Zalamegye, 1901 (20.évfolyam, 27-52. szám)

1901-12-08 / 49. szám

XX. évfolyam. Zalaegerszeg, 1901. december 8. 49. szám. ni társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. i A < Zalamegyei gazdasági egyesület», a Zalaegerszegi ügyvédi kamara , a megyei községi- és körjegyzők, Kanizsai és novai járási községi- és körjegyzők egyleté -nek, valamint a Légrádi takarékpénztár és önsegélyző szövetkezet -nek hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Gazdasági erkölcseink. A korrupció, mely társadalmi és politikai életünket a lefolyt évtizedek alatt oly nagymértékben hatotta át, hogy meggátlására a törvényhozásnak kellett közbelépnie a kúriai bíráskodásról és összeférhetetlenségről szóló törvényekkel : az utóbbi időkben a gazdasági térre is teljes erővel átcsapott. Még élénk emlékezetlinkben van a kisczelli katasztrófa; még el sem feledtük a hatalmas rázkódtatást, melyet ezen pénzintézet bukása okozott s az elmúlt hetekben már ismét oly eseményekről ad hirt a napisajtó, melyeket megdöbbenéssel vesz tudomásul a pénzügyi világ s melyek fényes bizonyitékai annak, hogy menynyire az utópiák országában tévedeznek azok, akik < örömmel konstatálják gazdaság erkölcseink fokozatos javulását és erősbödését.' Schladerernek, a soproni bank igazgatójának, csalárd, minden becsületes ember arcába vért kergető üzelmei után következik a Fortuna bányatársaság botrányos csődje, s bezárja a sort a turkevei nábob szökése — v^gy 4 milliónyi passzívák hátrahagyása után. Ha meggondoljuk, hogy az ilyen események következtében hány szegény család jut koldusbotra, mennyi virágzó, nagy vállalat kerül krízisbe (soproni Lenk cég) s hogy az ily esetek megrendítik a gazdasági élet egyik létfeltételét, a hitelt, aláásván annak alapkövét, a bizalmat: lehetetlen, hogy ne vizsgáljuk azokat a kóros állapotokat és tüneteket, melyek az ilyen bukásokat megelőzik és kisérik; lehetetlen, hogy megállapodjunk a szomorú, lesújtó esetek puszta tudomásul vételénél s ne fürkészsztik azok okait. Kétségtelen, hogy az ily eseteknek társadalom gazdasági okaik is vannak s ilyen főként a hitel túltengése; igen csekély reális alap mellett is nagy hitelnyújtás, a személyi hitelnek csaknem korlátokat nem ismerő kiterjesztése, a mi könnyelműségre, váltónyargalásra vezet. Vagy például gazdasági természetű okok közt szerepel a börzén a differenciális, a különbözeti üzletek kötésének megengedése, mely körülmény lehetővé teszi az aránylag igen csekély tőkével óriási üzletekbe bocsátkozást s ennek következtében a szédelgést! Azonban igen egyoldalúan fognók fel a dolgot, ha csak ezekben keresnők a bajok kutforrásait s igen tévednénk, ha azokhoz csatlakoznánk, akik mint egy axiómát állítják fel, hogy a takarékpénztárak koldussá teszik a magyart. Fenforognak ugyan, hisz ezt készséggel elismerjük, gazdasági okok is; de ezek csak alkalmat, mintegy segédkezet nyújtanak a romláshoz. Mert ámbár igaz, hogy alkalom teszi a tolvajt, — de azért a becsületes ember, bárha megvan is az alkalom, még sem lesz tolvaj ! E kijelentésünk már sejteti álláspontunkat, melyre a dolgok mélyére hatolva jutottunk s mely abban áll, hogy mi itt mélyebb: erkölcsi hibákat látunk íenforogni az emiitett események okaiul. Kell, hogy a gazdasági életben ép ugy, mint a társadalmiban, bizonyos erkölcsi, ethikai alapelvek uralkodjanak; kell, hogy azt ép ugy, mint emezt, áthassák az erkölcsiség magasabb tanai, melyek az egoismus és altruismus, az önérdek és önmegtagadás, a fáradozás és élvezet összhangját megteremtsék. Csak igy fogja az állam elérhetni azt a célját, hogy minden individuum, mely