Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)
1903-11-01 / 44. szám
1903. október 11. » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlapt 3 A jegyzők sorsa. Kovács Gyula légrádi jegyző, a zalamegyei községi és körjegyzők egyletének elnöke folytonos agilitással igyekszik kar társait tömöríteni a jegyzők sorsának javítása érdekében való együtt működésre. Legújabban a következő felhivást intézte az egylet tagjaihoz : Igen tisztelt kartárs Úr! Alap igazság, hogy nagy célok elérésére s csak küzdelmek árán kivívható sikerek biztosítására egyetlen s eredményre vezető eszköz a rokon érzelmek találkozása és az összetartani hivatott erők tömörülése. Nincs testület a fold kerekén, amelynél e kettő annnyira hiányoznék, de viszont nincs testület a föld kerekén, amelynek e kettőre oly nagy szüksége volna, mint ép a mienk : a községi és körjegyzők testülete. Hisz találóbb hasonlatot keresve se fedezhettünk volna fel, mint a melylyel az „Egyetértés"' cimü napilap közigazgatás cimü rovata homlokán megtisztelt bennünket „Az ország mostohái"!!! Nem szin igazság-e ez?! Nem foglal-e e rövidke mondat sokat, mindent magában'?! Akkor, a mikor igen sokan, de különösen magunk legjobban tudjuk, hogy bizony mi igazán az ország mostohái vagyunk. De csak legyünk tárgyilagosak és őszinték. Vizsgáljuk a kérdést úgy, ahogy a valóságban van. Biztosan reá fogunk jönni annak tudatára, hogy mindennek, ha nem is kizárólag, de igen nagy részben önmagunk vagyunk az okai. S miért? Egyszerűen azért, mert mi magunk nem törődünk saját érdekeinkkel oly mértékben, mint amely mértékben annak istápolását másoktól várjuk. Mondjuk ki nyiltan és őszintén, hogy indolensek, fásultak, kedvetlenek vagyunk tarthatlan helyzetünk s majdnem olviselhetlen é!etexistentiánk javítására okvetlen szükséges nagy küzdelemnek részeseivé lenni országszerte valamennyien. Ahelyett, hogy csata sorba állva mind a 7000-en mint egy ember vállat vállhoz vetve indulnánk az élet halál harcra, vissza vonulva szemléljük egyletünk néhány tisztviselőjének titáni nagy munkáját, amelynek eredményével azután nagyon természetes nem vagyunk megelégedve De nem is lehetünk. Nem pedig azért, mert az a néhány száz hivatott küzdő bármily óriási erőt fejtsen is ki a tettek mezején, nem képviselhet oly erkölcsi erőt, amely 7000" érdekelt Nem lehet. Csak a gyermek szíve igazán az övé. Mikor kilép az ifjú az életbe, hogy kőt keze munkájával keresse meg a mindennapi kenyerét, szivének egyik felét lefoglalja, elfásítja a mindennapiság, a megmaradt fél szivén osztozkodik az ifjú hév, lelkesedés s emlékezés. A gyermek csak kacag, szive egészen a boldogsággal van tele, de a férfiban alig marad valami a gyermekből, a férfi szive egészen más. Ez az egy nap a halottaké, pár órára szivünk is visszaadja eltemetett, füstbement vágyait, reményeit, hogy annál fájóbb, keserűbb hangulat lepje el. Nyugodjanak békében, ne feszegessük, ne bolygassuk mégse azokat. A pók az idő szövő székén úgyis bevonta finom hálójával; minek letépni azt! A mi volt az vissza nem jő, hogy többek akartunk lenni, mint mik vagyunk, ezt úgyis tudjuk, ki venné hiúságnak egy ambiciózus, fiatalságtól duzzadó ifjútól? Minek keserítsük napjainkat késő szemrehányásokkal, hisz úgyis hiába! Csak az emlékezés pislogó mécse az, melyet megyujtanunk kell, hogy annak halvány világánál lássuk meg, mik voltunk s mint éreztünk egykor régen. Emlékezés rózsafája még kihajt e napon; azután vége mint a madárcsicsergésnek, őszi napsugárnak . . . * * * Minden évben halottak estéjén kimentem a temetőbe. Ez a negyedik, midőn az élet elsodor attól az egyszerű granitabeliszktol, melyet a gyermeki hála állított a családi sírdombra. Bezárom ablakom, hogy a város zajából ne halljak semmit, s a csendben szivem elegikus hangulatával veszem kezembe halottaim fényképeit, egy fiatalét s egy jóságos öregét, ki mindkettő egyformán volt atyám . . . S beszélek hozzájuk lassan: Ugye vezetni fogtok