Zalamegye, 1898 (17.évfolyam, 1-26. szám)

1898-03-06 / 10. szám

XVII. évfolyanj. Zala-Eá^rszeg, 1898. március 6. ÍO. szánj. JIL Előfizetési díj: •Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. 11 i t 1 ,1 A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunkel. Kéziratokat mrs küldünk YÍPSM. -A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek hivatalos közlönye. HVE eg j el énük m inden a s á ír* m_ a ;p_ $z arany-korcsok. Ha valahol a föld belsejében arany-érre bukkannak : az emberi kincsszomj és kapzsiság láza gyúl ki ezerek szemében és szinte eszeveszetten, egymás hátán, egymást marva, ölve rohannak a lidérc-fény után, melyről azt hiszik, hogy álmaik világába vezeti őket. Még az iskolai olvasókönyvekben is találunk tanulságos történetkéket arról a rettenetes aranylázról, mely az emberek nagy tömegét megszállta akkor, mikor a kaliforniai aranybányákat felfedezték. Valami ellenállhatatlan vágy vitte, ragadta oda a telhetetlen kapzsiság szánalmas áldozatait és — amint az olvasókönyvek is tanulságosan megjegyzik — aranyat nem kapva, még életökkel fizették meg kincsszomjukat; mert az aranykeresők egymásra törtek és egymást ölték a ki nem elégített vágy ördögi hevében. Az aranykeresésnek, a telhetetlen kincsvágynak tünetei — habár más formában is — most is megvannak az emberek között. Az a lázas rohanás minden után, ami nagyobb kényelemre, nagyobb hatalomra emelhet, most is tapasztalható minden lépten, nyomon. A legszentebbet is feledő, a legeszményibb kötelékeken is keresztülgázoló szenvedélyesség viszi, ragadja most az emberek millióit, ha egy-egy forrást megsejtenek, ahol a könnyű, a munka nélküli, rohamos meggazdagodás ördöge mosolyog az egymás hátán küzdő, gomolvgó emberiség felé. Ilv en aranykeresője ma is rengeteg sok van a földkerekségnek; mert az arany, ez a csúfosan csillogó fém, uralkodik szuverén hatalommal az egész világon. Az emberek nagy része tehát ezt a föltétlen hatalmi eszközt akarja megtalálni, kezébe ragadni minden áron. Az aranycsengés, a pénzzörej a pokol zenéje. Ezt tudja mindenki, de azért csak igen kevés ember akad, aki irtóznék a gondolattól, hogy a mellett elkárhozzék.. Csoda-é, ha ilyen bűvöletbe ejtő, megszédítő zene mellett igen kevés ember gondol arra az aranyra, mely nem cseng, nem peng, nem hivalkodik, hanem szerényen megvonul, amelyet csak makulátlan tiszta A „Zalamegye" tárcája. ]\^mdegy. Délutánonként rendesen ki szoktam menni a város végére. Itt aztán el kezdek bandukolni, végig az országúton. S csakúgy maga.aban. Pedig nem vagyok embergyűlölő. Sőt. Nem akarok mást háborgatni. Persze, hogy engem se háborgasson senki. Igaz, hogy ez az emberszeretet öníö ; de az is igaz, hogy ez az önzés igazságos és emberszerető. Más szóval: az emberszeretet önzés, s az önzés emberszeretet. Nem is tudom, mért ne lehetne a csípős, ropogós téli decembert májusnak nevezni, mikor december hatásosan közbenjárt abban, persze mint dédnagyapa, hogy a fris májú s kisasszony megszülessék. Már pedig ha december annyi, mint május, akkor május is annyi, mint december. Nos, ki-kibandukolok az ország útjára. Ha nappal van, nagyokat ütök botommal az ut porára s lelketlen gyönyörűséggel nézegetem: agyonlapitottam-e vagy egy hangyát-, mint Diokletian császár a légy fogdosásban. Ha pedig már beesteledett, nézem a csillagokat. Az én gyönyörűségemnek épen olyan tárgya a csillag, mint a hangya, vagy a hangyatojás; de ha a botom alá véletlenül giliszta kerül, akkor ő is beléesik a logikába. Igy hát a hangya nem egyéb, mint csillag, — s a csillag annyi mint giliszta, vagy mondjuk : gilisztapogácsa. Elmélkedésem közben egy ismerőssel találkozom. IIol jársz? — Sétálok. Hát te hová mégy? kérdi. Sehova, mondom, csak barangolok. Hiszen az mindegy te, azt mondja. Na jól van hát. Helyben hagyám, tudva, hogy ellenmondást nem tűr. Evvel is többet tudok. Tehát sétálni vagy barangolni