Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-03-08 / 10. szám

XXII. évfolyam. Zalaegerszeg, 1903. március 8. IO. szám. Előfizetési dij : Egész évre . 10 K — f. Fél évre . . 5 K — f. Negyed évre . 2 K 50 t. Egyes szám ára 20 tillér Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 18 tillér, többszöri hirdetésnél 14 tillér. ZALÁMEGYE A lap szellemi részét illető közlemények" a szerkesztőséghez (Wlassics-utua 25. sz.), az anyagi részét illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (Ujváros-utca 2,0. sz.) küldendők. Kéziratokat nem küldünk vis»za. ZALAVARMEGYEI HÍRLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. Tanulságok. A mult évben angolországi gazdák jártak nálunk, tanulmányozandók mezőgazdasági intézményeinket, viszonyainkat, állattenyésztésünket s az őstermeléssel összefüggő értékesítési viszonyokat. Nem sokáig időztek nálunk. Ahol jártak, mindenütt hivatalos, parádés fogadtatást rendeztek a részükre s a hagyományos magyar vendégszeretetben nem volt hiány. Mikor pedig mezőgazdaságunkat és állattenyésztésünket mutatták be nekik, természetesen nem vezették őket a legutolsó helyekre, hanem bemutatták azt, ami szép, ami jó, ami tökéletes. Csakhogy a tudós angol gazdáknak jó szemük van s meglátták ugyan a jót is, a szépet is, de észrevettek sok olyan dolgot is, ami nem válik előnyünkre. Egyik angol tudós, vagy gazda könyvet is irt magyarországi útjáról, a másik Anglia egyik legelső gazda körében felolvasást tartott rólunk. Természetes, hogy ezeket siettek magyarra fordítani s okulásul legalább főbb vonásaiban közreadni. Véletlenül a kezembe került az angol röpirat és felolvasás kivonata s mikor elolvastam, először büszkén láttam, hogy az T Á R C A. Az ezredes leánya. Irta: Ohnet György. Ha mosolyogva, virágzóan, fehér meztelen vállaival a nagy szalonba belépett, a bámulat moraja suhant át a tisztek között, a kik az ezredes estélyóre összejöttek. Mögötte büszkén ment az anyja, mintha mondaná: „Lássátok, az én leányom!" aztán az apa jött nyugodtan és szerényen, a 123-ik ezred parancsnoka. Alig ült le a szép leány, a versaillesi ezred legelőkelőbb tisztjei megkezdték az udvarlást körülötte. A csillárok aranyos fénye mellett, a hizelgő zene hangjainál könnyen lebbent tova a fiatal urak karjain. Ezeknek az ő óhajtása parancs, szeszélye törvény volt. Az ezredes leánya! Milyen súlyosat nyomott a mérlegen előléptetés idejekor a leány dicsérete: „Ah ez és ez a hadnagy, milyen kedves tiszt és milyen jól táncol!" Mennyire befolyásolta az ilyen dicséret az egész carrierct. Ugy is bánt velük, bizonyos kokket parancsoló hangon, mintha manőveren masiroztatná őket. Igy lőn huszonkét éves. Vidáman élte napjait és némi nomádszerűséggel utazta be egész Francziaországot lobogó zászlók és harsogó trombiták között, a különböző helyőrségek miatt. Anyja türelmetlenkedett, mert férjnél akarta angolok tanulni akarnak tőlünk, mert sok olyan intézményt találtak nálunk, amelynek célszerűsége, előnyei annyira elragadták vendégeinket, hogy azonnal meg szeretnék honosítani Angliában is. Dicsérik a szarvasmarha állományt, a kitűnő lóanyagot, a takarmány termelést, a magyar buza acélosságát és lisztjének kitűnő minőségét; az üntudatos gazdasági politikát, a gazdasági szakoktatást, amely tekintetben, angol tudós állítása szerint, vetekedhetünk az elsőségért. Kiemelik a kísérleti intézmények kitűnőségét és fejlettségét; a cukorrépa termelést; elragadtatással beszélnek Magyarország gyönyörű erdőiről stb. stb. Ennyi csak elég arra, hogy büszke legyen a magyar ember a gazdasági haladásra, tejjel-mézzel folyó szép hazájának kincseire. Csakhogy az elismerés mellett találunk néhány gavallérosan odavetett megjegyzést, amelyekből azután levonhatjuk a consequentiát arra, hogy ennyi kincs mellett miért is nem tudunk jobban boldogulni