Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-01-11 / 2. szám

J » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap< 1903. január 11. Valamikor — nem is nagyon régen — -afővárosi fiatalság, ha jól akart mulatni, la vidéki bálokat kereste. Manap a vidéki fiatalság tódul a fó'városi bálokra. Csakhogy amit a nagyvárosiak a vidéki bálokban kerestek: jó kedvet, kedélyt, vidám nuilatságot, azt rendesen meg is találták; amit azonban ma a vigadóban keresnek a vidékiek, azt kevésnek sikerül megtalálnia. Mert nem mulatni megyen oda a vidéki ifjú, a vidéki leány, hanem gazdag feleséget, mesebeli tündérkirályfit keresni. " így azután azok a régi, hires vármegyei bálok, amelyeknek kedélyben, vigság:.kn párját találni sehol nem lehetett, lasj^íjUpként eltűnnek, elmúlnak, csak az emlékezetük marad meg az apák, anyák szivében. De hát a jövő fiatalsága? Az már ugy jjítszik, nem vágyakozik arra a mulatságra, amire elődeik. Túlságos komoly és nagyon 'üarhar elveszti a kedélyét. Kár. Az ember, Jtía csak egy vonás hiányzik belőle, ameJíjpt a teremtő keze rajzolt, nem tökéletes. ~Az

J ember kedély nélkül báb lesz, amely az élet viharaival, küzdelmeivel szem'^ejn edzett, lehet tudós, lehet hatalmas, 'cfe/'szivének egy nemes vonását elveszti, 'ricleggé válik. írni

1" . Aki nem tud az ifjúság mulatságáért ^eikesülni, az nem ismeri az ifjuság értéKét; aki nem tud egy pillanatra sem gondfklan ifjú lenni, annak teher lesz az élet. Mulassatok nemesen, igazán, az emberi •Üí^ítósághoz illő módnn. Aki dolgozik, ~tíi

9égérdemli, hogy jó kedvvel, víg napokkal Altija meg a gondviselés. A pénzügyi palotáról. Ügy beszélik, hogy a zalaegerszegi takarékpénztár palotáját az államkincstár a pénzügy,igazgatóság részére meg akarja vásárolni. Azt jis hallottuk, hogy a vásár nem a takarékpénztáron múlik. Efölött a kérdés fölött élénk eszmecsere folyt akarjuk mi tovább fűzni, mert városunk jövő fejlődésére, de a város háztartására nézve sem közönyös az a kérdés, vajon uj pénzügyi palota épül-e Zalaegerszegen, vagy a pénzügyigazgatóság beleköltözik a takarékpénztár házába. Azon kezdjük, hogy mi indította annak idején a takarékpénztárt arra, hogy házat építtessen? Ugy tudjuk, hogy a helyi viszonyok kényszerítő hatalma, a lakás miséria volt az indító oka, hogy a ház megépült. Szándékosan hallgatunk el minden egyéb befolyást vagy körülményt, mely a takarékpénztárat az építkezésre sarkalta. Tisztán az érdem mérlegszámlájára irjuk, hogy a takarékpénztár a városnak kivánt szolgálatára állani, mikor 260.000 koronát házépítés céljaira fordított. A ház megépült és a takarékpénztár annak a tudatára ébredt, hogy a ház annyit sem jövedelmez, mint amennyit a befektetett tőkének kamatoznia kellene, ha az építési tőkét, mint egyszerű takarékpénztári betétet kivánná is a takarékpénztár könyveiben, zárszámadásaiban szerepeltetni. Szóval a takarékpénztár elszámította magát. Hogyan történhetett meg ez a hiba ? szintén nem keressük; ezekből azonban meg tudjuk magyarázni azt a törekvést, hogy a takarékpénztár meg akar a házától szabadulni s miután Zalaegerszegen a világ teremtése óta nem volt és soha sem lesz olyan magán ember, aki 260.000 koronát egy házba fektessen, igyekszik felhasználni az alkalmat és a palotát az államnak megvételre kinálja. Csakhogy a közérdek is beleszól a dologba s azt hisszük, hogy ez az ügylet sem a köznek, sem egyeseknek, csak a takarékpénztárnak volna előnyére. Szabad-e magának a városnak tétlenül nézni az olyan törekvésnek az érvényesülését, amely a város, vagy ha jobban tetszik a polgároknak nyilt sérelmével jár, meg a város fejlődési viszonyainak kötelességszerű előmozdítása és ellenőrzésének esik a rovására? Nem akarunk avval érvelni, hogy 10—12 család maradna lakás nélkül, ha a takarékpénztárnak valóban eléggé nem kárhoztatható törekvése sikerülne. Tudjuk, hogy a tiszta anyagiasság eme korszakában a köz vitális érdekeit mennyire háttérbe szorítja az egyéni érdek. Nem is hivatkozunk más városokra, hogy mennyire kapva-kapnak az alkalmon, a midőn valamely középület létesítése iránt mutat szándékot az államkincstár. De kérdjük, nem-e áll városunk fejlődése érdekében és nem-e javalja ezer közgazdasági érdek, ha már szükség van városunkban pénzügyi palotára, hogy az ne régi épület vételével, hanem uj ház építésével nyerjen megoldást. És kérdjük, hogy az volna-e ellenszolgáltatása a 100°/

