Zalamegye, 1901 (20.évfolyam, 1-26. szám)

1901-04-21 / 16. szám

XX. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1901. április 20. 16. szám. Előfizetési dij: Egész évre 8 Kor. Félévre 4 Kor, Negyedévre 2 Kor. Egy szám ára 20 fiU. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 18 fill. többszöri hirdetésnél 14 fill. N\ ilt-tér petit sora 24 fii. 1, ü ri\' i ti es A lap szellemi és anvagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bcrmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el Kéziratok nem küldetnek visszza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara

4', a megyei községi- és körjegyzők, a „Kanizsai és novai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek, Valamint a ,,Lfégrádi takarékpénztár és önsegélyző szövetkezet'-nek hivatalos közlönye. 3VT egj elen-i^sz. m i n d e n •vasázcm.aip. * íársasátj hivatása. A művelt társadalom, a szellemi haladás vagy testi fejlődés szempontjából az emberek társaságokba tömörülnek. Az egyéntől, aki kiveszi részét a közügyek intézésében és mint az állam polgára, jogaival él, megköveteli ezt a szövetkezést az a társadalmi osztály, amelyhez tartozik. Reá nézve ez a szövetkezés a szükség 'kényszerítő erejével hat. Es ha a társaság alapja a romlatlan erkölcs, támasza a szilárd nemzeti érzés: úgy működését siker koronázza. Őszinte örömmel látjuk, hogy a magyar közéletben mind sűrűbben bukkannak fel apró társaságok, amelyeknek tagjai kellemesen, szívesen töltik idejüket egymás körében. Különféle elemek ritkán elegyednek rendszerint ugyanazon társadalmi kaszthoz tartozók közé minden egyéb tekintet nélkül. E jelenség élénk bizonyíték a mellett, hogy hazánkban a demokratizmus eszméje még nem bevégzett mű, bár azzá fejlődbetik idők folytán. Azonban a magyar faj hivatottságát, rátermettségét árulja el a magasabb kultura fejlesztésére. Mert az összetartásban erő rejlik és a szellemi versenyből, ha megtisztul a ferde nézetek, téves előítéletek salakjától, diadalmasan kerül ki az anyagi igazság, amely hatalmas lendülettel viszi előre annak a kornak a műveltségét, amelyben megfogamzott. A tudomány a nemzetek közkincse. Nincs és nem is akadhat nemzet, amely a tudománynak valamely agát p. o. a bakterologiát vagy a csillagászatot szükkeblüen a maga szellemében törekednék előbbre vinni. F.z utópia, ez nagyképű ábránd lenne, amely rút, elbizakodott fajgőgnek vagy korlátolt elmének a szüleménye. De a nemzetek életében rátermett tehetségek és a kitartó szorgalom alkotásai, terméke: az irodalom és művészet is, amelyeket kell, hogy szigorúan nemzeti szellem lengjen át. Sőt a szokásokban, erkölcsökben is nyilvánulhat a nemzeti szellem és annak a nemzetnek a közéletében, amely dicső elődjeinek hagyományához hű akar maradni, feltétlenül megköveteljük, hogy ez kirívó, szembeszökő legyen. Ezeket a jelenségeket a magyar társadalomban hiába kei essük. Az a téves nézet, mely nemzetünket, a magyar faj gazdag, termékeny szellemének a megnyilatkozásait úgy akarta belesodorni a nyugati kultur nemzetek haladásába, hogy idegen sallangokkal ékesítette fel, jórészben vétkes; mert a közszellemet nemzetietlenné tette. Kiölte a nemzetből ősei hagyományának szeretetét; meghamisította a közszellemet, évszázadoknak az erkölcseit, amelyekre, ha való az átöröklés elmélete, még a természetnek a behatása is kényszeríti a magyar fajt. Télviz idején a munkás tevékenységre rövidek a nappalok és a hosszú éjszakák emésztő unalma társaságba üzi az embert. Hamis bor és vig kártyaszó mellett pislogó mécsvilágnal tölti idejét a vidéki magyar és közel húzódik a boglyas kemence mellé. Yakitó villanyfénynél keleti kényelemmel berendezett fogadótermekben cseveg a szalonbetyár