Zalamegye, 1897 (16.évfolyam, 27-52. szám)

1897-11-21 / 47. szám

XVI. évfolyam. Zalaegerszeg, Í897. i}oVeii}ber 21. 47. szánj. _1L JIL Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj % kr. Nyllt-tér petit sora 12 kr. ~lí\ társadalmi, komdisi is gaászatí Waj A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek hivatalos közlönye. 3VC egj el e jol ± Hs: m inden -vasárna ;p_ imkG. Mult vasárnap volt Kolozsvárt az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesületnek elnőkválasztó nagy közgyűlése. Aki eleitől fogva bölcs vezére, nagytekintélyű elnöke volt az egyesületnek, — a hazáját és nemzetét híven féltő gróf Bethlen Gábor — nemrégiben meghalt. És megválasztották helyébe, e nemzeti nagy intézménynek elnökeül gróf Béldi Ákost, Kolozsvá°rmegye főispánját, ki a nemes egyszerűségnek, a lelkiismeretes munkásságnak s változhatatlan hazaszeretetnek tiszta példányképe. Egy zalamegyei újságban meg is elégedhetnénk, ha az E. M. K. E. gyűléséről eme néhány sorral számolunk is be a hírrovatban De a7, alkalmat felhasználva, néhány szóval mégis többet kell mondanunk. Mert ebben az országrészben, a Dunántúlban, nagyrészt még ismeretlen is ez a négy betűre rövidített nagy fogalom s az egész ors;:ágot mélyen érdeklő magas eszme. Másrészt az ismertetésen kivül egy második célja is akar lenni ennek a kis cikknek. Van Felsó'-Magyaroi szági Közművelődési Egyesület, van Dunántúli Közművelődési Egyesület, van több apróbb nagyobb közművelődési és irodalmi egyesület, — mindenik a nemzeti közműveltség fejlesztésére, a magyarság védelmére, ápolására, a magyar állameszme erősítésére van hivatva: de egyik sincs oly an égető seb orvoslására felhíva, mint az Emke az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület! Egyik felől sem fenyegette az országot oly sokszor s oly nagy veszedelem, mint Erdély felől. Csak gondoljunk a rég elmúlt keserves időkre. Nagyhegyeivel és apró embereivel védő bástyája volt az országnak ez a hely. Mikor Mohács után sarkából kifordult a magyar nemzeti szellem, a fejedelmek ott — kétszáz esztendőn át őrködve — Gyulafejérvárt, fundamentumát rakták le a magyar iskolának. Nekünk itt távol nem fáj — nem tudjuk elképzelni s igy el sem hisszük azt a történelmet, mit a nagy tömegre szaporodott oláh fajzat rendezett volt Felvinczen, Nagy-Enyeden, Zalathnán, Abrudbányáu 48—49-ben. Nem hihetjük el, hogy még napjainkban is, nem duhajkodásból, hanem bujtogaA „Zalamegye" tárcája. a. két felfér és a két fekete kereszt. (Elbeszélés.) Újra, újra beköszöntött a lelket szomoritó, szívet kedvetlenítő nap, a halottak nagy ünnepe! Újra künn járok-kelek az elköltözöttek néma, csendes birodalmában, a , fölékesített halmok között, hol a fejfákról lecsüngő virágok zörögve, zizegve hullatják a kedves hantokra elszáradt, színtelen szírmaikat. A fonnyadt koszorúk között ott bújkál a hűvös esti szellő; ott sugdossa a lent nyugvóknak fájdalmait, melyeket nekik az élet tövósei okozának. Meg-meg csendül fülemben a szomorú dal, mely egy szerencsétlen virágszál sirja felett elhangzott: „Temetőben zúg-búg a szél, Csendről, nyugalomról beszél, Édes lesz ott megpihenni, Oda len már nem fáj semmi Nem fáj semmi" Igaz könyeket hullatott a sírnál mindenki. Én is törölgettem sűrűn alá pergő könyeimet. Áldott lelkű édes anyját félholtan vitték el a frissen hantolt sírtól, mely elrablá tőle azt, kit e világon legjobban féltett, legjobban szeretett. Majd nem sokára a hófehér kararrai márvány-kereszt mellett, melyre egy világoskék kő-szalag fonódott, melyen csak e név: Virginia, — volt olvasható, egy másik is állott. Fekete volt a kereszt, aranyból rajta e név: Teodóra. S az a nagy ház, melyben eddig csak bú és bánót tásból botokkal támadják meg a magyar elemet