Zalamegye, 1898 (17.évfolyam, 1-26. szám)

1898-03-27 / 13. szám

XVII. évfolyam. Zalaegerszeg, Í898. március 27. 13. szánj. J1L Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. ur társadalmi, kiiftolsí é gazdászati hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek hivatalos közlönye. IvT egj elenik m inden -vasárnap. Megváltozott életviszonyok. Minden oldalról halljuk emlegetni, hogy az életviszonyok lényegesen megváltoztak. Ebbe a gyakori emlegetésbe minden alkalommal a panasz keserűsége vegyül. Csak nagy elvétve akad egy-egy olyan ember, aki a megváltozott viszonyokban megnyugszik és nem reklamál vissza semmit abból a poítai erővel festett szép múltból, amelyet visszasóhajtani szinte divatos betegséggé vált. Legtöbb ember merengő lélekkel gondol az elszállott múltra és szomorúan mondja : „ Bizony megváltozott minden!" Hát ez igaz! De megvigasztalhat bennünket az a tudat, hogy ez mindig igy volt. Emberi gyarlóságunkban fekszik az, hogy mindennek csak akkor tudjuk meg, ismerjük be valódi értékét, mikor már elvesztettük. Az egészséges ember úgy szólván minden pillanatban játszik egészségével, mintha annak abszolúte semmi értéke sem volna, s csak akkor sóhajtoz érte keservesen, mikor már meglepte a betegség. Igy van ez minden egyébbel. Egészen bizonyosra vehetjük, hogy abban a korban, melyet mi most visszasóhajtunk, éppen olyan elégedetlenek voltak az emberek a fennálló viszonyokkal, mint mi a mostani viszonyokkal, és éppen olyan sóvárgással tekintettek vissza az elmúlt életviszonyokra, mint mi. A folytonos fejlődés, átalakulás örök törvényében rejlik az, hogy életviszonyainknak folytonosan változnia, formálódnia kell a szerint, amint más-más körülmények, állapotok hatása magával hozza. Hogy azután ezek az életviszonyok melyik minőségükben hatnak lendületesebben az egész emberiség egyetemének sorsára: azt megállapítani mindig a jövő, a történelem Ítéletének marad fenn. Mert azokat az életviszonyokat ilyen magasabb szempontból sohasem ítélhetik meg azok, akik közvetlenül A „Zalamegye" tárcája. -A. liegyen. Jó, vagy balsorsom, magam sem tudom melyik, de valami ördöggel rokonságban levő sorsom fölvitt a "hegyre. Hogy miért, azt is az ördög tudja. Azonban nem olyan hegy ám ez, mint a melyen a mester prédikált volt. Ez sokkal kisebb annál. Ez csak a mi Jánka hegyünk. De nem szeretném, ha az emberek maliciózus észrevételeket tennének erre a felrándulásra. Mert én még az ördögöt is védem, ha az velem, mellettem, vagy pláné bennem van . .. Az a hegy, az a hegy. Nagy jelentősége van nálunk annak a hegy szónak. Nem annyira azt jelenti ez a hegy, hogy a földnek kidudorodása, — mint inkább azt, hogy a mennynek leszállása a földre. A hegyen lenni, annyi mint a menyországban lenni. — Debreczen és Szeged vidékén nincs ugyan vakondok turásnyi hegy sem, azért ott is járnak ki a hegyre, vinkét szűrni, vagy „bikavért" „dűteni." S ott is olyan menyország az, mint akárhol a világon. Nálunk kétszeresen hegy a hegy: földkidudorodás és menyország' leszállás. S egyik a másiknak segítségére van. A meny könnyen leszállhat. Csak egyet lép lefelé s a Montblancon van, de itt meg sem áll, lentebb lentebb lépeget az óriási hegylépcsőkön, mig a legalsó lépcsőzetre ér. Itt megnyugszik. Mint egy nagy óriás. Még óriásnak is nagy. Jobb lábát a csácsi dombon pihenteti vagyis henyé'teti s azért hijják azt a dombot Henye hegynek. S mig pihen, ki-kiveri a pipáját; ebből már is egy új domb keletkezett s ezen a Pipahegyen azért terem olyan jó bór. Azt már aztán csak mondják, de magam sem hiszem, hogy bal lába nyomán egy tündér kisasszony termett volna, hogy öntözze a szőlőtőkét s enől a szépséges lyánkáról nevezték volna el az emberek ezt az áldott dombot Jánka hegynek. Itt álltában aztán széttekintget még a menyország — óriás jobbra, balra, a közeli dombokra is s csupán szeme sugarát hinti rájok, hogy