Zalamegye, 1898 (17.évfolyam, 1-26. szám)

1898-04-10 / 15. szám

XVII. évfolyarq. Zala-Eéerszeg, 1898. április íö. 15. szánj. Előfizetési díj: Egcsz évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyílt-tér petit sora 12 kr. ársaiái, közművelődési í? gaászati hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőségi í ez k ii 1 den d ők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Z^lamcgyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek hivatalos közlönye. JS/L egj elenik m. inden -v a s á z? m_ a, x>Husvcf napján. Tizenkilenc század hullámaival gazdagodott az idők mély tengere azóta, hogy Golgothát örökre emlékezetes hírnévre emelte a megváltás dicső műve. Öt mély sebből patakzott a vér a sziklás bérc ormaira: öt tátongó seb vérözönére volt szükség, hogy lemossa azt a sok szennyet, amely a bűnös ember lelkét oly rémületesen elhomályosította! S az üdvöt harmatozó vérözönnek az Istenember szivéből kellett patakzania ! . . . Valóban isteni mű, véghetetlen szépségű tragikum volt az ! . . . Sebekből fakadt az új életnek üdve. Isteni költészet! Hisz a kertész is sebbe oltja a nemes galyat és sebekből fakadnak az emberi szivnek legnemesebb virágai is . . . „Hosanna Dávid fiának !" . . . harsogott az örömittas népnek ajkán. „Feszítsd meg, feszítsd meg!" zúgott vadűl a tömeg haragja néhány nap múlva. Soha szembeszökőbb bizonyítékát nem adta az ember törékeny jellemének, gyarlóságának, mint ez alatt a végzetes néhány nap alatt. De hát mikor nem volt ember az ember, mikor nem volt gyarló a féregnek rokona?! . . . Azóta, mondják, nagyot haladt, tökéletesedett az emberiség! ? Miben haladt, miben érte el a tökély magaslatát? Abban talán, hogy az ég villámait is elkapkodja s hogy a gőzt is szolgálatára készti azért, hogy a súlyosabb munkát gyorsabban, kényelmesebben végezze s hogy ezzel megteremtse azt az osztályt, amely kenyérért kiabál és „feszitsd meg"-et hangoztat annak elitélésére, aki nyugalmáról, biztonságáról gondoskodik s aki jogait, vagyonát védelmezi. Avagy talán a legutóbbi századoknak van kulturája? Nem volt-e már évezredekkel ezelőtt hatalmas iskolája a műveltségnek, mely eltűnt, meghalt, hogy csak rettenetes „mementó" -t dörögjön a büszke emberiség fülébe? Az ősrégi civilizációnak csak A „Zalamegye" tárcája. A fekete ember. Hívatlanul jött az ablak alá egy csúnya kutva. Nagyot vonított, s megint csendesség lett — kiin is a hideg sötétben, ben is a meleg szobában. Ait mondják, hogy ilyenkor meghal valaki. Kivált, ha már beteg is az a valaki, olyan beteg, hogy virrasztanak mellette a rémségesen csendes éjszakákon. A csendesség magában is rémséges, és sötét birodalmában nagy játéka van a képzelődésnek. A fekete szín a sziliek hiánya, a sötéíség a világosság eltávozása, az éjszaka a nappal halála s a csendesség a mozgás megszűnése — hasonlatosképen, mint a halál az életnek elmúlása. Hogy az a csúnya kutya mindezekről tud-é valamit vagy sem, nem tudom, de a csendes fekete éjszakában hívatlanul is odaáll az ablak alá, nagyot vonít, azután elhallgat s benn azt mondják rá, hogy meghal valaki, elvisz valakit a fekete ember. A beteg hánykolódik a párnán; a puhapárna kemény kő neki s a tollú megannyi hegyes vasszeg a feje alatt. Fejében a képzeletek rajzanak s megannyi hadsereg áll szembon egymással s amint egymást ütik verik a véres tusában: minden csapás a szegény beteg fejére hull. A virrasztó nem látja ezt a háborút, nem is éizi annak verését, de agyában a gondolat gondolatot kerget, hogy a csendességet, a halál képét, félre taszigálja maga elői. Hiába minden erőlködése, mint a kit álmában veszett állatok kergetnek s hasztalan akar futni: élorasúlylyal nehezedik a lába a földre. Emez a vasláncokat nem tudja lábától lerázni, amaz n csendességet nem tudja