Zalamegye, 1898 (17.évfolyam, 1-26. szám)

1898-01-09 / 2. szám

XVII. évfolyam. 7ala-Egerszeg, 1898. január 9. 2. szánj. JJL A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyletéinek hivatalos közlönye. IMI e g j el enik inden a s a :r? xi. a, ;p. 1 szoGialisnius és a társadalom. A mi társadalmunknak nem utolsó hibája az, hogy nem tud magában olyan közszellemet teremteni, amelylyel határozott célok szolgálatában gyakorlati eredményt mutathatna föl. Az a nagy ember-massa, melyet mi „társadalom" néven ismerünk, föltagozottan, osztályokra, rétegekre szakadozottan él; próbálja igy is, úgy is, itt is, ott is érvényesíteni a tömörülés erejét, de egy magasabb cél érdekébeu működni nem képes. Az a társadalmi élet, mely előttünk hullámzik, csak együttélés, pusztán a társaslény ösztönének kielégítése, céltalan érintke zése a társaságot kereső egyéneknek, okszerűtlen ember-kavargás, mely nemesebb irány hiányában az egyszerű szórakozás színvonala fölé nem igen emelkedhetik. Itt-ott látunk csak fölcsillámlani egy-egy sugárt $ magasabb célokból a társadalom ama töredékeinél, melyek a jótékonyság, az irodalom, művészet oltára köré tömörültek; de ezek csak parányi szigetek a tengerben: a nagy társadalomban. A magasabb célú társadalmi általános tömörülésnek hódítását nem látjuk sehol, sőt még csak határozott irányú törekvést sem, melynek ez volna vezető gondolata. Azt halljuk mindenütt szakadatlanul, hogy nincs társadalmi élet. De ha megkérdeznéd a panaszkodók, a divatszerüen sóhajtozók valamelyikét, hogy hát milyeneknek kellene lenni a viszonyoknak, ha az ember azt akarná, hogy legyen társadalmi élet: legtöbben olyan feleletet adnának, amitől bámulatba esnél. A közönséges fölfogás szerint ugyanis a jó társadalmi élethez nem kell más, mint hogy jó napokat, vidám órákat töltsünk együtt; jól mulassunk, nagyokat igyunk a hazáért. Pedig hát aki tisztában van a társadalomnak, mint az együttlétre utalt emberek nagy tömegének, föladataival: nagyon jól t udhatja, hogy a társadalmi élethez nem elég a békés együttlét, a vidám, zavartalan szórakozások láncolata. Társadalmi életről a szó valódi és magasabb értelmében csak ott lehet szó, ahol a társadalom különböző A „Zalamegye" tárcája. 1 )iirrautyu. — I'arasztvailászat. — Legény volt a talpán-. „Pedig még legénytoll sem pelyhedzett állán." Bizonyos nemű elsőséget vívott ki magának társai körében. S a falu gyermekei csudálkozással, némi megilletődéssel tekintenek rá, pedig nem volt nagy az istenadta; szokták mondani: csak akkora mint egy purécsa ;*) mégis . . . Vasárnaponként a „nyári táncban" mellékfoglalkozásul sorra penderítette földhöz dévajkodó társait, kik hústorony módjára omoltak össze, ha egyet perdült a sarkán. Hétköznap vigan fütyölve, dalolva verte pörölyével az „üllőn" a szeget, felgyűrt karára pattogott a szikra s a bámuló gyermekcsoport álmélkodására végig nyalta nyelvéve! az izzó vasat. S a nagy utcai műhely üvegetlen ablakán nem egy fehér cseléd kandikált be ott elmentében. Hanem asszonyembert eddigelé ő még nem csókolt soha. Árva volt az istenadta. Édesanyját sem csókolta. Édes apja volt is, nem is. Ha volt, nem Burrantyunák hivták. Ezt a nevet sem a pap adta neki. Hol és miért, kapta e nevet 6? arról nem szól a krónika. Talán, mert a természet fia volt, s a szél dudolásával dalolt versenyt, s az égi háború mormogását figyelve utánozgatta. Talán a természet hangjaiból lopták össze nevének e betűit, kik a papot és keresztszülőket pótolták. Hanem azért ő boldog volt. Szilaj kedvvel verte a vasat tovább. Tudta azt a nótát is, hogy : Árvából lesz a jó katona, mert nincs annak pártfogója. — S akárki mit Erdélyi szó, tulajdonképen bolha —- oláhnyelven, de igy híják azt a kisujjara nagyságú cigleféle játékszert is. — rétegei, osztályai valamely jól megértett, jól fölfogott, magasabb