legyenek megáldva és; megszentelve azok is. benne élnek. Mi életviszonyaink közül akárhányat nagyon kedvezőtlennek találhatunk a mi közvetlen sorsunk szempontjából, a mik az egész emberiség jövője, közös sorsa szempontjából talán nagyon is üdvösek vagy legalább üdvös eredményekkel fognak járni. Ha jól meggondoljuk a do'got, magukban a megváltozott életviszonyok talán nem is szülninek olyan nagyfokú elégületlenséget, hanem az elégületlenséget mindig inkább az a gyöngeségünk szüli, hogy ezekbe a megváltozott életviszonyokba rémséges nehezen birjuk magunkat beleélni vagy egyátalán nem is birjuk. Lényegesen megváltozott életviszonyokkal állunk szemben mostan is. Hogy mik, minő behatások eredményezték ezt a lényeges változást: annak kutatása, kimutatása nem tartozhatik egy rövidebb újságcikk keretébe. Elég nekünk a különben is mindenki előtt eltagadhatatlan bizonyossággal fekvő tényt konstatálni. Ma már sokkal nehezebb megélni, sokká! nehezebb a munkája után élő embernek az anyagi egyensúlyt eltalálni, mint néhány évtized előtt. Akkor még a társadalmi életben vidámabb volt a hangúlat; napirenden voltak az úgynevezett családias összejövetelek ; most itt, most ott volt egy-egy hatalmas ebéd vagy vacsora, utána kirándulás vagy tánc. Ez még akkor nem került olyan igen sokba, mert olcsóbb volt minden és sokkal szerényebbek voltak az igények. De tessék ezt megpróbálni most, mikor az igények szertelenül megszaporodtak, a drágaság nagyobb lett; a jövödelem pedig a régi maradt! Ennek a próbának, ha különösen gyakoribbá válik, okvetlenül anyagi romlással kell járnia. Ez nem pusztán föltételes állítás; mert tények, szomorú tények bizonyítják ezt is. Csak körül kell tekinteni. Azok az emberek, a kik a megváltozott életviszonyok tekintetbe vétele nélkül tovább folytatNem is lehet csudálkozni aztán, hogy ha ilyen megáldott és megszentelt hegyre kívánkozik az ember. Zala Egerszeg utcáján akármelyik szép vasárnap délután a jövő-menőktől csak azt hallja az ember: Hová mégy ? A hegyre. Hát te honnan jösz ? A hegyről. Hát ők hol vannak? A hegyen. Nem is igen ember, akinek nincs meg ez a két hazája. Egyik a földi haza, ez itt lent van a völgyben, Zala-Egerszegen, — a másik haza a menyország, de ez sem a sirban, sem az égben nincs, ez a hegyen van. Nem oknélkül mondom meny országnak ezt a hegyi életet. A régi jó élet, a régi aranykorszak van itt. Ha elfáradnak az emberek lent a völgyben a napi élet küzdelmeiben, feljőnek ide pihenni; ha lent romlott a levegő, feljőnek ide fris ájert szívni; ha lent a piózai világban sártés port eleget nyeltek már, itt fenn költői éter és nektár táplálja; ha a civilizáció áldása irigykedő és gyűlölködő ellenségekké tette az embereket, ide jőnek ki, hogy a durva természet keblén visszaszőjjék a barátságot. — Itt nincs törvény, mégis van becsületesség; nincs műveltség, mégis van tisztesség ; nincs civilizáció, mégis van társaság ; nincs érdek, mégis van barátság. Vagyis inkább épen azért. Nincsenek elkertelve egymástól az emberek, sem házaik, sem egyéb jószágaik. Nincsenek közöttük átláthatlan kőfalak. Nem rejtegetnek, takargatnak egymás elől semmit; s nem is kandikálnak lópva és sóvárogva a szomszéd körtéje felé. Bírósághoz, törvényszékre nem mennek, igazságot nem keresnek. In vino veritas. Egyiknek több, másiknak kevesebb van, mégis mindenkinek egyenlőn van, mert mindenkinek annyija van, amennyi elég. Ez az egyenlőség elmélete és gyakorlata a mennyben, a boldogság titkának megfejtése a hegyen s az igazság elnyerése — in vino. Eltekintve az okoskodástól, boldogok ezek a dombok, melyekre rálépett a menyország. És boldogok az emberek, kiknek részök van e menyországlátta hegyekben. S csak addig volt nekik nehéz, mig először valamikor a just megszerezték. Azután mindig szabad ki- és bejáratuk van. Egyetlen egy nagy kulcsot kell magokkal hordozniok s ezt ugy