0-es pótadónak, hogy a városnak élet testéről olyan rész leszakíttassék, amely nélkül nemcsak hogy bénává válnék a város, de egyenesen mozgási képességében akadályoztatnék meg. És nem-e tartozik a kulturális célok előbbrevitelének a feltételéhez, hogy a hivatalnok, ha már városunkban kénytelen életét leélni, legalább emberies lakásra tehessen szert, hogy ne kényszerüljön osaládjával piszkos, nedves odúkban tengetni életét? ! Ha egyébért nem is, a város privát érdeke szempontjából kellene minden követ megmozdítani, hogy az államkincstár, ha pénzügyi palotára van szüksége, uj épületetet építtessen. Ott van a városi téglagyár, amely két év óta mit sem jövedelmez. Éi — ismételjük — meunyi közgazdasági, directe városi helyi érdek fűződik ahhoz, ha a tervbe vett iskolák, zsidótemplom, meg a pénzügyi palota megépüljenek. A takarékpénztárnak, nem jövödelmez a háza — ugy mondják — 3°/

0-nél többet. Hát ha a ház gazdát cserél, jövödelmezőbb tőke befektetésre szánt objectummá fog az a ház a vevő előnyére megvedleni? A takarékpénztár vagyonát közöttünk, tőlünk, a vidék lakósságától szerezte; tessék megelégedni azzal az eredménynyel, hogy a 200 frt névértékű részvények ez idő szerint is, a rossz házépítési spekuláció dacára, 700—750 frt.-on állanak. Tessék csak annak a tüskének fájdalmait, melyet saját maguk böktek lábukba, elszenvedni. Nem ölő méreg az. A takarékpénztár nem pusztán üzlet, hanem közgazdasági faktor és ha 140 korona osztalék mellett egy kis áldozatot hoz a városnak avval, hogy fejlődését előmozdítja, vagy legálább nem akadályozza, azt hisszük, csak tartozást ró le, kötelességet teljesít. Vannak olyan takarékpénztárak is, amelyek olcsó jelzálog-, ainortisacion ális kölcsönök nyújtásával segítik elő a város építési, fejlődési viszonyait. Bizunk beune, hogy az államkincstár nem kiván rosz üzletet csinálni, mert a takarékpénztár palotája mai formájában nem is alkalmas a pénzügyigazgatóság részére. Azért a 300.000 koronáért, amibe az épület, átalakítással együtt kerülne, monumentális közigazgatási palotát lehetne emelni s ennek a szegény városnak polgáraira nagyon ráférne, ha az építkezésnél valamit kereshetnének. Gazdatisztek küzdelme a létért. Már nagy idő óta izgalomban tartja a gazdatiszti köröket bizonyos törvényes intézkedés, a mely a legbizonytalanabb jövőbe taszítja azokat a gazdatiszteket, a kik csupán hosszas, rendszerint igen hasznos gyakorlat alapján tették maguS dlljdtok el útját . . . jéznsi fegyverrel! TTiármas szövetség meg vagyon újítva, Királyi döntéssel maradt meg a kvóta. A székely kérdésben kongresszus tartatott, Megmentésükre sok diktio mondatott. Kétszázötvenezer magyarról beszéltek, Kik Romániában ránk nézve elvesztek! De lefőz az oláh bennünket ravaszul, A magyar örökké saját kárán tanul. Magyar papot kértek s kaptak