Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-06-14 / 24. szám

XXII. évfolyam. Előfizetési dij : Egész évre . 10 K — f. Fél évre . . 5 K — f. Negyed évre. 2 K 50 f. Egyes szám ára 20 tillér Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 18 fillér, többszöri hirde­tésnél 14 fillér. A lap szellemi részét illető közie­ményék a szerkesztőséghez (Wlassics-iitca 25. sz.), az anyagi részét illető közle­mények pedig a kiadóhiva­talhoz (Ujváros-utca 25. sz.) küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza. Z AL A V HÍRLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. Szerbia. Űrnapján rémhíreket röpített világgá a táviró. A szerbek kiirtották az uralkodó családot; megölték a királyt, a királynét, ennek testvéreit, a miniszterelnököt, a palota őrséget. A hadsereg, amely felesküdött Sándor király zászlójára, betört a királyi palotába, lelövöldözte uralkodóját, család­ját, hű embereit. Rettenetes kép! A huszadik század elején, a civilizáció korszakában a barbár korba illő vadság, gyilkosság, királyvér. Nem üres frázis az, hogy Magyarország határán kezdődik a kelet, amely nem ré­szese a nyugoteurópai polgárosultságnak. Bizonyos, hogy a Balkánfélsziget államai még nem konszolidálódtak a forrongás, az átalakulás folyamata a legrettenetesebb meglepetésekben részesíti a világot. Minket magyarokat, mint Szerbia tőszom­szédjait nemcsak a szomszédságnál fogva, hanem azért is érintenek a szerbiai esemé­nyek, mert a magyar szerbek egy része fajrokonaihoz szít, a belgrádi eseményeket fontosabbaknak tekinti, mint a magyar haza sorsát s bizonyos, hogy minden alkalmat meg fog ragadni nemzetiségi tendenciáinak hangoztatására és közelről érint bennünket a szerencsétlen ifjú király szomorú végzete azért is, mert a horvátok zavargását sokan összefüggésbe hozzák a belgrádi összeeskü­véssel. Puszta gyanúnál bizonyosan több lesz, hogy a Ivaragyorgyevicsek keze benne volt a horvát zendülés rendezésében. Min­denki azt gyanítja, hogy a horvát népet titkos kezek izgatják s nem lehetetlen, hogy Szerbia trónja ezidő szerinti bir­tokosának politikai céljait előmozdította a horvát mozgalom. Ha ez igaz, a horvátok meggyőződhetnek arról, hogy miként hasz­nálják fel őket hazájuk ellen önmaguk és a magyar nemzet kárára. Ha a szerb trónkövetelő keze tényleg benne volt a horvát mozgalomban, nagy kár, hogy azt a titkos kezet előbb meg nem látták. Sándor király tragédiája talán nem következett volna be. A legélesebb szeinü diplomaták, a legélénkebb fantáziá­val bíró újságírók sem mertek ilyen rém­séges eseményekre gondolni, amely bekö­vetkezett. Tudta mindenki, hogy Sándor király trónját veszély fenyegeti, hogy Drága királyné és családja népszerűtlenek, de hogy életük ellen törjön a szerb nemzeti had­sereg, hogy kivégezze a saját véréből való királyát, kiirtsa azt a családot, amelynek önállóságát, alkotmányát, szabadságát, a királyság méltóságát köszönheti, ki merte volna hinni! Szerbia egy század alatt sem volt képes konszolidálódni, aminek az oka a fejedel­mek ellen elkövetett gyilkosságokban, a fejedelmek letételében, a dinasztiák válto­zásában keresendő. Része van azonban ebben az orosz po­litikának is, amely nagy súlyt helyezett ezideig arra, hogy a kis államocskában oroszbarát politikai párt vegye kezébe az uralmat, hogy az orosz befolyás érvényre jusson Szerbia belső életében. A kormány­válságok egymást követték. Oroszbarátok, radikálisok, liberálisok egymást taszigálták le a miniszteri székekről s a király a pár­tok útvesztőjében nem tudta megtalálni a helyes utat a nép szivéhez. Minden áron olyan reformokat akart alkotni, amelyek biztosítják a belső békét és nyugalmat. Megrendszabályozta az alkotmányt, ellen­tétbe helyezte magát a néppel, az uralkodó / pártokkal, a nemzet felfogásával. Es ez lett a