Zalamegye, 1901 (20.évfolyam, 27-52. szám)

1901-09-22 / 38. szám

XX. évfolyam Zala-Egerszeg, 1901. szeptember 22. 88. szám, Előfizetési dij: Egész évre 8 Kor. Félévre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egy szám ára 20 fill. Hirdetmények: ;5 hasábos petitsor egyszer 18 fill. többszöri hirdetésnél 14 fill. Nyilt-tér petit sora 24 fii. III Ésaiaii, 1 A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el Kéziratok nem küldetnek visszza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „Kanizsai és novai járási községi és körjegyzők egyletéinek, Valamint a ,,Lrégrádi takarékpénztár és önsegélyző szövetkezet '-nek hivatalos közlönye. nVL egj e 1 e n i k m i n d e n -vasá^ixa^. Nevelés az utcán. Hogy az utca fontos tényező a gyermeknevelésben, ezt minden gondolkozó ember kell, hogy elismerje. Mivel már megkezdődött az iskola munkája is; s mivel különösen a városi gyermekek pajkos6ága, rakoncátlansága és erkölcsi vásottsága szinte tűrhetetlen : időszerűnek találjuk az utcai nevelésről egyet-mást mondani, annál is inkább, mert a gyermeket korántsem a család és iskola neveli csupán, hanem közrehat a környezet, a felnőttek viselkedése, példája az urcán, gazdag és szegény, a napszámos és kofa, szóval minden rendű és rangú ember egyaránt. Vas Gereben gyönyörű szép korrajzaiban olvassuk, hogy Köntös Mihály biró uram hogyan ügyelt falúja népének erkölcsiségére ; hogy nevelgette egy-két odavetett szóval az utca porában játszó gyerekeket ; mily bölcs tapintattal és erélyesen irányította a falu legényeinek és leányáinak magatartását és mint oktatta az apákat s anyákat a maga terAészetes és okos módszerével. Sőt a tanácsbeli vén emberekbe is belediktálta az ő bölcs pedagógiáját. Mi most gyönyörűséggel olvassuk mindezt; és látván a Városok gyerekei lézengését, felügyelet nélkül való csatangolását, csavargását, szilajságukat és elvadnltságukat: szinte kívánunk minden utcában egy-egy Köntös Mihályt. A jóindulatu, szelidlelkü apák és anyák, tanárok és tanitók az ilyen segit séget, az ilyen felügyeletet és támogatást örömmel kell, hogy fogadják. De mit tapasztalunk? Azt, hogy pl. ha iskolás gyerekek összevesznek az utcán ; ha inas-gyerekek tolvajkodnak a piacon az elárusítók kosara körül vagy frivol nótákkal és éktelen káromkodással bántják a finomabb lelkeket; vagy ha kifigurázzák és ki gúnyolják a járó-kelőket s ezekkel szándékosan összeütődnek, feleselnek s az utcán kiabálnak : azt tapasztaljuk, hogy a finomabb lelkűek is — c<ak megbotránkoznak, aztán legfeljebb csak körülnézek rendőr után. Mintha bizony az ilyen dolgok eligazítása csupán a rendőrség feladata volna. Nem. Jó erkölcsre tanítani a gyereket minden felnőtt embernek : urnák. parasztnak, egyaránt kötelessége. Ne mondja azt senki, hogy pl. mert ő megyei hivatalnok teszem vagy valami magasabb rangú ur, vagy nagyságos asszony, hogy ezért semmi köze az utcai gyerekekhez, igen is van. Sőt annál nagyobb kötelessége az utcai gyerek dolog eligazítása, minél nagyobb tekintély az illető. Mert a tekintélynek, a nagyobb urnák szava nyomósabb, hatásosabb s igy minden szava megmarad a gyerek emlékezetében egy egész emberi életen keresztül. De be megy és megmarad a családban s a család apát és anyát gyereke jobb nevelgetésére sarkalja. Azt mondják: a gyereknek nincs birája. Hogy ne volna! Minden jó erkölcsű és kivált tekintélyes ember okvetlen birája is a gyereknek — a nevelés törvénye szerint. Ugy, de ki teszi ki magát a gyerek esetleges gorombaságának, inzultusának? Ki teszi ki uri büszkeségét a vásott, elvadult inas-lélek feleselő és bántó megjegyzéseinek, gunykacajának ? Ki teszi ki magát a beavatkozassal járó csődületnek és a szintén durva gondolkozású utcai söpredek nevetésének? Ki nem átalja galléron csipui a veszekedő uri csemetét, a tolvajkodó inasgyereket? Ki az, aki nem resteli