Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-05-31 / 22. szám

31 > Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap < 1903. május 10. — Tünemény nemde ? — Jóságban? Ez egészen uj. Nem késztetem arra, hogy valami neveletlensóget mondjon: legyen irántam kímélettel. Mily iszonyatos esemény fenyeget tehát . . . — Ki tudja? — Előbbre teszem a neveletlenséget — szólt Czézár. — Eltaláltam. Kegyed azt akarta mondani, hogy miért jöttem ide? — Ön nagyon sokat kitalál Sanseverino! Nagyon veszélyes művészet! — De csak reám nézve. Jöttem . . . — Hogy engem láthasson, mert ön szerelmes belém. Ezt a refrént ösmerem. Sanseverino fesztelensége mellett is elhalaványodott. Idegesen végigsimította finom bajuszát. — Szép — szólt azután. — Azt nem mondtam volna. Nem is hinné grófné, hogyan sikerül nekem szellemes emberré lennem kegyed előtt is. — Egészen az ón érdemem, Czézár. Szemei fátyolozottak lettek, büszkesége gúnyolódó mosolyra kósztetó. — A mi jó van bennem, a mi boldogság életemben, kegyedtől nyeróm grófné! — szólt Czézár mély meghajlással. — Nagyszerű! ez oly bók, a milyent páhoholyomban tuoat számra hallhatok. — Igaz, hisz színházba megy — szólt Sanseverino hosszabb szünet után, mi ugy tünteté fel, mintha gondolatai máshol járnának. — Miért megy színházba? — Hogy ma többek társaságában unjam magamat. — Vélem is unatkozik nemde? Nem tagadom, az ajánlat önző. Sokoldalúvá teszem magamat, hogy kegyedet untassam, a miként a színházban untatják. Ha parancsolja, a zongorához ülök és „Lohengrin"-ből a legédesebb és legszomorúbb dallamokat fogom játszani, melyeket Sancarlóban hallott. Beszélek a divatról, szerelmi kalandokról, utazásról, szalagokról, ahogyan ezt Evelina barátnője tehetné. Az örülésig fogok udvarolni, mint Gurgió, Arturió, Adolfó ós Ginó tenné. Majd egy képzelt felvonás közben látogatást tennék, hogy megmondhassam kegyednek — a mit mondanók ha . . . — A mit nem mondana, az jobban tetszenék. — Valóban szomorú dolog 1 — felelt Sanseverino mély meggyőződéssel. Szünet állott be és egy valóban hihetetlen eset. Laura gondolkozni látszott. De nem sokára mondá: — És a földszint? Az hiányozni fog nekünk. Hol lesz a néző közönség? — Mit törődik a közönség mivelünk? Mit mond az? — Oly mindennapi szólásmód, Sanseverino hogy ön engem szeret és hogy ón önt nem szeretem. — És mit hoz fel okul szép grófné ? — A közönség nem hoz fel okot, mert nincs reá ok. Ok nélkül szeretünk ós éppen ugy nem szeretünk. A szerelem és közömbösség hasonlítanak egymáshoz. — Grófnő! ezzel is nagyon különöset állít oly határozottan, — szólt Czézár nyugodtan. — Nagyon későn érkezem a színházba, — mormogá nyugtalanul a grófnő. — Még nincs kilenc óra. Nagyon is korán van! A ki kétszeres s háromszoros márkinő, mint kegyed, nem mehet ily korán a szinházba. Én nem merészelném kegyedet elkísérni. — Örömet találna ön abban, ha engem elkísérne? — E kérdésnél a grófnő szemei valóságos hiúságot szikráztak. — Kimondhatatlan örömet! — suttogá Czézár elértve a grófné kegyetlen gondolatmenetét. — Minden szánalom moraj ellenére grófnő, melyet az ön kedves földszintjén okoznék! Biztosan tudom — ós itt hangja megrezgett a haragtól, — hogy szánnak engem. A grófné előbb nem felelt, azután kevés vártatva kérdó Czézárt: — Volt-e ön a Della Mana által adott bálon? — Yoltam. — On ott hiába várt