veszte. Végzetének véres beteljesedését siettette Drága királynéval való házassága s ennek az a törekvése, hogy testvérét, egy kicsa­pongó hadnagyot, proklamáltassa trón­örökössé. És az ifjú király teljesen a TÁRCA. Ilonka. Ilonka hót órakor kinyitotta két nagy fekete szemét és elkezdett torkaszakadtából sirni. Ez a minden reggel pontosan bekövetkező ordítozás Ilonkánál a reggeli imádságot pótolta. így adta ő tudtára mindenkinek, hogy feléb­redt ős a többiekre nézve is vége a nyugalom­nak. Ilonkának sajátságos, fölöttébb egyéni nézetei voltak a világról, társadalmi rendről s önmagá­ról; bár Ilonka még csak a mult hónapban töl­tötte be az ötödik évét, nézetéhez tántoríthatlan ul ragaszkodott. Mert Ilonka karakter volt, valósá ­gos antik karakter s ha ordítozását a papa ajándékokkal, a mama süteményekkel, a cselédek hizelgóssel akarták elhallgattatni, megvetőleg visszautasított minden ilyesfajta kísérletet. Igazi jellem volt, aki hitvány földi javakért nem en­gedte magát meggyőződésétől eltántoríttatni. Senki sem tehet róla, ha Ilonkának meggyőző­dése az volt, hogy reggelenkint a nap felköltét hangos sírással kell üdvözölnie. Valamint arról sem, ha éjszakánkint felült kis ágyában, nagy fekete, csillogó szemét belemeresztve a sötét éjszakába, elkezdett hangosan kiabálni s ha ilyenkor kérdezték mi a baja, nyugodtan felelt: Semmi, csak unom magam! És aztán folytatta a nótát, ott ahol elhagyta. Ezzel alaposan elűzte az unalmat, meg az álmot nemcsak magától, de fájdalom, szegény mamától, apától is, a kik becsületszavukra állították, hogy mióta Ilonka megszületett, még nem bír­ták magukat egyszer sem kialudni. A mama filozófiai nyugalommal már beletö­rődött a dologba, de a papa még mindig lázon­gott. Miután megvesztegetési kísérletei, hogy Ilonkának bábot, cukrot s egyéb nyalánkságot próbált adni, a kis leány erős, szilárd, becsüle­tes jellemén hajótörést szenvedtek, alkudozni kezdett. Egy beszélő, alvó és siró babát adott a kis leánynak, csak arra kérvén teljes aláza­tossággal, hogy éjszaka hagyja őket nyugodni. Ilonka gondolkozott, oly csábító volt a bábu aranyszőke hajával, hogy végre is megtántoro­dott. Végre is követ vessen reá, ki minden kísértésen győzedelmeskedni tudott. Ilonka el­fogadta az ajándékot és megígérte, hogy hall­gatni fog. Éjfélig nagyszerűen ment a dolog. A papa boldogan aludt ágyában, még a mama is elszun­dikált, de bizonyos aggodalommal szivében. Sokkal jobban ismerte a kis leányát, hogysem nyugton mert volna aludni; és csakugyan éjfél­felé a mama arra ébredt föl, hogy takaróját rángatja valaki. Meggyújtotta a gyertyát és Ilonkát látta ágya mellett állni dideregve, de elhatározott arcoal. A mama ijedten kapta föl az ágyba. Hogy mertél leszállani az ágyról, te haszon­talan? olyan a tested, mint a jég. Ilonka pedig felelt bátran, becsületesen: — Csak azért jöttem ki az ágyból, mert vissza akarom adni a hajas bábut a papának. Nem akarok tovább hallgatni. Sirni akarok, sirni . . . A papa már csak a rémséges ordítozásra éb­redt föl és szörnyű dühbe jött, mikor meghal­lotta, hogy Ilonka felbontotta a szerződóst. A papa elhatározta, hogy szigorú lesz, de vesztére. A mama ugyanis, ki eddig folyton szidta Ilon­kát s a papának állandóan keserű szemrehányást tett, hogy miért nem neveli a gyermeket, az első kemény szóra, amelyet a papa megkockáz­tatott, hűtlenül cserben hagyta a szegény papát, ki pedig csakis az ő biztatásai ós szemrehányá­sai következtében nyert annyi erőt, hogy eré­lyesen föl merjen lépni. A mama a válság alkal­mával határozottan az Ilonka pártjára állt. A papát nagyon elkeserítettte a mama követ­kezetlensége. Fülére húzta hát a takaróját, tőle ugyan ordítozhatott Ilonka, a hogy a száján kifért, többé nem szólt belé a dologba. Mai számunk ÍO oldal.

Next

/
Thumbnails
Contents