most is engemet? Velem lesztek mindig, mindenütt? . . . Es mintha felelne rá a túlvilági hang: Igen, igen . . . Szigethy Erdős írnák. jegyző jogos és méltányos követeléseit, mint az egész országos testület egyhangú véleményét, tolmácsolhassa a hatalom előtt. De egyleti képviselőinktől igazságosan nem is kívánhatunk többet. Nem pedig azért, mert kevés számban lévén, egyrészt erejük kimerül a küzdelem porondján; másrészt azért, mert harci kedvük lelohad a köteles támogatás nagymértékű hiánya s nemtörődömsége miatt. Amelyeknek pedig most a 12-ik órában meg kell szűnniük ; mert ha ez időt és alkalmat — amikor ugy a társadalom valamint a napi sajtó egyrészének rokonszenve helyzetünk és ügyünk iránt fel lett keltve — ki nem használjuk s egyöntetű szervezkedésünk s hathatós közremunkálásunk által ügyünket a kínálkozó s ajánlott módon diadalra jutni nem segítjük, úgy reá teríthetjük évtizedes reményeinkre a halotti takarót; még pedig azzal a határozott tudattal, hogy az önmagunk által eltemetett hamvakról fellebbenni soha nem fog. Csata sorba, tehát kedves kartársak ! Ébredjetek fel az érdekeitek s családaitok érdekével oly keveset törődő merev álmaitokból! Hisz nem kiván tőletek senki teljesíthetetlen anyagi vagy szellemi áldozatot ! Csak annyit, hogy szervezkedjetek, vegyétek ki részeteket a közös munkából mindnyájan s ne várjátok, hogy részünkre mások kaparják ki a gesztenyét a tűzből, elégedjünk meg azzal, hogy akadnak kívülünk, a kik azt megsütni segítik. Ne hallassátok folyton azt, hogy nincs időtök, hogy ügyeinkkel foglalkozzatok. Hisz a munkával agyon terhelés mindnyájunk golgothája s első sorban ez az, amin közös erővel segiteni akarunk és segítenünk kell. Mert máskép a bürokratikus gondviselés majd talál módot és anyagot arra, hogy az a munka még szaporodjon; s gyáva nemtörődömségünk kihasználásával anyagi javadalmaink, közjogi helyzetünk, nyugdíj ügyünk, fegyelmi szabályzatunk, segéderőink " stb. stb. rendezése még a mostani állapotnál is rosszabbodjék; de jaj valahogy ne javulhasson. Nem-e önmagunk és életünket féltve őrző szegény családaink ellen elkövetett öngyilkosság-e az, amikor a legerősebb testi szervezetet is tönkre tevéssel fenyegető óriási munkahalmaz súlya alatt erőszakkal s időnek előtte akarunk elpusztulni? ! Pedig hogy ennek a mostani szolgálati és közjogi helyzetünk mellett be kell következnie, azt hiszem — egy kartárs se vonja kétségbe. Halljátok meg az idő s alkalom hivó szavát! Álljatok sorompóba s ne dobjátok papit- kosárba e szerény felhívásomat, melyet — mint vármegyénk községi és körjegyzők egyletének ezidőszerinti elnöke — kötelességszerüleg intézek hozzátok. Két nagy s egyesületi életünk terén korszakot alkotó kérdés megoldása áll előttünk. S mind kettő a szervezkedés általam alább ajánladó módozatainak megvalósítása által leszen csak véleményem szerint elérhető. Az egyik a f. évi vármegyei közgyűlésünk által elfogadott emlékiratomban foglalt elvek alapján, a községi közigazgatás s ezzel kapcsolatosan helyzetünk minden irányban leendő javítása az 1886. évi XXII. t.-c. teljes revíziója által. A másik ugyancsak ez évi közgyűlésünk által ajánlott, s az országos jegyzői egylet által egyhangú lelkesedéssel elfogadott „Erzsébet segítő egyesület"-ünk megteremtése. Mindkét kérdés nagyon is aktuális. Amelyek egyikéhez sem kell bő magyarázat. Az első azért, mert azt mindnyájan igen jól tudjuk, hogy se a jelenlegi községi közigazgatás, se abban a jegyzők közjogi, erkölcsi, physikai és anyagi helyzete tovább gyökeres reformok nélkül fenn nem tartható. A második azért, mert ha az elsőt keresztül visszük is, oly rózsás helyzetet azért nem leszünk képesek teremteni számunkra, hogy gyermekeink neveltetését illetőleg ne gondoskodjunk olyan intézmény létesítéséről, ahol ők már életünkben s annál inkább elhalálozásunk esetére képességünkhöz mért anyagi erővel, kellő erkölcsi és szellemi garantiát nyújtó felügyelet mellett, teljes