az ilyent haza kisérni az apjához vagy mesteréhez? Senki, Sőt a legtöbb ember (még ur is) felcsap inkább néző közönségnek és nevet a többiekkel a sikerült csinytevésen, az inasi furfangon. Nevetnek. Mikor a gyereknél semmi sem csiny> semmi sem furfang, hanem az elkövetkező nagy bűnök anyja minden ilyen cselekedet. Nevetnek. inkább tanult emberek is, ami csak felbátorítja a gaz lurkót többre is. A jobbérzésüek sopánkodnak, esetleg zajongnak az újságokban, hogy milyenek is ezek a mai gyerekek? Milyenek ? Csodálatos, hogy nem gonoszabbak. Az ilyen velük való nem törődés mellett nem volna csoda, ha bandákba szervezkednének és igy támadnának a személy és tulajdonjog ellen. Ha a felnőttek mosolyaikkal, kacajukkal, nevetéseikkel jutalmazzák a csínyt, az ilyen viccet, a bűnt.; ha nem törődik az utca gyerekeifél még a rendőr sem : akkor hiába neveiget a család, hiába építget, az iskola. Vannak szülők egyébiránt, holmi kényeskedő érzékenykedők, akik rosz néven is veszik, ha beleavatkozunk a gyereke utcai kötődésébe, marakodásába. Vagy talán a szülei restelkedés és szégyen mondat velük ilyesmit: az én gyerekemre ne legyen gondja senkinek. Tís ha a gyerek tisztátalanságát rója meg valaki, ezt még egyenesen sértésnek is veszi akárhány. Hát természetes, hogyha a jóakaratú figyelmeztető ilyen felszínes gondolkozású szülővel találja magát szemben, hamarosan felhagy a — pedagógiával. Nem is könnyű dolog az ! 1)^ az érzékenvkédésről le kell mondani minden szülőnek. Mert végre is — köszönettel tartozunk minden olyannak, aki gyermekeinkre ügyel akkor is, amikor mi szülők fizikailag nem tehetjük. Es ha panaszt hallunk, ne vegyük azt könnyen azért, mert csak gyerek dolog, gyerekvicc. A hibát orvosolnunk kell. —- Vagy hát ne tessék az utcára, emberi társaságba ereszteni a gyerekeket. De hiszen ez még képtelen dolog. Há pedig társaságba eresztjük őket, akkor a gyerekeknek is alkalmazkodniok kell az A „Zalamegye" tárcája. Az üj otthonban. — Humoreszk — Romantikus hajlamaimnak tudható be, hogy a Liliom utcában béreltem szobát. Itt föltalálni véltem ama csendet és nyugodalmat, a mi után sóvárogtam. Tévedtem. Már a harmadik este azon tudattal hunytam le szemaimet, hogyha továbbra is itt maradok, ügy lassan, de biztosan megsiketíilök. Sem magamat, sem a csendet nem találtam fel uj otthonomban. A házigazdám minden áldott nap az etazsér csecsebecséit és a gorombaságok tömkelegét hajította neje fejéhez. A háziasszonynak is helyén volt a keze és nyelve, miből olyan skandalum keletkezett, hogy elátkoztam születésemnek óráját. Ha a férj durva volt a feleségével szemben, az asszony bosszúja a cselédleánv ellen irányult. Néhány perez alott elmondotta mindazt, a mit leanykorában az állattanból tanult. A cseléd, ha feleselt, a természetrajzi előadásait fűszerezte az ismert konyhai szerszáraokkal Főzőkanál, palacsintasütő, gyuródes/ka stb. csak úgv röpdöstek a levegőben, mint kora tavaszszal a fecskek Elvégre a dobhártyám sincs Bessemer-féle acélból, hogy mindent befogadjon. Fülem a szolgálatot, én a szobát mondtam fői. Lakás nélkül bolyongtam s már-már azon a ponton voltam, hogy a nyári szezon alatt a városliget enyhetadó fái alatt, valamelyik padon húzódom meg, itt beriek ingyenes és felette kellemes lakást, de nem tettem. Attól tartottam, hogy az ügybuzgó rendőrség akkor csip nyakon egy éjjeli razzia alkalmával, mikor legédesebben szendergek. A gondolatot tehát tett nem követte és estére annyi balszerencse közt ós tegyük hozzá: oly sok viszály után bevonultam uj otthonomba. Az első és második napon oly nyom nztó volt a cse»d, hogy szinte bántott. De azért ugráltara, mint sziklán a kecske, örömömben, mert megtalálni veltem végre azt a helyet, hol igazán nvugalmat élvezhetek. Itt kétségkívül, a mit jó sokáig elmulasztott, homlokon csókol a Múzsa. A harmadik nap estéjén