érdekű közös célban megtalálják azt a tiszta, nemes, eszményi kapcsolatot, mely őket közös munkálkodásra tömöríti, közös lelkesedéssel tölti be s egy födél alá gyűjti. Ebből a kölcsönös megértésből azután következhetik, sőt rendesen következik is, hogy a társadalom különböző osztálybeli egyénei vidám órákat töltenek együtt, de ez már csak egyik kedvező eredménye a jó társadalmi életnek, de nem maga a társadalmi élet. Ha a mi társadalmunk föl tudott volna már emelkedni arra az eszményi színvonalra, ahol a magasabb közös célokkal alakuló társadalmi élet szellemének domináló hatalma van a lelkeken: akkor nálunk igen-igen sok bajnak elejét vehettük volna. Vegyük csak a napirenden levő s^ejlődésében és alakulásaibau legtöbb veszedelemmel fenyegető socializmust. Mikor ez a nagy átalakításokra törekvő mozgalom külföldön itt is, ott is, felütötte fejét, mi nyugodtan dörzsöltük kezünket s azt mondtuk, hogy mi magyarok e tekintetben szerencsések vagyunk: nálunk nem kell tartani a socializmustól; ennek a mozgalomnak Magyarországon nincsen talaja. Hogy igy beszélhettünk és beszéltünk, az annak a jele, hogy nálunk még csak árnyéka sem volt meg az igazi, elfogadható, magasabb célú társadalmi életnek. Annak a jele, hogy a mi egészségtelen társadalmi életünk elzárkozottságában sohasem érintkeztünk azzal az osztálylyal, melynek kisebb-nagyobb mértékben bizonyára már akkor is megvoltak sajgó sebei; és igy sohasem volt alkalmunk arra, hogy azokra a sebekre tapinthassunk. Az intelligens osztály és a munkás osztály között ott tátongott a hatalmas, át nem hidalt ür. Mindegyik élt a maga levegőjében. Az űrben pedig gomolygott, kavargott a balitéletek átláthatatlan köde. 11a már akkor, a socialismus külföldi hódításainak kezdetén, csak annyira is át lett volna hidalva az intelligens és munkás-osztály közötti ür; ha csak annyira is tisztán átnézhettünk volna egymás világába, mint már most: Magyarországon semmi esetre sem volna akkora hódítást igy végezett. A kölcsönös érintkezés hatása |nem maradhatott volna eredménytelenül s mig egyfelül kötelességek teljesítésére ébresztett, sarkalt volna a jogos panaszok megértése: másfélül csak nagyon kevés embert ragadott volna végletekbe az elkeseredés. Egyfelül a jogos bajok orvoslása, másfelül a panaszok meghallgatásának alapos reménye nem eresztették volna hazánk fiait a hazátlan nemzetközi socializmus karjaiba. Hisz mint tapasztalunk ez időtt is ? Csak tessék megfigyelni; hol találkozunk legnagyobb mértékű nemzetközi socializmussal ? Hol talál termékeny talajra az agitatorok működése ? Ott ahol nincs magasabb, nemesebb célok köré tömörült társadalmi élet; ahol az általános haladás, az általános művelődés vezető gondolatának még csak egyetlen fénysugara sem hatotta át a társadnlmi életet. Azokban a (fájdalom: nagyon ritka) városokban, ahol a munkásosztálylyal való érintkezés melege némi kis biztató, vigasztaló, enyhítő sugárt visz be munkásaink lelkébe: csak elvétve találkozunk egy-egy elkeseredett túlzóval. Ahol a munkás-osztály azt tapasztalja, hogy becsületes, nemes törekvését a társadalom minden rétege erkölcsi és anyagi támogatásban részesiti: ott találkozhatunk ugyan elégedetlenekkel (mert hisz az emberi vágyakat teljesen kielégíteni sohasem lehet), de hazát, nemzetet megtagadó, a fennálló viszonyok lerombolásáról álmadó túlzókat nem igen fogunk találniEbből világosan következik, hogy a szocializmussal szemben nagy és fontos föladat vár a magyar társadalomra. Ha azonban e részben meg akar felelni föladatának, akkor első sorban arra kell törekednie, hogy mindenütt egészséges, jószellemü, mindeneket nemesi tő társadalmi életet teremtsen. Meg kell keresnie, meg kell találnia az egyesítő pontokat, a közös eszmét, a közös célt, mely nemcsak jogot ad a társadalom minden rétegének a tömörülésre, hanem valamely