az oláhok. S szörnyűség elképzelni, hogy azoknak nagy része eloláhosodott magyarok, kik saját vérökre rontanak. A statistika szomorú táblát tüntet fel, hogy milyen ijesztő mértékben megy a eloláhosodás. Csak három megyét említek meg. Nagy-Küküllő megyében 8 ezer ember a veszteség, Tordaaranyos • megyében 13 ezer ember, Szathmár megyében 18 ezer. Ezek is csak a falvak veszteségei. Hát a városok s a többi megyék! S ilyen pusztulás mellett annyira el vagyunk maradva a magyarság védelmére irányuló művelődésben, — amint a számítás mondja, hogy „csupán a népoktatás terén két millióval kellene emelni a büdzsét, amivel rnég egyetlen nemzetiségi fiút se nyernénk meg a magyarságnak, csupán a már meglévőket védenők meg." Ilyen nagy pusztulás mellett nincsen elég iskola. Nem tud állítani a község, nem a felekezet, nem tud elegendőt maga az állam sem. Pedig ha valahová tekintenünk kell, Erdélyre igen, mert Kossuth Lajos szerint is Magyarországnak Erdély a jobb keze. Ezeket látva, vészkiáltásként hangzott el a felhívás, ezelőtt 14 évvel, hogy segítsünk társadalmi uton s 1884-ben megalakult az EMKE. Az elsők között küzdöttek a hazafiság szószólói: Felméri Lajlos, gróf Bethlen Gábor, Bartha Miklós, Gróf Kúu Kocsárd, Röck Pál — szívvel lélekkel, szóval és tollal s a gazdagok fejedelmi adományokkal. De részt vett ebben ott a koldus is, egy krajcár adományával. Nemsokára csatlakoztak az alföld városai is s viszhangot vert az eszme a fővárosban is, mert átlátták, hogy ez közös ügy, Erdély ügye, ebben a tekintetben legalább, Magyarország ügye. S ma 13 év után az egyesületnek másfél milliónál nagyobb alaptőkéje van. S ennek kamatait úgy használja fel az Emke, hogy a pusztuló vidékeken sok iskolát tart fen s mindenütt több iskolát segélyez. Magyar szóval, magyar dallal igyekszik fajunkat erősíteni; őrt áll, hogy legalább ne apadjon a magyar. — S mig a liga név alatt összehalmazott pénzzel conspirátorokat táplálnak onnan túlról ellenünk: az Emke csak védő és nem támadó eszköznek használja fel vagyonát. honolt, menháza lett a szegényeknek, gyámoltalanoknak és árváknak. Igy akarták az elköltözöttek ! . . . Hetekig jajgattak a jószívű halottak után, azután még jó ideig emlékezetükben megtartották őket, kiválképen a szegények, mig végül feledésbe ment emlékezetük. Az első esztendőben néhány szál gyertya pislogott a siron a szalmavirág, s őszirózsából font koszorúk között; ki tudja, melyik jótevő kéz készítette s helyezte oda. Mire másodszor tért nyugvóra a nagy természet, csak a szomszéd sírok világából szökött a fekete és fehér keresztes sirra pár fénysugár; elhagyottan állott; nem látszott egy gondozó kéz munkája sehol . . . Annál inkább feltűnt a következő esztendőben a csinosan feldíszített sir. Csak úgy zarándokolt oda a kíváncsi sokaság; de kevésnek jutott eszébe imát rebegni azok lelki üdvéért, kik oly soknak törölték le fájó könyeit. Engem nem annyira a virágos keitté varázsolt sír indított kutatásra, mint inkább egy agg, megtört öreg, ki naponkint elzarándokolt a fehér és fekete keresztü sir porladozó lakóihoz . . . Megismerkedtem vele ; megszeretett s egy szép őszi este így beszélte el valóban megindító élettörténetét . . . * * * J. ... i kastély Fiúmétól nem mesze, egy hegy koszorúzta völgynek kellő közepén emelkedik gótstylű tornyaival a magasba. Isten áldása volt jó ideig e kastélyon s annak, jámbor, szorgalmas lakóin. I)e hát semmi sem örök e földön ! Megirigyelte a sors határtalan boldogságomat, s a könyörtelen halál letörte fiatal, drága hitvesem élete fáját. Remegő kézzel törölte le aszott arcának redőiről könycseppjeit, azután folytatta: Dióhéjba szorítva ez az Emke históriája. Melyről illő, hogy mi is legalább tudomással bírjunk. S ha még volna egy