vőn' Rómától, S nem kaphattak közös diplomatiánktól. Horvátok a szerbek ellen zavarogtak. A statáriumban aztán megnyugodtak. Kiállítás is volt, még pedig országos, Fényesen kirukkolt ősi Pozsony város; Szép erkölcsi haszon jutalmazta érte, — Az igazgatóság deficitjét kérte. — Százéves forduló Kossuth születése . . . Országul fényes volt büszke ünneplése. Soh szobor hirdeti dicsőült emlékét, Igaz magyar szívből nem irtják ki képét. Erzsébet királynénk szobrai is nőnek, Magyar földbe neki sok emléket tőnek. — Hát csak halottjaink emlékén busulunk, Jelennek, jövőnek örülni sem tudunk, Örömért, vigaszért csak a múlthoz jár unk ? 'Él meg jó Istenünk, ami erős várunk. Nagy ünneplés történt kincses Kolozsvárott, I Corvin Mátyás szobra glóriában áll ott. I Ez is a mult kincse s a jelen mint látta? „Kossuth Lajos ..." mellett „Gott erhalte" járta. Szepesi tengerszem osztrákra pislogott, Magyar föld gyöngye polyákra változott. No, de sebaj, jut is, marad is még nekünk, Egy kis alamizsnát a szegénynek vetünk. Alföldi németek, erdélyi zöld szászok, Felföldi pánszlávok s a dáko-románok, Majd csak megbékélnek a maguk kenyerén, Csak a magyar népnek legyen szive helyén . . . Ne vándoroljon ki messze idegenbe, Ború után derül; ezt vegye eszébe! Csak osztrák Polluxunk férne meg bőrében, Ne a mi bőrünkre pályázna mérgében. Intézze el dolgát cseh testvérkéjével És ne kacérkodjék Ilohenzollernékkel. Mérsékelje magát hírhedt reichsrátjában, Ne gátoljon minket fejlődés dolgában. Németország büszke vezérszer epére, Vilmos császár boldog, szónokol kedvére, Szegény lengyeleket agyon szónokolja, A német szót rájuk fölerőszakolja. Kardorf indítványa megcsúfolt bennünket, Kérdésessé teszi a kivitelünket. Ürült vámtarifát állít gránicára, A hármas szövetség lehet ennek ára. Az angol is boldog-, gyarapodott kissé . . . (Búr ütlegek nyoma tette kövérebbé) — Befejezte végre azt a gyászos harcot, A gonosz játékhoz vágnak most jó arcot. Edvárd királyt végre megkoronázhatták, A búr vezéreket dölyfösen fogadták. Chamberlain lerándult a ,,búr gyarmatokra", Annyi kudarc árán szerzett uj birtokba. Szegény Krüger apó, hazátlan árva lett; „A tengerek ura" rettegi e nevet. Lesz-e béke, áldás emez uj zsákmányon, Szabadságát vesztett két szabad országon ? Isten nem hagyja el a benne bízókat, Fogjuk még bámulni a szabad búrokat. Francziaország most otthon politizál. Nincs egyéb dolga, hát kultúrharcot csinál. Loubet ur átrándult cári frigytársához, Boldog, hogy ez uton jut egy kis gloirehoz. Oroszország már is élénken megérzi, A francia hatást ijedezve nézi: Mily szépen terjednek a francia eszmék, Be ennek a vége forradalom lesz még . . . Lelőtt miniszterek, deportált diákok, Lázadó főtisztek, forrongó muzsikok, Rettegő fehér cár . . . szerencsétlen család! Nagy Muszkaországnak szignaturát az ád.