mindegy. Menjünk hát együtt. S előadón) neki magányos elmélkedésem eredményét, hogy miképen vagyok én a logikával. — Brrr! No ez mégis absurdum! szívvel lehet megtalálni s csak tiszta, mocsoktalan kézzel lehet megérinteni. Mert ilyen aranya is van az életnek. Ez az igazság. Az aranykeresőknek az a kicsiny tábora, mely szive, lelke teljes odaadásával ezért az aranyért küzd, attól a gondolattól van áthatva, hogy valahányszor ebből a drága aranyból csak egy kicsiny kis erecskét megtalál és napfényre hozhat: egy-egy hatalmas lendülettel juttatja közelebb a küzdő emberiséget a tökéletesedés világához, az általános boldogság nagy álmához. A reálisan számító emberek nagy tömege szánó mosolygással nézi ezt a sziszifusi küzdelmet, mely tele lehet idealizmussal, tele lehet önzetlen, tiszteletreméltó jóakarattal, de nagyon komikusan illeszkedik bele a mostani élethullámzás keretébe. Hát még mindig akadhatnak emberek, akik a valóban értékesíthető arany helyett naiv lélekkel olyasmit keresnek, amit csak az álmák világában tévelygő idealizmus tekinthet és mondhat aranynak? Akadnak. Még pedig mindig biztató szép számban. Igaz, hogy ők nem egymás hátán, nem egymást marva, ölve rohannak az arany után, —r- mint a kaliforniai aranykeresők tették — hanem vállvetve, egymáshoz fűződött szivekkel, lelkökben az igazság utáni vágy eleven lángjával haladnak, hogy keressék mindenütt az örök igazságot. Ezek nem küzdenek egymás ellen; de azért sokkal óriásibb küzdelmet kell kifejteniük az igazság aranyáért, mint a reális kincsek keresőinek. Az aranyat — a fémet — rendesen hatalmas földréteg vagy egy-egy folyó hullámsirja takarja; az igazságon — az emberi boldogság aranyán — pedig százados érdekek sötét feihő-keze fekszik. Hatalmas kéz, melynek töve, éltető, izmosító törzse messzeszázadok hagyományaiba gyökerezett. Ez alól kellene kikaparni az emberiség boldogítására vezető igazságot. Őrült fő volna az, mely neki rontana ennek a hatalmas kézóriásnak, hogy kiragadva alóla az igazságot, annak ragyogó fényével egyszerre át akarná hatni az egész világot, hogy diadalmas sugarától egyszerre, egy pillanat alatt omoijék össze minden hazugság, minden alkotás, ami az emberi lélek és kiáltott az én ismerősöm, hogy zúgott bele a Sziv-hegy oldala. A tél nem lehet tavasz s a tavasz nem lehet tél; s a vén ember nem léhát úatal lány. S a csillag — —• gilisztaféreg! Brrrr! — — Hát mondjad legalább, hogy — szentjánosbogár, mert az legalább csillog, mint a csillag. Bizony nem mondom én. Megmaradok a mellett, a mit mondtam. S tovább mendegélünk. En hol kiszaladok a szántóföldre közelről megvizsgálni egy-egy csutkóból alakult nyúlhoz hasonló furcsa figurát; hol megállok, hogy erősebben nézhessem a lement napnak fennmaradt s a fellegekben megroncsolt sugarát. Na jere már — így szól a cimborám, megfeledkezve a tréfás logikáról — hiszen ez nem séta. Épen ezt mondám én is az előbb, hogy az enyém nem séta. Tehát az előbb is egy véleményen valánk ebben, most is. Igy a barangolás séta is, nem is séta. Mindegy. Nó, de az csak nem mindegy, szél kissé haragosan, hogy amott a tanyai kerítésre épen most a macska kúszott-e fel oly ügyesen, vagy a kutya. Mert a kutya nem macska. —• Persze, hogy nem. De kérdés, mi vitte oda a macskát: a benne lévő készséges ügyesség-e, vagy a kutya kergető erőszakoskodása? A kettő együtt. Nézd csak a napnak megtört sugarát. A súgár piros-e, vagy a felleg ? A kettő együtt A nemzet ébred e önérzetre, vagy a fejedelem ad szabadságot ? . . . — Hagyd félbe! Egyik sem igaz. Csak ugy tetszik az embernek. Egyik elmelet lerontja a másikat; egyik igazság sutba dobja a másikat; ma igy gondolkozunk, holnap ugy; ma tetszik valami, holnap nem; tegnap a nap kerülgette a földet, ma a föld kering a nap körül, holnap mind a kettő, holnapután egyik sem; semmi sem állandó a nap alatt, s nil novi sub Iove, még maga Juppiter is