reám, — szólt a grófné kecsesen játszva legyezőjével. — Hasztalanul vártam. — Azt üzentem, hogy beteg vagyok. Nem tette ez önt komolylyá, gondolkodóvá, szomorúvá? Pedig ez nem volt igaz, Párisból érkezett ruhám ízléstelen remekmű volt. — A ma esti öltözéke pedig kiállhatatlan. — Annak találja? Pedig önnek előszeretettel kellene viseltetnie az élónk szinű virágok iránt. Lépten-nyomon nem-e a szerelemről, szenvedélyről prédikál ön? — De nem hamis, csináltról, mint a virágai grófnő, mint a szallagjain a hamis szinek, vagy legyezőjén a hamis töröknő, — mint a milyen kegyed is. — Eh, szólt a grófné és hirtelen megfordult. — Bocsánat, mondá Czézár. Tévedtem. A fejem zúg. Oly erős illat van itt, hogy bántólag hat reám. — Brávó! ez helyes, mondá a grófnő, szép fejével bólintva s a legyezőt könnyedén mozgatva. — Tévedtem, kegyed nem oly hamis! Nagyon kegyes. Nem igórt nekem semmit és nem is tartott meg semmit. Az első látásból ítéltem meg kegyedet. Változatlan maradt. Szerencsét kívánok ! Van jelleme Laura grófnő, közömbösség a jelleme, az érzéketlenség, ha akarjuk, vegyítve jókora hiúsággal. Szép jellem, valóban csodálom kegyedet! — Gondolja ön, hogy Realps Terézia nőül megy Mario unokatestvéréhez ? — kérdé a a grófnő némi unalmat árulva el. — Ugy látszik, hogy ez a házasság kegyedet jobban érdekli, mint az én összefüggésnélküli bókjaim ! Jobb volna, ha szinházba menne grófnő. — Köszönöm, itthon is maradhatunk. Ha akar, itt maradhat ön éjfélig. En itt szórakozom! — Mi birná kegyedet sírásra fakasztani Laura grófnő? — Ön nevemen szólít. Azt kell gondolnom, hogy . . . ezt lassan, hidegen mondá, erősen tekintve Czézárra. — Azt kérdem, Mormile grófnő, mi fakasztaná sírásra ? — Nem tudom, nem tudom. De valaminek kell lenni. Meg fogom találni. — És nekem meg fogja mondani ? — Talán. Ön örvendene, ha sirni látna? — Nem fogom látni, •— felelt Sanseverino lehorgasztott fejjel. — Bah ! szólt a grófnő és vállat vont. Felállt, hogy felöltőjét magára öltse. Lehaladtak a lépcsőkön. A grófnő a karján, szótlanul, a nélkül, hogy egymásra tekintettek volna. A kocsi hágcsójánál Czézár kalapot emelve üdvözlé a grófnőt. Laura mosolygott. — Eljön később a szinházba Sanseverino? — Minek menjek? — Mert mindenki jön. — Nem megyek. A klubba megyek játszani. — És az szórakoztatja önt? — Legkevósbbé sem. Minden cél nélkül van. Jó éjt Mormile grófnő. — Jó éjt, Sanseverino herceg. * * * Szeptember vége felé minden zaj elhalt. Campagna körül mély csend honolt. Rövid időközönkint kocsizörej volt hallható, mely az országúton haladt. Lent a nyaralóban egypár szolga aludt a csarnok padjain, egy paraszt leány fürkészőleg tekintett ki az ablakon, a szakács pedig a konyhai ezűstkószleteket szedte össze csendesen. Laura grófnő nem szerette a falun a lármát, ő maga kedvenc helyén tartózkodott, mely hely részben szalon, részben veranda, részben téli kert, hol a napfényt a függönyök mérsékelték. A szél gyöngéden hatolt be, egy szökőkút a levegőt hűsíti és az őszi virágok a szemeket megörvendeztették. — Ön is azt kérdi? — Azt hiszi grófnő, hogy én már kérdezni sem merek valamit? Kegyed barátai azok, a kik élcelődnek. Kételkednek . . . — Mit mond ön? —- Nem fogom soha ismételni. — Dehogy nem, nekem elfogja beszélni. — Parancsolja ? — Parancsolom! — Barátai azt mondják, hogy a grófnőnek szeretője volna. A