magától elriasztani. S minél nagyobb a csendesség, annál élesebben kiált be az ablakon, 'a kürtön, az ajtó hasadékán a rémületes éjféli hang egy csúnya madár torkából. A romok .szakadékaiból, a magas torony odújából visit le a csúf bagoly, hogy hallja meg minden ember, aki ébren van. imitt-amott maradt fenn egy-egy bizonytalan származású és értékű lábnyoma, olyan nyomok, amelyeken többé haladni nem lehet, amelyek csak annál inkább igazolják az emberi tökéletesedés tarthatatlan, mulandó tényezőit. Kimondatott megmásíthatatlanúl : „Ég és föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak!" Hiába, ami por volt, csak az lesz abból mindig. Van is, mire büszkélkednie az emberek, e porvalóságnak, aki a „Hosanná"-k után megfeszíté azt, akiről utóbb mellét verve, meggyőződött, hogy az volt az igaz „ut, igazság és az élet!" Föltámadott, amiként előre meg vala jövendelve. „Elrontotta az Isten templomát és harmadnap alatt felépíté azt." Harmadnapra feltámodott, hogy beterjesedjék az irás; hogy tanulságot merítsünk a földi mulandóság véges dicsőségéről; hogy elmélkedjünk a pogány Socratessel a felett a véghetetlenül titkos és rettegett eszme felett, amit a lélek halhatatlanságának hívnak, de azért hinni azt csak kevesen tudják vagy akarják, noha egy istenember tanította ezt, akit már csecsemő korában is üldöztet Heródes, kiadván kegyetlen rendeletét a borzalmas gyermekgyilkolásra. Nagyon figyelemre méltó adata ez Krisztus földi életének! „ Boldog vagy Tamás, hogy láttál és hittél; de még boldogabbak azok. akik nem láttak és mégis hisznek" — szólott a halottaiból föltámadott. A keresztény civilizáció végelemzésében tán mégis különb valamennyi előzőjénél; mivel a hit, remény és szeretet isteni erények szelleme indítatta meg fejlődését. Ezek nélkül erre is hasonló sors várna, amint azt a lezúgott tizenkilenc század viharosabb időszakai tanúsítják. Hát mikor is lesz már igazán boldog az ember? — kérdezzük sokszor tépelődve. Majd ha ;i hit derűjének éltető világossága, ha a reménynek boldogító, megnyugtató érzése, ha a szeretet melegségének őszinte, önzetlen mértéke tölti be sziveinket! Vakhit vagy tagadó kétely, irigy gyűlölködés E csúf madár sivitására azt mondják az emberek, hogy meghal valaki, elvisz valakit a fekete ember. A beteg szép csendesen elalszik, nem fáj semmije, ijesztő képeket sem látálmában„nem kergetik az ál'atok. A virrasztók lábujjhegyen járnak, hogy álmát se bántsák. Lehetne pedig már harsonával is zúgni a fülébe, nem hallja meg, nem ébred fel többet; a hajnal madara sohasem szól neki már, lement a napja örökre, mielőtt feljött volna. Aztán összegyűlnek sokan az emberek s elviszik a temetőbe Edes gyermekem ! ne haragudj ezekre a bácsikra, nem ők vitték el öcsédet, a halál vitte el. — Az a csúf ember ? . . . Az csúf bácsi fiam, az a csúnya fekete ember. A ki nem hallgat semmi kérésié, sem sirásra, sem könyörgésre ; aki nem hiszi, hogy milyen szépen tudnátok ti játszani tovább is, mint eddig, s ha együtt növekednétek fel, mint örvendene anyátok, meg én is. Mint egy kegyetlen rabló, útonálló zsivány, olyan ez a fekete ember, fiam. S meg se büntetheti senki, mert erősebb, mint a mennyi ember van a világon mindösszesen. — Hát aztán mikor hozza vissza Bandit, édes apa, az a fekete ember? Hát fiam, visszahozza, hidd el, ne félj semmit, tűrni, várni és remélni kell. Elmegyünk ki oda ahhoz a kis halomhoz, ültetünk rá virágot, fiivet, fát, rózsabokrot, azok virágoznak, rügyeznek, leveleznek és illatoznak, s igy elécsalogatjuk, mert ő is szereti a virágot s ha lehet, elszökik attól a fekete embertől, kijön hozzánk. Jobban szeret ő minket, mint őtet. Mikor megszagoljuk a virágok illatát, épen olyan, mintha őtet csókolnék meg, fiam. Mert nézd meg csak, ha ő nem volna