hijják ők magok is, hogy a menyország kulcsa. Ezzel bármikor beléphetnek na! ják az évtizedek előtti szokásokat a nélkül, hogy régi jövödelmök emelkedett volna: ezt mindig anyagi helyzeték megrenditésével teszik. Mindebből az következik, hogy mi az életviszonyok' változásának gátat sohasem vethetünk ugyan, de rendelkezünk önakarattal arra, hogy] a folyton változó életviszonyokhoz alkalmazkodhassunk. Ennél fogva arra kell törekednünk, hogy a társadalmi élet k jzszelleme is már olyan irányban bontakozzék ki, hogy a.i esetleg beálló változások alkalmával az új viszonyokba való beilleszkedéshez szükséges erkölcsi erőt már a társadalom közszelleme megadja mindenkinek. Az mindig veszélylyel jár egyesekre, ha a társadalmi élet közszelleme olyan, hogy a megváltozo életviszonyokkal való dacolást, kihívó szembeszállá fejleszti s mintegy versenyre izgatja a küzdő anyagi erőket, hogy ki birja tovább, vagy ki birja most is Azzal, hogy a mult után sóhajtozunk; hogy a megváltózott életviszonyokkal szemben elégedetlenkedünk : éppenséggel nem változtatjuk meg a helyzetet és magunkon sem segítünk. De ha kellő okossággal arra törekszünk, hogy a megváltozott életviszonyok arányában módosuljon életmódunk is; ha igényeinkkel szépen bele tudunk illeszkedni az új életkörülményekbe: okvetlenül elérjük az óhajtott eredményt: ha több küzdelemmel is, de tisztességes existentiát biztosíthatunk magunknak és családunknak. A biztosításügy reformja A hazai közvéleményt időnként megörvendezteti egy kis bir: a biztosításügyi reform napirendre kerül. Nyolctiz év óta legalább is hatszor keltett általános örvendezést az a nagyjelentőségű dolog, amelyet az a kis hír magában foglal, de sajnos, mindeddig semmivel sem jutottunk közelebb tényleges megoldáshoz. Es miért'? Erre a kérdésre nem tudunk feleletet; mert az egy kis vityillóba. Igen, ilyenekből áll az egyenlőség "városa a hegyen. Belől sem igen vannak „fotelek." Egy deszkapad, egy asztal, egy szék, egy pohár, egy lopó (szivattyútok), s az említett nagy kulcs, és végül egy ember. A többi csak mind megjárja egymaga. De az az egy ember sehogy sem talál bele a rendbe. Hogy is mondja a szerelmes poéta: Jobb itt lenni teveled, mint a menyben nelkiiled. Persze, egy kissé rosz hasonlat: a szerető meg a borivó cimbora, — de mégis csak hasonlat. Mert, mondom, az a hegyi ember roszul érzi magát egymagára Ki-kikukucskál az ablakon, kiáll a küszöbre, mindakét kezét napellenzőnek teszi a szemére, csakhogy vegyen észre valakit akármilyen messzünnen is, kit erre hajt a szél. Felette elkedvetlenedik s csüggetegen fordul be a szentek szentébe, ha az a valaki nem egyívású vele. De az ilyen ritka. Csak akad a szeme olyanokra is, a milyeneket várva vár — s nemsokára kézről kézre jár — bujdosik az egypohár . . . Mig ott fenn bolyongtam én is, végig kisért egy cimbora, alighanem ördög volt., mert mint az árnyék, ugy jött utánam, mellettem, vagy került előmbe. Végig jártuk a Jánka gerincét. Le-letekinténk a lábánál elterülő rétre, mezőre. Átláttunk a Pipa hegyen a Henyére. Benéztünk a kis tündéreskedő Zala-Egerszegre (csak a neve ne volna, ilyen hosszú), balról látszani akar a Szivhegv, Egérszeghegy, Ki-Becsalihegv, Téglahegy s szere száma nincs a sok szűrő hegynek. Hanem azért legtöbbet mégis csak lelkünk szemeivel néztünk. S nemcsak néztünk, láttunk is. Láttuk mi van a hegyen, — ami nincs meg a völgyben, a vásáros életben. A mi szem — szájnak kellemes, — ami a testnek jó s a léleknek magasztos. S tetszett ez a szegény ördögnek, többek közt még az a prózai dolog is tetszett neki, hogy a szél csakúgy süvít a fiile mellett, hogy a bőre hasad be'é, de, azt mondja, legalább egészséges, meg olyan korlátlan. S rimánkodik vala, hogy építsünk ide magunknak legalább egy hajlékot. — Menj el sátán! meg vagyon irva, hogy: küzdj! Baran Goló. ÍVIai számunkhoz fél ív melleidet van csatolva.