondolkozzék szavaimon Ilonka. Igazat fog nekem adni ós nem fog eltaszítani engem, a ki annyira szeretem. Ilonka gondolkozott, gondolkozott és mikor Bács megkérte a szüleitől, igen-t mondott. Egy hót múlva már egy sor más irás nélkül aranyszegésű kártya vitte meg az eljegyzés hirót egy kicsi faluba, a hol a kiesi földön, a kicsi fehér házban utolsó perceit élte egy szegény öregasszony. — És ha majd én nem leszek fiam, beszólt a haldokló, ne sirass, ne gyászolj túlságosan. A rózsás arcú szép szőke leány majd pótol engem, hiszen te montad, hogy ő is szeret téged. Mond meg neki édes fiam, hogy a te szegény öreg anyád a halálos ágyán áldását hagyta neki. Legyetek boldogok , . . legyetek áldva . . . Bozóthné meghalt. Miközben a fia áldólag kiterjesztett kezét keresztbe tette mellén, megjött az aranyszegésű kártya. Bozóth csak másnap bontotta íöl a borítékot válaszolt reá, s elküldte az édes anyja gyászjelentését. S temetés után mindent eladott. Aztán feljött a fővárosba vigasztalást keresni. A mámorban nem találta meg, tudományos munkára képtelennek érezte magát. Igy esett aztán, hogy egy jóbarátja tanácsára, elfogyott akkor már kis öröksége is — beállott a minisztérium irattárába. Várta a feledést a számok egyhangú végtelenségébe temetkezve s e közben csöndesen ráalkonyodott. Megjött a jubileum napja . . . Huszonöt óv ! Mindenki örömet akart neki szerezni, s ime fölszakadtak a régi sebek. Elmélázva ballagott hazafelé az utcán, s mialatt szivébe sötét fölleg szállott, elborult odafönn az ég is. Hirtelen nagyot dördült és sürü zápor szakadt a fekete föllegekből. Bozóth vizesen menekült be egy fényes palota kapuja alá. Ott már állottak néhányan. Eleinte nem ügyelt rájuk, de egy női hang csengésére fölkapta a fejét. Nagyot dobbant a szive: ott állott előtte a tanácsosék leánya üdén, fiatalom, mintha csak tegnap váltak volna el a Balaton partján. A mig a leányt látta azt is hitte . . . huszonöt évről egy perc alatt megfeledkezett egy percre. Csak ennyi ideig nézhette a leányt. Akkor elegáns fogat állott meg a kapu előtt. A leány felkiáltott: — Itt a mama! és sietett fölszálni kísérőjével, egy öreg úrral együtt. Bozóth csak bámult a robogó fogat után. Azután fölzaklatott szívvel ment haza. Éjjel nem tudott aludni. Kínozta a gondolat, a vágy, hogy még egyszer lássa a lányt, hogy a szemébe nézve még egyszer feledje a letűnt huszonöt évet. Erre gondolt, erre vágyott másnap reggel az irattár néma csöndjében is. A nyitott ablakon keresztül hűvös októberi szellő csapta meg lázas homlokát. Fölkelt, hogy betegye az ablakot. A mig kinézett, a szeme megakad az útszéli akácok lombtalan ágain, melyekről egyre szórta az elsárgult száraz levelet a szellő. Az öreg irattáros szeméből egy könnycsepp gördült alá, s miközben betette az ablakot, búsan susogta maga elé: Késő ősz . . . lehullott a fának virága . . . levele . . . Nemeskéri Kiss József.