szavunk, azt arra az indítványra használnék föl, hogy amint az országnak csaknem mindenik részében (kivéve a Dunántúlt) vannak Emke fiók körök, Emke fiók választmányok, s pedig többnyire a főispán urak vezetése mellett: legyen úgy a Dunántúl is ez, bármily kis mértékben. Vannak városunkban néhányan, kik az erdélyi ügyekkel ismerősebbek, azoknak közben járására elfogja küldeni az Emke néhány gyűjtő perselyét előkelőbb közhelyekre. Ez egyszerűen és könnyen kivihető, sőt eredményesen kivihető. De nem könnyen vihető ki — hogy saját indítványunk ellen szóljunk — a fiókkörök alakítása. Legalább nem úgy, hogy saját magunkra ne olvashatnék : Kiki a maga háza előtt söpörjön. A Dunántúl is van közművelődési Egyesület. Én a nevét legalább ismerem. De sajnos, hogy több életjelt nem látunk és nem hallunk róla. Szunnyadozik, alszik, vagy meg is halt, nem tudom. — Ha élnie felesleges, annál jobb, hogy nincs szükség rá, amit ugyan csak a holdbau hiszünk el. Hol nincs szükség kulturára? Van szükség. S óhajtandó, hogy a Dunántúli Közművelődési Egyletnek fejlődő, működő és eredményes munkásságai látnók vármegyénkben, hogy előbb saját házunk előtt söpörjünk s azután vethetnénk szemet a közös Évikére is. Vidék és nagyváros. (A. £.) Egyetlen nagyvárosunknak, Budapestnek, annyiszor emlegetett fenomenális emelkedése s vele szemben az elsatnyuló vidék és stagnáló vidéki centrumok mutatják, hogy mennyire divatos irányban haladunk. Hajlandók vagyunk mindent, de mindent megtenni a fővárosért, bármibe kerüljön is az. Százezerekbe, sőt milliókba kerül egyes utcáknak pár méterrel való kiszélesítése, olyan összeg, a mivel egész vármegyék földönfutónak készülő népét lehetne vissza kötni az ősi göröngyhöz, biztositva számukra a boldogulást. De nekünk édesebb az első föladat megoldása. A főváros, mint egy bűvös szirén, vonzza magához mindazt, mi ez országban fölfelé és előre törekszik. Mesterségesen gyűjti magához a fényt, meleget és mig igy egy szűk körben csalóka, csaknem mámorba ejtő virágzást teremt, e körön kivül növeli a hideget és homályt. Fővárosunk gazdasági hatását sokszor méltányolták, de Egyedüli örömöm négy éves kis fiamban volt. Rajongásig szerettem e kis jószágot, kinek szemében édes anyja nemes lelkét láttam, arcáról pedig ennek szeretetreméltó okossága sugárzott felém. Tengerésznek taníttattam; erre mutatkozott kedve a 16-ik évében már kifejlődött fiamnak, Belizárnak. Fel is vittem Fiúméba, hol legnagyobb örömömre, szépen haladott előre pályáján. De hát kit egyszer elkezd üldözni a sors, arról addig le nem veszi kezét, mig csak a halál meg nem könyörül rajta. Mint emiitettem, közel feküdt csinos jószágom Fiúméhoz, s így gyakorta meglátogathattam fiamat. Egyszer, a mint bolyongtam céltalanul a város egyik legszebb negyedében, találkoztam egy feltűnően szép olasz nővel, kit 35 évem dacára is megszerettem, s kit, mint a következmények igazolni fogják, nőül is vettem volna, ha egy lesújtó jelenségnek nem kellett volna tanuja lennem. Egy kis szünetet tartott itt, s mintha valami igen nagyot készült volna mondani, mely egész valóját láthatólag áthatotta, nagy fájdalmas sóhajjal megtörte az esti csendet: Egy hónapja ismertem már a szép leányt, midőn egyszer bejelentetlenül belépve szalonjába, fiamat láttam leendő nőm előtt térdepelni . . . Sötéten nézett maga elé, majd mindinkább visszatért lelkének megzavart egyensúlya, arca szenvedőleg bár, de felderült, s fátyolozott, remegő hangon folytatá: E szomorú jelenet után fiam tengerre szállt elbúcsúzatlanúl, a nőt pedig, bár megesküdött térden állva ártatlanságáról — fiamat illetőleg; — én vakon eltaszítottam magamtól. Nem éltem annyi percet, ahányszor e tettemet megbántam! Ivlai számunkhoz fél iv melléltlet van csatolva