magasabb szempontból határozottan kötelességgé teszi azt. E mellett azután közös erővel, közös lelkesedéssel kell támogatni minden olyan törekvést, melyben a munkás-osztály életének, kötelességtudatának nemesebb megnyilatkozását látjuk. Ha a társadalom ilyen szellemben, ilyen iránybeszél, csak nem keményebb a sziv a vasnál. Hogyne lágyitna meg sziveket ő, ki annyi vasat puliit ineg izmos karja alatt! Addig-addig verte a vasat, mig a gyöngébb szivek mellett az övét is összepotyikálta; meglágyult az, mint iitött-vert meleg vas, — kigyúlt, mint a kohó, — égett és égetett, mint a láng s jobban vert, mint kezében a kalapács. S egyszer kihullott kezéből e megszégyenült haszontalan szerszám . . . Odasimult egyhez . . . Ezt az egyet megcsókolta. Semmi sincs- a nap alatt, minek vége ne volna. A paradicsomi ártatlanság is egy darab ideig tartott csupán. Lekopik egyszer az itjuság románca, mint a hogy a szilváról ledörzsölődik az tideség hamva. De törvény rendeli ezt is. Odasimult s megcsókolta az asszonyembert . . . Mintha evvel kicsókolta volna magából az életet is. Aztán nem járt nyári táncba, nem is birkózott senkivel, csak a|szerelmével; nemgyönyörködötta gyerekek álmélkodásában. ha egy-egy nagyobb tettet vitt végbe. Környezete ellenben a régi maradt vele szemben. Ugyanolyan megtiszteléssel szóltak róla és hozzá ezután is. Csakoly.an Burrantyu pajtása maradt ő ezután is mindenkinek. — Mindenkinek? Nem. Mégsem mindenkinek . . . Lett egy, aki nem szerette Burrantyut Ez az egy nem szerette. Sőt egy idő óta többször hamar főbe kólintotta volna, csak ne látnák mások is. De félénk bátorsággal viselte ez a cimbora a Bútor nevet, mit máskor méltán érdemelt meg. Csak kerülgette tárgyát, mint macska a forró kását: s apró boszantásokkal tudott elégtételt venni Burrantyun, mióta e; azt a fehérnépet megcsókolta . . . Burrantyu félreállt az útból. Más faluba költözött feleségével. A Székelykő tövében vonult meg S tán nem ment úgy a kereset itt, mint ott, hanem azért zúgolódás nélkül jóízűen ette holdvilágos estéken kőküszöbre ülve a száraz málés kenyeret, s a csegezi kősziklából bugyogo friss vizet itta utánna; csak a kicsinyeknek jusson egyegy kupica kecsketej s leginkább hogy békesség legyen. S lett is békesség. Majd Bátor is megházasodott s feledés alá borúit minden, legalább úgy, mint hamu alá borul a parázs. Ilyen hamubarátsággal meg is látogatja egyszer a hegyi lakót. Betarisznyált kenyeret, szalonát s egy korsó pálinkát. Burrantyu mért ne menne el véle vadászni is? Borzát lőnek csak, s közösen isszák meg a pálinkát. Az asszony ezalatt jobban kijuttatja a kecsketejet a kicsinyeknek. Dél is elmúlt, minek késni hát? Még egy pillantást vet Bátor a „régire" s nyakokba akasztják a tarisznyát. Bebarangolják a hegyet, a völgyet, a sűrű „Bongort," a „Geszteget" . . . vad csak nem akad. A nap is lement már. Sötétül a határ, mint a megsebzett lelkiismeret. A Székelykő homlokát a napnak már utolsó súgara csókolja. S Bátor húzza a sárkányt s ledurrant egy — nemes vadai ... ... Az éj sötét. S a fák ágai rettentően lántják meg a kóborlók „ezondráit." Vad szél kerekedik s zúg az erdő. Faluban a kutya vonítva szalad szalmalyukába, a bor/,lyukakon fütyölve rohan odább a szél. A vad meglapul a" barlangja belsejében. Csak ketten vannak ébren : A vihar és a lelkiismeret. Ezeknek kíséretében hurcolnak egy nehéz holttestet most három falu határán keresztül, árkon-bokron, posványos helyeken át, az Aranyos folyó félé, mely a szikla köveken gyorsan hajtja lejebb habjait . . A viz nagyot locscsan s hallgat aztán. Künn még tombol a vihar De a faluban alszik mindenki. Legmélyebben alszik három kis gyermek -- a kecsketejtől. Csak egy menyecske vár az ablakban valakit. — De Burrantyu nem ment többet haza soha. Baran Goló. Mai számunkhozfél iv melléli let van csatolva.