ott azok a virágok sem volnának a miénkek. Mind ő adja azokat » világokat nekünk. Olyan szépen elbeszélgetünk ott. a rizsákon keresztül vele, cp >n ugy, mint mikor ti itthon bújósdit játszottatok, te kiviil voltál az ajtón s ő belől s úgy kiabáltatok. vagy szerencsétlenség, elbizakodás vagy kétségbeesés nem tett még embert igazán boldoggá! . . . Szeretjük hinni, miszerint az emberi műveltség elérte volna legmagasabb fokát s hogy a művelődés fölfelé már egyáltalán nem haladhat. Most már inkább széjjel kell terjednie! Jó, csak higyjük! . .. Szeretjük remélni oh, hisz remélni emberi dolog — hogy az elterjedt műveltség bőven fogja majd megteremni gyümölcseit az általános jólét asztalára . . . Jó, csak reméljük! . . . Ámde mind ezen jól eső bizalom homokra épül, ha nem hatja át az a mindent összekötő, mindent kiengesztelő, mindeneket boldogító jézusi szeretet, amely Isten, felebarátunk és önmagunk között oszlik meg, ahogy ezt a dicsőséggel feltámadott názáreti Jézus tanította. Szeretet nélkül az ember visszavadul állattá; kivész belőle az, ami isteni; megtagadja saját öröklött hajlamait és boldogtalanságot teremt önmagának. A húsvéti ünnepek bő alkalmat nyújtanak mindenkinek, hogy a kölcsönös szereteten alapuló jólét föltételeiről mélyebben, igazabban elmélkedjék és eszébe jusson, hogy van valami ott a csillagokon túl is; hogy egykor, ha lelkünk felszáll -oda, számot kérnek a földi sáfárkodásról és boldogok lesznek azok, akik nem láttak és mégis hisznek, remélnek és szeretnek! Azért jól sáfárkodjunk! A mi énekes madaraink, Napsugaras, gyöngyvirágos májuskor benépesül a szabad természet. Az élet vidám zaja tölti el a viruló réteket és halmokat. Illatos szellő járja át a léget. Valami édes orgonazúgás kél a friss lombok között és a dalos erdők énekével egyesülve, édes harmóniája lesz az Isten templomának. Az énekes madaraknak, ezeknek a kedves szárnyas cigányoknak zenéje oda simul szivünkhöz. Megérinti érzelmeinknek húrjait és bűbájos akkord rezeg át egész lényünkön. Szebbnek kezdjük látni az életet és ismeretlen vágy tölt el bennünket a boldogság iránt. — Hm ! — igazán ? Igazán hát. Aztán ha megnősz, szép könyvekből fogunk ott olvasni sok szépet, a rózsafa árnyékában, olt lesz ő is a könyv mellett, benne lesz a könyvben is. — A mit a könyvben olvasunk, olyan lesz, mint a virág illata, s ez mind az ő lelke. Elted? — Nem értem. Igazad van. Te nem tudod, mit teszen az, hogy az ember lelke halhatatlan. Pedig épen most van húsvét, a feltámadás ünnepe. De te ugyé azt sem tudod, mi az a feltámadás ? — Nem tudom édes apa. De mikor hozza vissza Bandit az a fekete ember? Mondtam fiam, hogy csak várni kell, hinni és remélni. Hát ha nem hozza vissza! . . . Akkor utána megyünk, fiam. Borbély György. 1848.* Most ötven éve virradt fel a magyar szabadság hajnaléve. Ötven év óta ragyog és egyre jobban melegit. Akkor a legigazabb és legnagyobb hangúlat fogta el a magyar közéletet, mely valaha e föld határain belül élt. Tűz lobogott, bennünk, láng volt a vérünk, gyújtott a leheletünk. Fejünkre gyújtották az országot — volt, aki szítsa, — s a leégett birodalom helyébe akartunk teremteni egy édenkertet, amilyenbe az Úr Ádámot helyezte a teremtés első hetében, a szabad, a független embert, akinek adott édes társat is.. Adott nekünk is. A szabadságot. Mosolya igéz, tekintete parancsol, bája lebilincsel, szava halni hiv, s egy lehel létéért milliók vesznek el. Ránk mosolyogtál csodaszép Ezernyolszáznegyvennyolc. Az 1848/49 il;i nagy szabadságharc története képekkel Egykoruképek, okiratok, sredeti kézírások, ereklvék neve'etes nyomtatványok, kiáltványok, műmészi emlekek. Ezer képpel. Szerkesztették Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor. ÍVIai számunkhoz fél ív melleidet van csatolva.