kötelékébe tartozik, necsak a legmagasabb szellemi, hanem a legnagyobb anyagi fejlődést is elérje. S ezeket az erkölcsi elveket, melyek elvégre is nemcsak a társadalmi, hanem a gazdasági életnek is támaszai és talpkövei; ezeket a magasztos, tiszta elveket ignorálta s hogy ugy mondjuk, lábbal tiporta Schladerer és Straszburger ur. Az erkölcsi érzelmek minimumát sem vagyunk képesek ezekben az emberekben fölfedezni ! Előbbi nyugodtan, minden lelkifurdalás nélkül, emelt fővel eluraskodta, önző céljaira felhasználta s bűnös és nemtelen szenvedélyeire elpazarolta a gondjaira bizott milliókat; utóbbi hazárd vakmerőséggel óriási üzleteket kötött még akkor is, midőn már érezhette az anyagi tönköt s most, aláásván annyi, meg annyi ember anyagi existenciáját, tömérdek passzíva hátrahagyása után megszökött Persze! Schladerer ur nem látta, de hisz nem is láthatta azt a keserves munkát, amelynek árán szerzett filléreitől ő a legnagyobb cinismussal megfosztotta a föld népét ; és Straszburger ur sem fogja meghallani, hogy bűnös üzelmei miatt hány szegény ember kunyhója előtt ütik meg a dobot. S a Fortuna bányatarsaság ? Itt meg száz és száz földmivest és napszámost csaptak be értékvesztett részvényekkel és rögtönöztek oly pénzügyi botrányt, melytől undorral fordul el mindenki. Paradoxonnak látszik, de tény, hogy megnyugodnánk, ha csak ezen esetek történtek volna! De sajnosan kell tapasztalnunk, hogy ilyen szédelgésekkel kicsinyben majdnem minden vidéken találkozunk. Vagy tán nem a meggondolatlan könnyelműség s ennek nyomán az észszerűden fogyasztás, a pazarlás és a kötelezettségek laza felfogása, a váltónyargalás tette tönkre falvainkat ? Nem látjuk-e a nagy és merész üzérkedésben, a bűnös tőzsdei üzelmekben, a gazdagodási vágynak szinte járványszerii terjedésében, az önző kapzsiságban, a játékszenvedély és fényűzés pusztító terjeszkedésében az erkölcsi, ethikai elvek oly fokú meglazulását, hogy viszonyaink már-már oly állapotokat szülnek, melyek köz : difficile est satiram non seribere ?! íme ! föltártuk a bajok tulajdonképeni kutforrását! íme! ezek azok a hibák, melyek aláássák a gazdaságot, pusztítják a termelő erőket és vagyonokat és megmételyezik az erkölcsöket! A „Zalamegye" tárcája. Súlyos becsületsértés. — Elbeszéli egy anya. — Mar ncgyedóraja vitatkoztunk a parbaj jogosultságáról. Nemde két öregnek szép théma ? De könnyű rátérni, ha az embernek jogász fia van . . . A fiu, mint mindig, ha elhagyta a házat, gyengéd csókkal búcsúzott el tőlem ; de ma a/, ajtó küszöbéről visszafordult s e szavakkal közeledett felém : <Ma még egy csókot kell adnod, mamuskám, mert ma — olyan szép nap van !» S még egyszer megcsókolt Aztán gyorsan eltávozott. Ez a szokatlan viselkedés, ahelyett, hogy megörvendeztetett volna, aggályossá tett. Miért csillogott szeme oly sajatságos érzékenységgel? «Ncm tűnt föl neked semmi Rezsőnkön?.) kérdezém férjemet, aki nyugodtan böngészte a napi híreket. «Miért ?» «Kétszer búcsúzott el tőlem s oly különösen elérzékenyült és izgatott volt. Mi baja lehet ?» Férjem valami érthetetlent mormogott és nem látszott hajlandónak aggályaimon osztozni. Amikor azonban megismételtem a kérdést, letette az újságot s monda : «Édes lelkem, ne vedd rossz néven, de ki tehet eleget az asszonyok szeszélyeinek ? Ha elrejtjük érzelmeinket, érzéketleneknek és szívteleneknek neveztek ; ha ugy beszélünk és cselekszünk, amint érzünk, fellengőseknek és kíméletleneknek tartatok. Az érzésnek örökké változatlan mértékét követelitek tőlünk, ugy hogy a bennünket minden perezben érhető megrázkódtatások, izgatottságok és viszontagságok