és miért nem tekintenek bennünket egészen európai államnak. Az angol társaság meglepődött azon, hogy mikor egy állami minta urodalom megtekintése végett valami kis vasúti állomáson kiszáltak, huszonnégy olyan parádés hintó várta őket, hogy Angliában sem járnak külömbben a lordok és ladyk. A lovak valódi televerék, a kocsisok ugy kezelik a gyeplőt, mint borotváltképü angol kollégáik; amerre az ut visz, mindenütt rendezett gazdaságok, uri házak, az ut pedig olyan istentelen rosz, hogy még angolul sem lehet sokat társalogni a kocsin, íme egy vonás, amely igazolni látszik német jó barátainknak azt az állítását, hogy a kelet már Budapesten kezdődik. Meglepte a vendégeket az is, hogy Magyarországon csak egyetlenegy város van, a többiek csak nagy falvak, amelyekben nem érvényesül az építészeti izlés, amelyekben alig van az iparnak nyoma. De hát Magyarország agrár állam és a földmivelés terén keresték az angolok a magyar gazda alkotásait. És mindenütt, ahol valami számottevő, üdvös intézményt leltek, megtalálták az állam, az atyai kormány kezének munkáját. Elragadtatással szemlélték azt a mindenre kiterjedő gondoskodást, amelylyel a kormány a gazdák munkáját segíti, útjaikat egyengeti, látni. Hanem a leány és udvarlói között félelmetes akadály volt — a hozomány hiánya. A tisztek körül röpködték, de a házasságra mintha nem is gondolnának. Igen, az ezredes leányának udvarolni, hogy jó kvalifikácziót kapjanak, az egészen más! De nőül venni brrr! Senki sem akart beleharapni azok közül, a kik jó jelenségnek vették, hogy pár hónap óta félelmetes imádót tart maga közelében, a kin sokat nevet. Egy magas növésű, piros szakállú és kék szemű ifjú volt, lotharingi születósü és a saintmaixenti iskolából való. Tizennyolcz éves korában önkéntes lett, a clamiersi csatánál sebet kapott és hadi érmet viselt. Parasztfiú volt, erős növésű. Dacára nagy műveltségének, keveset beszélt. Kedélyes volt a gyakorlótéren, szótlan a szalonban. Alig tudott táncolni ós csak amiatt való félelmében, hogy udvariatlannak fogják tartani, vett magának bátorságot, hogy a leányt egyetlen egyszer táncra kérje. Minthogy azonban a tánc nagyon nehezére esett, elhatározta, hogy inkább meghódít egy ellenséges üteget, semhogy még egyszer táncoljon. Orák hosszant nézte egy ablakfülkében a leányt, a kit imádott. Követte őt fénylő tekintetével a táncolók tömegében és elmerengett meztelen vállai fölött. Néha oda merészkedett az anyjához és udvarolt neki. Irigységgel látta, hogy társai mennyire körül I rajongják a leányt és szomorúan gondolta: „Egy napon majd megtudom, hogy ez urak közül valamelyik jegybe lépett vele s azután mindennek vége." Ennél a gondolatnál néha a kétségbeesés szállotta meg, majd ismét a keserű közöny. Nem eszelős-e, hogy erre az elkényeztetett drága leányra gondol? Egy napon bizonyosan nejóvó lesz valami gazdag embernek, s nem lesz egy szegény tiszté. De akarata ellenére is a gondolatai egyre visszaszáltak hozzá. Látta álmaiban, hogy mosolyogva keringőzik s ugy tetszett, mintha integetne feléje és aztán azt gondolta: „Ki tudja? Hátha elfogad?" És a szive dobogott és majdnem megfulladt. Egy reggelen azt gondolta, hogy már tovább nem birja ki, elment az őrnagyhoz ós megkérte, hogy kérdezze meg az ezredest, hogy elfogadná-e őt a leány férjének. Egész napon át a kert tavának a halait nézte és készülgetett a szomorú válaszra, amit kapni fog. Este elment a kaszárnya udvarára, az őrnagy félrevonta és azt mondta: — Beszéltem az ezredessel . . . nagyon szeretetreméltó volt. Igy válaszolt: Az ön védencének nincs egy krajcárja sem, az én leányomnak nincs hozománya s igy annyi volna az egész, mint az éhséget a szomjúsággal összeházasítani. Igazsága van. Ne gondoljon többet a kisasszonyra. S ha ez önnek fáj, keressen vigasztalást a könyvekben. Mai számunk 12 oldal.