Zalamegye, 1898 (17.évfolyam, 27-52. szám)

1898-07-31 / 31. szám

XVII. évfolyam. Zalaegerszeg, 1898. jülius M. M. szánj. B Előfizetési díj: h Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: .'! hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. iai, közművelődési s? A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. -A „Xalamcoyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyletéinek hivatalos közlönye. 3VH egj elenik m inden vasárnap. Állítsunk néprajzi muzeumoí. Persze, ennek az indítványnak csak úgy lenne értei me, ha először elolvasnák ezt a cikkecskét • másodszor ha hozzászólnának az érdeklődők és a hozzáértők s harmadszor ha a kivitel sürgetésére beleelegyednék legalább három-négy ember, mert egy fecske nem csinál tavaszt. Alólirottnak nagy örömömre válnék legroszabb esetben még az is, ha valaki jól elpaskolná ezt a cikket, mint nem életrevalót, mert látszanék legalább az érdeklődés, s ez sokkal jobb az agyonhallgatásnál. Természetesen, aki a hozzászólás kritikájába kezdene, megmondáná először is azt, hogy ez az eszme életrevaló-é, vagy nem?Ha nem, miért nem? Ha igen, bó'vítné az én érveimet, Másodszor, ha életrevaló, kivihető-é, vagy nem? Ha nem, miért nem?S ha igen, harmadszor adna bővebb tanácsokat: miféle úton-módon, miféle eszközökkel vihetők ki legkönyJiy ebben ? Szándékasan irtani a címbe a néprajzot s nem iparmuzeumot; mert a néprajzban benne van az ipar is, de az iparban nincs meg az összes ethnografia. Az ethnografia nagyobb körre terjed s felöleli a népélet összes nyilvánulásait: a kézügyességnek ezer meg ezer fortélyát, a kenyérkereső, a vagy a házi belső iparnak minden ágát, továbbá a szellemnek és elmének összes termékeit, végre a kedély világot, izlést, szokást, erkölcsöt, játékot, nótát, nyelvérzéket, házat, kertet, ruházatot stb., szóval az élet minden njilvánulását. Az idő halad és nem vár. Ezer esztendő, ha nem is épen nyomtalanul, de aránylag ugyancsak nem sok nyomot hagyva, repült el felettünk. Pedig a jelen ós a jövő, a költő nyelvén szólva, a múlton épül s az emlékezeten. Szemünk előtt látjuk a mai idő rohamos haladását. Az utolsó évtizedekben lázasan törtetünk előre. Tudomány, művészet, mesterség, ipar és kereskedelem bámulatos lépéseket tesznek. Változik az izlés, a szokás, az erkölcs. Új dolgok lépnek a régiek helyébe. Az új idő szelleme elsepréssel fenyegeti a régi dolgoknak még az emlékezetét is. Mentsünk meg, a mit meg lehet menteni — egy megyei néprajzi muzeum felállításával. Különösen Zalmegyére elég fontossággal bírhat ez az eszme s ennek a megtestesülése. Ez a megye érdekes ősiséggel dicsekedhetik. Sok régi nyomot még nem is fújt be egészen az új idők szele. Főképen hol van oly érdekes és értékes gazdag nyelvkincs, mint e megyének egy nagy darab vidékén a göcsejben ? S hogy a népélet egyik-másik nyilvánulásában meg vannak még némely ősi nyomok, js a rohanó civilizatio nem takarta el: ne váljék ez szégyenünkre, jobb a foltos, mint az idegen ruha. De ha már a haladás kényszere alatt új, sőt idegen mázzal kell bevonnunk magunkat: tegyük el legalább emlékbe, ami a miénk —- volt. Tartsuk meg, őrizzük meg a sajátunkat legalább — emlékben. De nem csak az emléket gazdagítjuk evvel. A régi ipar, a régi mesterség, művészet, a régi izlés, szokás és erkölcs alapul szolgál egy újabb, egy fejló'döttebb, egy hatalmasabb és ékesebb, de mindenesetre egy magyar nemzeti zamattal ékeskedő iparnak, mesterségnek, művészetnek, Ízlésnek, szokásnak és erkölcsnek. S ha ez nem igy történik, akkor is felette érdekes s az oknyomozó történetirónak értékes dolog tudni, látni, mikor és mennyiben volt ősi magyar nemzeti karaktere a népélet nyilvánulásának ? Mikor, mennyiben és vájjon miért vetette le ezt a jelleget? Mikor, mennyiben és vájjon miért szokott rá az idegen ízlésre ? S melyik szomszéd nép tett reá hatást s minő idegen szél fújt reá? Erős támasztéka a történetirónak a néprajz. A „Zalamegye" tárcája. leereszt ütor). — A „ZALAMEGYE" eredeti tárcája. — I. A „generális vikárius" megküldte a pápai rendeletet Rómából, hogy a Szent Ferenc-rend tagjai térjenek vissza a szerzetesi szigorhoz. A dologba be nem avatott ember előtt ez nem jelenteti: valami sokat. Talán a kedves szent atyák itt-ott nagyokat eresztettek a kordán. Nem árt, ha egy kicsit szorítanak rajta magasabb helyről. A szent atyák majd egy kicsit soványabbak lesznek, mi csak egészségökre válik; de erősödni fog a nép vallásos élete, ami mégis csak fontos dolog. Hanem egészen másként gondolkodtak a tisztelendő urak beim, a kolostorokban. A kaloznaki kolostorban például a páter kvárdián olyan szertelen dühös lett, hogy azt a nagypecsétes szentlevelet, amit a provinciálistól kapott s amit novicius korában áhítatosan érintett volna ajkaival, — most minden teketória nélkül földhöz vágta, Az egyik barát valami-iratmásolásra volt berendelve a kvárdián melíé s éppen a legcsendesebb szundikálásban volt Ijedten riadt föl és réveteg szemekkel bámult a haragos házfőnökre. — Mi az. rogo humillime? A kvárdián most még a lábával is lökött egyet a földön fekvő levélen. — Mi ? Hát ki akarnak bennünket irtani. Ott van. Olvasd el fiam ! A liatal páter felemelte csendesen az odább rúgott nagypecsétes levelet és alázatos arccal bontotta fel és elolvasta Tehát vissza akarják állítani a régi szigort? A kvárdián mélázó szemekkel bámult ki a/ ablakon át a messzeségbe s csak úgy háttal fordulva mondta: Vissza ám. De tudod-e: mit tesz az? A páter hallgatott, — Persze hogy nem tudod. Mi is csak a könyvekhői tudjuk. Veletek, fiatalokkal még könyvből sem ismertettük meg, hogy meg ne botránkozzatok a nagy átalakuláson. Hát az a szerzetesi szigor abból áll, édes fiam, hogy a szó szoros értelmében szőrköntöst kell viselni, fapapucsban járni, a fejedet teljesen kopaszra kell borotváltatni, szalma-ágyon hálni, böjtölni, koplalni és koldusnak lenni teljesen; szóval a világra nézve meg kell halni teljesen. Érted ? Ez a mi szerzetesi szigorunk. A fiatal páter izgatottan, kezdte tömni a kiégett pipáját. Rágyújtott; aztán mikor látta, hogy a kvárdián csak tovább is kimereng az ablakon, szép csendesen kiosont az irodából. Negyedóra múlva már szinte zsongott a kolostor hosszú, boltíves folyosója, mint az eresztő méhek kasa. Délben, a refektoriumban a máskor szelid, nyugalmas szerzetes-arcok szinte ki voltak gyúlva. A lázadás pírja volt az. A kvárdián epés hangon közölte velők a rendeletet. Már mindnyájan tudták. Az elnyomott harag morajlása hullámzott át a nagy ebédlő-termen. A kvárdián körülnézett, — Mit akartok, fiaim ? A szerzetesek lesütött szemekkel hallgattak. —- Még most nem kell hallgatni. Most még csak a falra, van felírva a „szilencium". De ezután majd még testvéri szót is alig válthattok egymással. Páter Paulus, egy fiatal, szelidképü szerzetes keserűen, reszkető hangon mondta: — Pá^er kvárdián, Róma kiirt bennünket. A kvárdián magasra emelte fejét. — Igazad van, fiam! te fején találtad a szeget. A noviciusok mind itt fognak hagyni bennünket, uj tagok nem jönnek közénk, kipusztulunk, ki kell pusztulnunk; mert id lesz olyan bolond, hogy a mai korba nem való maskurát csináltasson magából. Mi vének, akik fél-lábbal a sirban vagyunk, most már mindent eltűrünk. Hajunkat leborotválta az idő. Testünket, lelkünket elgyötörte az élet. Nekiink már mindegy így vagy úgy; de ti nagy bolondot tennétek, ha . . . Min lennél