kiképeztetést nyerjenek. Mindezek azonban egyesületeink mai szervezésével véleményem szerint meg nem oldhatók. Nem pedig azért, mert azok működésében fájdalom nem veszünk mindnyájan részt. Ezt tehát meg kell törni. S a jövő alkotás nagy munkájából a köteles részt minden kartársnak országszerte ki kell venni. Ami pedig szerintem csak az alulról felfelé épülő egyesülés kérdésével vezethet sikerre. Hisz a társadalmi egyesülés olyan mint a növény, melynek hogy életképes legyen, első feltétele, hogy annak elvetett magja gyökeret verjen a földbe, amelyből, ha kinő, éltető táplálékát szívja. Hisz nincs egyetlen legparányibb növény se a föld kerekségén, amely — a dudvától az ezer éves büszke tölgyig — gyökér nélkül élni volna képes. Ilyen a mi egyletünk fája is, amely hogy élni, növekedni, erősödni s a megtámadás milliónyi viharával megküzdeni képes legyen, mindenekelőtt kell, hogy testületeink külső talajában, vagyis a vármegyék járásaiban erős s életképes gyökeret verjen. Nézetem szerint tehát itt kell kezdeni a szervezkedést a járási jegyzői egyletek megteremtésével. Ahol pedig megvannak — de örök álmukat alusszák — azok életre keltésével. Ezeknek kell azután megalkotni a vármegyei s azoknak az országos jegyzői szövetséget, amelyek mindegyikének tagja kell hogy legyen a szerves kapcsolat folytán az ország minden községi és kör, nem különben minden rendszeresített állásban működő al- és segédjegyzője. Amely egyesületek működését oly összhangba kell hozni egymással, hogy minden eszme, javaslat, indítvány a járás körökből kiindulva s a vármegyei egyletek által megvitatva kerüljön döntés és kivitel végett az országos szövetség nagy fóruma elé. Amelynek ilyetén impozáns megnyilatkozása után kell, hogy az ország számottevő nagy testületének jól megfontolt kívánsága és akarata, nem kevésbbé javaslata és indítványa döntő súlyként essék a hatalom nehezen billenő mérlegébe. Kérelmem tehát az kedves kartársaim, hogy : 1. alakisátok meg vármegyénkben mielőbb alapszabályszerűleg a járási községi és körjegyzői egyesületeket. Ott pedig, a hol már megvolnának, keltsétek azokat tevékenységre. 2. Lépjetek be egyenkint a községi és körjegyzők általunk kezdeményezett, «Erzsébet segítő egyesület"-ébe mint állandó tagok s igyekezzetek ilyenekül megnyerni községeiteket is, csak néhány korona évi tagdíj fizetéssel. Mert nem hiszem, hogy akadjon község, amely azt — a kellő indokolás után — csak egy is megtagadná. 3. Ne mulasszatok el egyetlen kedvező alkalmat se felhasználni, amellyel ezen segítő egyesületünk alaptőkéjét gyarapíthatjátok. Végül 4. mindezen kérelmeim tárgyát képező intézkedéstek eredményeiről, f. év végéig járásköri elnökeitek által engem, — a további intézkedések eszközölhetése végett — értesíteni kegyeskedjetek. Biztat a remény, hogy soraim nem fognak a pusztában kiáltó szavaként elhangzani s hogy zalavármegyei községi- és körjegyzői átérezve és értve a parancsoló szükség hivó szózatát, ha ott voltak lelkesülten és felhevülve mindig az indítványok tételeinél, nem fognak hiányozni most a tettek mezején sem. Ugy legyen !!! Légrádon, 1903. évi október hó. Ivartársi üdvözlettel: Kováts Gyula egyleti elnök. Hivatalos-rovat. 44/kih. 903. Körözvény. A fenti számú jogerős itélet alapján, közrend elleni kihágás miatt 5 K pénzbüntetésben marasztalt gógánfái születésű 46 éves, róm. kath. vallású nős, barabásszegi lakós Csécs Márton földmives, mielőtt rajta ezen itélet végrehajtható lett volna, ismeretlen helyre távozott. Nyomozandó és siker esetén alulírott hatóság értesítendő. Zalaegerszegen, 1903. október 25-én. Csentericz Béla r.-kapitány. H i r e k. A Deák Ferenc tanlmányi ösztöndíj alapra ujabban a következő adományok érkeztek: gróf Ándrássy Tivadar 500 K, báró Puttheány Géza (Szigliget) 100 K; Jerffy Adolf (Nagyrécse) 50 K, Kozáry László (Budapest), Gaál Ödön (Galsa), id. Háczky Kálmán (Zalaegerszeg), 20—20 K ; Makray Sándor (Egervár), Zitkureczky Márton