és a nagyvilági hölgy. Amott „tüzet" játszanak gyufára (egy szál masinát térit meg a vesztes fél), emitt suttogva áldoznak a szenvedélyek hamis bálványának. És amott épugy pusztul a magyar szellem, miként kiirtották emebbő). Hol a fonó vonzó költészete, amikor pörög az orsó, dalolnak a hajadonok, kurjongatnak a nyalka legények? Emlékén ne merengjünk! A tűnődés lehangol. Megsemmisítette a nagyipar telhetetlen molochja. A mélán csendülő daluak elmosódó árja tengerihántáskor, tollfosztogatáskor olykor visszazendül. Amott az ördög bibliáját leste le az uraktól a szegény földmivelo elem. Emitt nem váltózhatott úgy a divat hóbortja és nem kaphatott lábra téves erkölcsi nézet, amelyet ne követett volna a tömeg. És hogy az alsóbb néposztály az előkelőbbet utánozza, ez csak az érvényesülést szomjúhozó lelki tulajdonság, amely kivétel nélkül minden fajban él. Az öltözködés fitogtatása, az előkelőség látszatának a megóvása, a keresett félszeg modor, az érinkezésben való tartózkodás stb. mindez homlokegyenest ellenkezik a magyar faj természetével. Amig a szülők kicsiny gyermekeiket arra kényszerítik, hogy szajkó módjára idegen nyelvű bonnjukkal csevegjenek és eltiltják az édes, zengzetes magyar nyelven való beszélgetéstől: addig hasztalan várjuk a nemzeti szellemnek az újjáébredését ! Az idegen nyelvek elsajátításának a szüksége átment a köztudatba, ez a modern ember társas érintkezésének az elengedhetlen feltétele. Mert csak igy válhatik közkincscsóa tudománynak az igéje és a szellemi haladás magasztos, az emberiség boldogulását irányító eszmék mehetnek át a köztudatba. Azonban a gyermek kiforrott, magasabb életkorában ís reá ér azt elsajátítani. Mert ki biztosithat bennünket arról, hogy ba felnő, nem azt beszéli-e inkább? És a külső máz könnyen átidomítja a belső világot ! Mi fokozott reményekkel és bizalommal tekintünk a szórakozás céljából összegyűlő társaságokfelé. Fogadják vissza körükbe mielőbb azt, amit kirekesztettek: a magvar szellemet! A teskándi tanító ügye. Tekintetes Szerkesztő Ur! A Zalaegerszegen megjelenő „Magyar Paizs" április 11 iki számában elmondatik, hogy Németh János teskándi tanítót állásából kidobták, mert fizetési hátralékát meite követelni. A főszolgabíró választási jegyzőkönyv és dij levél hiányában a tanitó működését nem tartotta törvén\esnek s ekkép a fizetési hátralékot közigazgatási uton behajthatónak. Az eszme tetszett a teskándiaknak ; kiirrák a pályázatot s Németh Jánost, ki egyedül jelentkezett, nem választották meg. Igy aztán egyszerre menekültek meg a tanítótól és fizetésétől. A „Zalamegye" tárcája. zerelmi Vallomás. „No^, elhozta nekem a megígért uj dalt?" — Ezt a kérdést intézte Szidónia kisasszony a szokásos üdvözlesek után Ilarcsánvi énektanár urhoz, aki őt a zenében oktatta. „Itt van", válaszolt ez, csinos kottákkal teleirott lapot nyújtott át. „De — amint már emiitóm — nem egeszen alkalmas női ajkra, amennyiben fiatal embei éizelmeinek ad kifejezést." „Annál szebben fog hangzani, ha előbb ön énekli el nekem, hogy. -elverhessem !a

1 mír teljes hatását, mielőtt magam .tanulnám be.-" Es a fiatal hölgy odaadta zenetanárának a gitárt. A tanár néhány bevezető -megjegyzés után gondosan meghangolta a/t s megkezdte a dalt, mely élénken emlekeztet azokia az időkre-, midőn még a paróka divatja járta. Mély érzéssel énekelte a tanár: „Vasárnapi táncot jártak, Vígan hangzott a zeneszó, Csárdást ejtve a ki^ Mari Mi szép ő, oh, mi bájoló!" A legélénkebb színekben festi a dalos ifjú az imádott leány bájait. De oh jaj, e bájok kínjainak for rását képezik neki, aki a szép teremtést titkon imádja s nem talál szavakat érzelmeinek tolmácsolására. Ma erősen eltökélte, hogy megkockáztatja az imádott szivének ostromlását. .