tönkre ment, hogy helyet adjon másnak. Egv szót sem szólok bele. 0 folytatja Látod, itta hegy, amott a völgy, felmászunk, leszállunk, sziv megejtésére volt szánva, aztán világünnepet üljön az örök-eszme, a megváltó igazság. Ez csakugyan még álomnak is őrületes volna. Az isteni igazságnak, a teremtő szellem eltemetett nagy gondolatának lassan-lassan kell kibontakoznia hatalmas fényével, hogy mindeneket átható erejét lassankint szokják meg a gyöngébb, vagy a sötétséghez szokott szemek. Egy új világtereintési csendes fejlődésuek kell előidézni megint, hogy a világosság eloszlassa a sötétséget; hogy az uralkodó hazugságok fölött diadalmasan kibontakozzék az igazság fénye: az élet legdrágább aranya. Azoknak tehát, akik az életnek ezt az aranyát keresik, nem szabad fényszomjazó, lázas lélekkel küzdeni, hanem nyugodtan, a nemes célú munka tudatának fönségével, de minden egyéni érdek félretevésével és minden martiriumra készen kell haladni az igazság diadalra juttatása felé. Az emberiség nagy része nem szokta meg az igazság kis mértékének fényét sem, de azért az élet-küzdelem nem egy esete tanúsítja, hogy az igazságért — az élet igazán drága aranyáért — küzdők nemes munkája mindenkor találkozott elismeréssel, bámulattal, amiből azt lehet következtetni, hogy a másik nagy részben meg elég erős érzék van az igazság iránt. Az ilyen aranykeresőknek — az igaz — igen sok ellenségök szokott lenni. A hazugságokon emelkedett dolgok érdek-harcosai a fegyvernem válogatása nélkül szoktak velők szembeszállani. De ez ne csüggeszsze őket! Kezükben a béke olajágával, szivökbeu a meggyőződés kiolthatatlan tüzével, munkálkodjanak és hassanak oda, hogy ha most még kis méretekben is, de mindenütt, a társadalmi élet minden mozzanatában is az igazságnak egy-egy biztató sugara ragyogjon az emberiség egyeteme számára boldogabb világot álmadó lelkek felé. A vármegyei tanítók bizalmi felirata. Ismeretes lapunk olvasó közönsége előtt az a méltatlan és igaztalan támadás, amelyet Várossv Gyula országgyűlési képviselő a képviselőház február 18-iki gyűlésén dr. Ruzsicska Kálmán kir. tanácsos, vármegyei megint fel. megint le. Egy Náthán nevü bölcs-bolond, mikor igy barangolt, mint mi most, a lejtőn keservesen sirt, hogy majd jön a nehéz meredek, s mikor a fárasztó hegyet mászta, hogy csurgott a verejtéke: hahotára fakadt a következendő lejtő gondolatára. Mi most táncolhatunk örömünkben, mert gazdagok fogunk lenni. Gyermekeink a nagy kényelemben el fognak puhulni, a kincset elpazarolják' s koidusok lesznek, unokáink szigorú önállósággal megint előlkezdik — s ez mind igy tart, — de ki győzné végét várni! Igazad van, mondám, s ő folytatja. Semmi sem az, a minek látszik. Ez a márciusi langyos levegő megpuhította a földet. Itt már ki is bújt belőle, ni, egy fűszál; jőn egy éhes tehén, leharapja; a tehenet levágja a mészáros, de a szomszéd ellopja a hust s ha jól lakott, teli torokkal kiáltja: Éljen a testvériség és az igazság ! (Ez csupa nagylelkűség! Ellentéte az önzésnek. A A fűszál nem magának nőtt, a tehén nem magának evett, a mészáros másnak vágott s a jóllnkott szomszéd másnak kívánja az igazságot, — gondolára, de nem szólók bele s a cimbora tovább beszél.) Semmi sem úgy van, a mint mi tudjuk. Még tán az sem igaz, hogy ma március 3-ka. Még kevésbbé igaz, hogy régen ilyen volt március 3-ka. Pláné ló-ke! Az fiatal volt. Azóta hogy megöregedtek az emberek is ! Igaz, hogy Jókai azt mondja: „Öreg ember nem vén ember", de én nem hiszem. Most még talán Petőfi is azt mondaná, ha kiállana a sikra: Ülj le magyar! Nem ugy van már, mint volt régen. Az idén március 15-ke április 11-re esik. De erre már én is nagyot kacagtam. Látod, mondám, március 15. vagy április 11. mindegy. Hát akkor mért nem mindegy a többi mindegy is! Mindegy ! azt mondja nagy egykedvűen s beballagtunk a városba. — d>. Mai számunkhoz fél iv melleidet van csatolva.