jobban megtudja ennek a segítségével állapítani egyes szétvált törzsek rokonságát. Hogy példát említsek, vannak egyes jellemvonások ezen a részen, amelyek sem a nagy magyar alföld népéhez, sem a keleti székelységhez nem illenek, de illenek némi-némi részben Erdély egy más kis vidékének népéhez. Igen, Zalamegyében a kutató ethonografús sok becses portékára találhat. Én nem tudom érdemszerínt sorrendbe, állítani e gazdag vidég szüleményeit., kézi ügyességének remekeit, száz meg száz féle iparnak produktumait. De tudom, hogy pl. a majolika, az agyag ipar elégszépen virágzik. Ez a becses mesterség nem utolsó helyen áll — az értékes dolgok között. Nem éktelen disz lenne ebben a gyűjteményes muzeumban a szflrszabó mesterségének egy derék példánya. Tudjuk, hogy a régi magyarok, mint harci lovas nép, életmódjokhoz képest kitűntek a szijgyártásban, kantár, nyereg szerszám készítésben s egyéb bőriparban. Talán nem roszul sejtem, Zalamegyében most is jó Iában áll a bőripar. Például a kantárzat és lábbeli készítés. Nem marad hátra a faipar sem. Nem is említve, hogy itt-ott rábukkan az ember egy-egy elzüllött tehetségre, miről tanúskodik egy-egy remek kantár, egy kicifrázott domborművű pálca stb. Disze volna a muzeumnak az asszonyi foglalatosság (ha volna) himző-, szövő-, fonó-ipar! Azonban a néprajzi muzeum nem arravaló, hogy csak remek példányokat foglaljon magában. Nem szemkápráztató kiállítás lenne ez, hanem egy képe, hií tükre a mult, a jelen és jövőbeli népéletnek. Tehát minden fajtából, az elmaradottabb iparágok fajtájából is egy-egy jobb példány bekerülne oda. S természetesen nem csupán a jelennek prorluklumait kellene összeszedni, hanem első sorban az Elhallgatott. Észrevette, hogy a harag nagyon elragadta. Olyant pöndített meg, amire a szerzetesek talán nem is gondoltak volna. De a félig kimondott gondolatot kiegészítette a fiatal szerzetesek forrongó lelke — Én nem maradók a szerzetben ! — mondta határozott hangon Pauliis páter, a szelidképü fiatal, szerzetes. A kvárdián szinte ijedt arccal lépett hozzá. — Mit akarsz tenni, fiam ? — Kimegyek a világba küzdeni. A kvárdián szeretettel simogatta meg a fiatal szerzetes szőke fürtéit. — Nehéz lesz. édes fiam. nagyon nehéz lesz. II. Három hónap múlva a kaloznaki kolostorba várták a római generális küldöttjét, aki kolostorról kolostorra járt, hogy minden szerzetet külön megkérdezzen: elfogadja-e a reformot vagy sem. Akik el nem fogadták, azoknak pápai meghatalmazás alapján azonnal megadta a dimissiót. Paulus páter cellájában járt föl, alá. Megállt valamely tárgy előtt és rámeredt tekintetével anélkül, hogy a tárgyat látta volna. Valahová máshová nézett olyankor, el, messze a jövőbe. Mikor már elfáradt, oda könyökölt a cella kis ablakának párkányára és szelid, merengő képpel nézett le az alatta elterülő kolostori kertre. Minden fa. minden bokor ismerőse volt. Azokkal együtt-nőtt és azok alatt szőtte az elmélkedés aranyszálait, amik a bölcs megnyugvás földi menyországába vezetnek. Azok alatt a csendes, árnyas fák alatt szekot lelkével visszatekinteni a múltra, keserves gyermekkorára, hogy annál nagyobb odaadással tudjon ragaszkodni jelenéhez, mely a lelki béke paradicsoma. Rettenetes volt az ő gyermekkora. Szüleit nem ismerte. Valami öreges asszonynál volt egy városban. Hogv mije volt az őneki, nem tudta. Csak néninek szólíés rettenetesen félt tőle, mert ha ránézett, mintha a mélységesen bennülő sötét szemek szikrákat, hányvolna. Úgy tűnik föl neki akkori élete most is, mint egy elmúlt nehéz, kínos álom. Elmosódó eseményeiből csak egv-egy erősebb hatású kép öröklődött meg lelkében. Arra kije, totta azok tak Mai számunkhoz fél iv naellélvlet vuu csatolva