közepette folyvást ugy kell viselkednünk, mintha szerepet játszanánk, előirott szavakkal, melyektől a világért sem szabad eltérnünk.» Tátott szájjal hallgattam, miként peregnek lendületes szavai pompásan és kenetteljesen ajkaról. Amikor befejezte, hangosan kaczagtam és igy válaszoltam : «Kedves öregem, te ma bölcsész vagy s én nem érzem magamat eléggé erősnek, hogy felvegyem veled a harcot. Tudod mit? Napoljuk el a vitát.» A férjem rázta a fejét, kezébe vette az újságot és hallgatott. Érzelgősnek csúfolt asszonyi lelkem azonban ismét visszatért fölindulásának eredeti okához. Mindenféle aggályok és rémítő képzeletek merültek föl előtte és végre szinte erőszakkal kergetett fiam dolgozószobájába, mintha ott megtalálhatnám titokzatos viselkedésének megfejtését. Beléptem s mindent ugy találtam, mint máskor azaz nem, mikor az Íróasztalhoz közeledtem, különös felfedezésre jutottam. A rendetlenség, mely ott mindennapi vendég volt, eltűnt. Egyetlen nyitott könyv sem, semmi szétszórt írás — papirivek, szivartárczálc, tollnyelek és kalamárisok káoszának se hire, se hamva. Minden szép rendben feküdt a helyén, a papirosok összehajtva, a könyvek bizonyos gondossággal egymásra rakva. Azt a benyomást tette mind, mintha a gazda rendben hagyta volna odahaza a szénáját. Ez a körülmény fokozta nyugtalansagomat. Leültem az Íróasztal elé s újból elmerültem rémesztő gondolataimba. Honnan származhatott a rendhez eddig soha nem tapasztalt hajlama? Nem ugy tetszett-e, mintha fiam örökre elbúcsúzott volna szobájától ? De mi okból? Mi célból? Nem tudtam kitalálni. Az Íróasztal fölött férjem képe lógott. Mosolyogva pislogott reám, akár csak mondaná : <Itt ül egy balga anya, aki képzelt gondokkal kínozza magát! Igaza volt, de mit tehetünk balga szivünkért? Képzeletem ben igy válaszoltam neki: « Gúnyolj csak, tudom, hogy fiamat veszély fenyegeti!» Aztán mindenfelé széjjeltekintettem. De nem láthattam semmit: se hátrahagyott papírdarabot, se levelet, mely felvilágosithatott volna. Ekkor hirtelen, mint a villám, cikkazott at agyamon: «Parbaja van! Megverekszik!» Nem tudom, mi módon jutottam e gondolathoz, de itt volt és nem hagyott el. Borzasztó félelem fogott el. Felugortam és férjemhez akartam sietni, de attól tartottam, hogy megijesztem. S vájjon elhinné-e nekem? Mi bizonyítja sejtelmemet ? Oh, nem volt az már sejtelem, bizonyosság volt, — borzasztó bizonyosság! Néhány percig megfékeztem aggodalmaimat, s aztán felkerestem férjemet, aki vigan járt fel s alá szobajaban és szivarozva űzte gondolatjait. Alig rejthettem fölindulásomat és kezembe vettem az újságot. Mi módon adjam tudtára ? Ekkor segítségemre volt a kezemben levő újság. Fején vaskos betűkkel ez a cim rivott ki: «A párbaj-mánija*. «01vastad e cikket a párbajról?' kérdezem lehető nyugodtsággal. «Es mi a véleményed?' «A véleményem ?» S látható jókedvvel kezdett a dologról beszélni. Nem ellenezte föltétlenül a párbajt. Lehetnek esetek, monda, mikor elkerülhetetlen, súlyos sértések, melyekért csak fegyveres elégtételt lehet szerezni. Én természetesen ellenkező nézeten voltam. Barbárságnak, kegyetlenségnek, bűnnek neveztem a párbajt, aminthogy az is, de a férjem tagadta. Igy lassanként élénk vitába elegyedtünk. Hirtelen ezt kérdeztem tőle: «Mit szólnál, ha Rezsőnknek volna párbaja?* Meglepve állt meg s gyorsan valaszolt : íRezsőnk? Csak nem lesz olyan oktalan?* «Latod, te is oktalanságnak tartod a párbajt!' Azaz.® — szabatkozott zavartan, «ugy hiszem — rendes körülmények közt. Egészen rendkivüli esetekben azonban Rezsőnk is —» ^Megengeded tehát a lehetőséget ?» Mai számunk 6 oldalra terjed.