Üdvözli őt, és megszólítja: „És tudjátok, mit rebegtem Neki félve es aggódva ? . . . Mitse szóltam, csak kéide'.ém : Igaz-e, hogv ünnep van ma?" „Milyen ügyetlen!" — kacagott Szidi hangosan, amikor a dal ehhez a végfordulathoz ért. „De a melódiája fülbemászó és a kisérő akkordokat, azt hiszem, nagyjában már ellestem és megjegyeztem magamnak. Hadd próbáljam meg egyszer én ! Csak a szöveg — az ostoba szöveg miatt kellenek a kották 1" Elvette a tanár kezéből a hangszert és néhány akkordot fogott rajta. „Itt D következik szeptim-mel", igazította a tanár; „azonkívül tisztában kell fognia az akkordokat; az ujjakat mindig erősen odaszorítani a hurokhoz!" Es megigazította és vezette a gyengéd kacsókat. azokba a fekvésekbe, a melyeket helyeseknek jelzett. Eközben Szidi még mindig nem békült ki a különös szöveggel. „Minő bamba", gúnyolódott, „milv nevetséges egy fiatal embertől, hogy fél attól a leánytól, akibe szerelmes ! Rögtön kiadnám utat az olyan szeretőnek, aki nem merészelné nekem a szépet tenni." „Olyan kegyetlen lehetne ön?" — kérdezé Harcsányi és árcátíak érzelgés kifejezése feltűnt a.leánynak. „Istenem!" válaszolt Szidi változatlan jókedvvel, „ha nem tudjuk, hogy yalaki szeret, nem is lehet alkalmunk kegyetlenséget mutatni vele szemben". És a nevető piros ajak körül kivillogtak a kis fehéi togacskák. „Hát mindent szóval kell elmondani, amit az imádott és szeretetreméltó lény könnyen kitalálhatna? Oh, Szidi kisasszony, a szavak oly merevek, oly fagyosak, összehasonlítva azzal, ami a lázasan forrongó szivet felizgatja. Ha tudná, hogy a szívben milyen forrón és einésztően ég a titkos szerelem . . ." S eközben többször olyan mélyen és megindultan sóhajtott, hogy a mellette levő hölgy nagy meglepetéssel meresztette rá szemeit. „Mi baja, tanár ur?" kéidezé hamisítatlan csodálkozással és részvéttel s ügy vélte Haxcsáiiyi, hogy a leány szivéből kiérzi a rokonszenvet, mely szivét mind élénkebben felhevítette. „Még kérdezi? Hát nem olvasta már régen a szememből, amit ajkam kiejteni nem merészel, . . . Iiogj' szeretem, hogv imádom, hogy . . ." A fiatal hölgy arcát és homlokát rózsás pir lepte el, győzedelmesen áttörve a vékony rétegű rizsport, mely gyenge f'uvalomként lebegett puha arcvonásai felett. Olyan kedves volt p llanatnvi zavaraban ; szűzies szeméből egész lényének kimondhatatlan vaiázsa tükröződött, ugy, hogy a fiatal tanár nem türtőztethette tovább szive vágyát. Átfogta karjaival a karcsú alakot és forró csókot nyomott a rózsás aicra. „Tanár ur!" Éles szemrehányás hangja hallatszott e felkiáltásból. Villámgyoisan ugrott fel Szidi kisasszony, a legközelebbi szék mellé támaszrotta a gitárt s megrázta a csengetyut. mely az asztalon állva könnyen jutoti keze iigvébe. „Róza!" „Bocsásson meg, kisasszony! Kegyelem!" esdekelt egy rezgő hang a leány mellett, aki gyors elhatározását már megsajnálta. Vonakodva visszatette a csengetyüt az asztalra. „Ha ünnepélyesen javulást igér, mondá Szidi nyomatékosan, „ugy meg fogom fontolni, hogy ez egyszer megbocsássak-e önnek, de . . ." Nem ért rá a mondatot befejezni. Róza, a kis szobadcus, kit máskor többször kellett beszólítani, mig megjelent, nust első hívásra itt termett, — sokkal előbb, mint várták. „Róza !" parancsolt Szidi, a szobaleány láttára a legszigorúbb hangba esve,— „mondja megédesatyámnak, hogy — " két erősen reá szegzett szem kérő tekintete, mely elől kitérni nem tudott, hangjának hirtelen enyhi tését vonta maga után, — „hogy Harcsányi tanár ur négy szem közt beszélni kiván vele." „Szidi!" Ez az öiömteljes felkiáltás nem maradt visszhang nélkül annak a szivében, akihez intézve volt. Mai számunkhoz egy iv melléletei van csatolva.