nyolcadfél esztendeje készülő drámámon dolgoztam, mikór hirtelen lárma, ordítozás, sírás és jajgatás hallatszik a szomszéd szobából. A toll kezemből kiesett, a tintatartót (nyilván revolvernak gondolván) megragadtam és rchantam eszeveszetten a szomszédos szobába. Bei ontok a házigazdám lakosztályába, hát épületes dolgokat láttam. A háziúr neje konty át tépdeste, ránczígálta és ordított, mint egy sakál. Az asszony körmeivel esett neki az uiának — fényes eredmény nyel. A kisasszony a pamlagon visított különböző hangnemekben. Beléptem nem is zavarta őket. Nyilván nem vettek észre. Én meg ott állottara a dühtől, a haiagtól reszketve, a szivárvány összes sszineit játszva, szólásra készen. Végre megsokaham a dolgot, és hatalmas hangon szónokolni kezdtem. — Uram! Asszon vom! Kisasszonyom! Tisztelt család! A csendet megszoktam, a lármát nem. Mivel az előttem lejátszódott jelenetekből azt következtetem, hogy ez nem az utolsó, itt maradnom lehetetlen. Eznnnel fölmondok. Ajánlom magamat. Már távozni készültem, de házigazdám megfogta a kabátomat és visszahúzott. Óriási csend volt a szobában. A háziúr feléro fordult, háromszor köhécselt, majd megszólalt: — Megbocsát kedves Tornyai ur, de önnek nincs igaza. Amit nálunk látni volt szerencséje ('?), az kivételes eset. Ugyanis Vasárnap a „Kedélyes Családapák" asztaltársasága, melynek szerény tagja vagyok, egy mulatságot rendez szinielőadássat, tombolvával, világpostával és tánccal egybekötve, személyjegy ára 2 koi., családjegy 5 kor., katonák éü . . . pardon ez nem tartozik ide. Nos, tehát a mulatságon színre keiül egy öt felvonásos diáraa, melynek egyes jeleneteit láthatta maga előtt Tornyai ur. Egész héten szorgalmasan kell próbát tartanunk, hogy sikeire vezessük a drámai jeleneikben gazdag, megkapó, izgalmas íeszekben dús, kiváló talentumról tanúskodó darabot, a „Szerelem tébolyultjai", — Hah! — röppent ki ajkamhói ós a földre roskadtam. — Mi baja? — kérdé ijedten házigazdám. — Már semmi, már jól éizem magam, óh engedje meg, hogy megszorítsam a kezét, az egész asztaltársaság kezét, akik a darabban szerepelnek. Végtelen boldog vagyok. E darabot — én irtain. Általános gratulálás, kölcsönös bók. Az éjjel szerzői sikerekről álmodozván, nem aludtam. Az eisők között láttam magam tündökölni, ragyogni. Másnap ugyanazon lárma rázott fel merengésemből. Oly végtelen jól esett e lárma, oly szívesen hallgatta fülem. Beröpültem, hogy darabom próbáit végigélvezzem. Éppen akkor törülte képen házigazdám a feleségét. Ahán — gondoltam magamban — messze tartanak már, a 4-ik felvonás 3 ik jeleneténél vannak és elég jól, világosan adják elő. Á próbák nagy serényen folytak minden áldott este és a lárma oly jól esett szivemnek, hisz egyik legsikerültebb darabomról volt szó, melylyel vagy tízszer palyáztam ugyan és mindannyiszor visszautasították, de ez nem annyira a dráma rosszaságának, mint az Akadémiánál és színházaknál uralkodó klikk-rendszernek tulajdonitható. Igy pergett le hosszas és szorgalmas próbák után egy fél esztendő, anélkül, hogy a darabom színre keriiit volna. Faggatásaimra az volt a válasz, hogv a sze replők még nem tudják jól szerepeiket és addig nem léphetnek a nyilvánoság elé. Kudarczot vallani nem akarnak. Belenyugodtam, Egy "esztendő után íe még szorgalmasan tanulták, próbálták a szerepeket. Megsokaltam. ltájőttem arra, hogy rutnl becsaptak. Soha se volt szándékuk darabot előadni ; koholt dolog volt az egész és azzal az ürügygyei, hogy drámát fognak színre hozni, elpalástolták, leplezték a házigazdánkná' dívó rendes zsörtölődéseket, civódásokat. Hogy ezek után mi történt velem, azt nem merem leit ni. Lelkiállapotom leírásával nem merek próbálkozni. Levontam a tanulságot, mely szerint: Akkor kezdünk okosak lenni, mikor rájövünk, hogy szamarak vagyunk. Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.