grófnő erősen Czézárra tekintett s kérdé: — Hiszi ön azt, hogy volna szeretőm ? Czézár érző, hogy borzóngás futott végig testén, mikor azt válaszolá: — Nem hiszem. A grófnő fehér kasmirba burkolva, fehér osipkével elhalmozva, hajában és kebelén fehér rózsa, — amerikai hintaszékben ült. — Azt akarom önnek mondani Sanseverino, — folytatá bódító és lágy hangon a grófnő, hogy Capodimontében október végéig maradok. — Oly soká! És még sem szereti a falusi tartózkodást, nem is szerette. — Azt hiszi ön? Valóban nem tudom, hogy most szeretem-e? De nyugalma vonz és leköt. A város most borzasztó lehet. Az égető nap, a fullasztó por; telve közönséges emberekkel, a nagy lárma. Mily meleg lehet ott! Este, ha az erkélyen ülök, Nápolyt füstölgő mozdonynak képzelem. És Sorrento, hogyan hagyja azt el ön ? — Oh, fenséges, kedves, előkelő, usszes ismerősei ott vannak. Egymást kérdik, hogy miért hiányzik kegyed grófnő! — És mért nem hiszi? Sanseverino hallgatott. A grófnő egy rózsát tépett le egy kosárból ós Czézár felé dobta. Ez röptében elfogta a rózsát, szívta magába annak illatát, mialatt a grófnő őt figyelmesen szemlélte. Megcsókolta-e a rózsát, vagy csak annak illata mámorítá el ? — Mondja csak nekem Sanseverino, Sorrentoban gondolt-e sokat Nápolyra ? — Az azt jelenti grófnő . . . ? — Hogy Capodimontera! — Capodimontera? — Értem, hogy reám ! szólt a grófnő fájdalmasan rezgő hangon és elpirult egy keveset. — Czézár meglepetve tekintett reá, de a grófnő nem hagyott időt neki hogy feleljen. — Tegnap és tegnapelőtt egy titokzatos szót olvastam egy titokszerű könyvben. Az „ideál" szó volt. Ne nevessen, ösmerem e szót, de nem értettem meg jól, hogy mit jelent. Egy elvonuló felhő az ideál, nemde? Egy dallam, mely emlékezetünkben lebeg! Egy festmény, csak a képzelődésben festve! Egy imádott tündérlátvány ! Nemde mindez az ideál ? — Mindaz ós még több, grófnő. — Oh barátom! Önnek kell, hogy legyen egy idálja és szereti is azt. Mondja meg nekem, hogy ki az? — Nem birom azt megmondani kegyednek! — És — talán engem is szeret! — kiáltá a grófnő, szemei pedig ragyogtak. — Mindenesetre, de ideálomat nem fogom kegyednek megnevezni! — Jól van ne mondja meg nekem, én ösmemerem. Kitaláltam. Szivem prófétája lett. Ideálja egy nő, ki önt szereti! Vigasztalódjók és adjon hálát Istennek! ideálja él: szeretem önt Czézár ! — Ne űzzön tréfát Laura! — Nem tréfázom. Szeretem önt! — Talán téved grófnő! — Nem tévedek — szeretem önt! A grófnő elhalványodott, ajka pedig reszketett. — Esdekelve kérem, Laura ne mondjon valótlant ! Maradjon továbbra is szép, hamis, csábító, de közönyös, megközelíthetlen ! Ha akarja, hogy imádjam, mondja, hogy nem szeret! — Nem értem önt. Őrült ön, Czézár, meg vagyok arról győződve, hogy szeretem. — Éljen boldogul Laura! — Csak nem fog távozni, remélem. — Éljen boldogul, én megyek ! — Czézár, Czézár! A grófnő kinyitott egy balkon ablakot. A nap vakítóan sütött arcára. Kihajolt a korláton és utána kiáltott: — Már rég szeretem Czézár! Az első pillanat óta ! — Annál rosszabb — mondá Czézár ós lebajtá fejét. És eltűnt a messzeségben. Nyilt-tér*) KÖSZÖNETNYIYÁNÍTÁS. Mindazoknak, akik felejthetetlen fiunknak elhalálozása fölött érzett fájdalmunkat részvétükkel enyhíteni szivesek voltak, szívből köszönetet mondunk. Zalaegerszeg, 1903. május 29. Pirity Lajos és családja.