Zalamegye, 1897 (16.évfolyam, 27-52. szám)

1897-11-07 / 45. szám

XVI. évfolyam. Zala-Egerszeg, Í897. poVenjber 7. 45. szán). JIL Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj kr. Nyilt-tér petit eera 13 kr. ír ámdÉi, i isiik A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. III A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek hivatalos közlönye. HVC egj el enik m inden a s á :t? m_ a ;p_ „$ nyonior clloij." Ezzel a' cimmel van megirva a Zalamegye 43 számának vezércikke. Fölemlití a cikk, hogy a szegényebb néposztály főleg tél idején nagy nyomorusággal szokott megbirkózni. Különösen ez az év a drágaság esztendője. Országszerte is nagyobb a nyomorúság, elviselhetetlenebb a szegénység — s ezen a lélen előreláthatólag az éhség kinja néz farkasszemet a szegénységgel. Ez bizony a cikk szerint s minden ember szerint is kiszámíthatatlan iközromlást idézhet elő. Da ajánlja a cikk, hogy nyissuk ki szemünket a tizenkettedik- óra előtt. Emeljük fel a kezünket védelemre. Alakítsunk társadalmilag egy megyei humánus egyletet a szegények számára. Vagyis, ha nem kimondva, de világosan értve: gyűjtsünk a vagyonosabb emberek között pénzt, kenyeret, ruhát s osszuk ki azt a szűkölködők között. Olyan magasztos keresztényi felfogás ez, hogy aki ellene támadna, azt kiátkoznák az egyházból, mint istentelent, megköveznék mint pogányt s kivernék a társadalomból, mint embertelen kőszívűt; vagy mint ügyefogyottat, a bolondok házába zárnák. Ennek erősítésére, hogy messze ne menjek, magamat hozom fel például. Nap-nap után rendszeresen jőnek többen a lakásomra s egy kis segítséget kérnek. Némelyiknek még darűtoll, másiknak csak olyan tollseprü van a kalapjában. Van köztök kesztyűs is. De én nem annyira azt nézem, hogy keményített fekete kalapjok és lakkcipőjök van, hanem csak azt, jhogy megtermett erős legények: s meglehetős durván utasítom el, mig a szomszédaim keresztényi szivvel ajándékozzák meg őket egy-egy hatossal. — Bizony kőszívű pogánynak tartanak azért engem ők is, a szomszédaim is, vagyis roszlelkünek. tehát megkövezésre méltónak. Én azonban másképen gondolkozom. Szerintük a szomszédok adakozása a humánus cselekedet. Szerintem az én durvaságom a humánus felfogás és eljárás. Az a kérdés, kinek van igaza. Az én szomszédaim bebizonyítják azok előtt a koldus urak előtt, hogy nem szükséges dolgozni, mert anélkül is meg lehet élni. Ha ez humánus elv, akkor nekik van igázok. Én arra akarom inteni és tanítani A „Zalamegye" tárcája. (jéza megjavult. Irta: Szántó Ferencz. Irénke elkeseredve jár fel és alá a szalonban. Már öt óra és „Ő" még mindig nincs itt. Bizonyosan már megint máshol udvarol! Ezt nem lehet kibírni. Nem várom tovább, felveszem a rendes házi pongyolámat. A mint a ruhaszekrónyt kinyitja, egy menyasszonyi ruhába öltöztetett viaszbaba ötlik elébe. Egy évvel ezelőtt tette el, mikor az első hosszú ruhát kapta. Könnyek tolultak szemeibe. „Óh édes kisbabám — szól — milyen boldog voltam, mikor még csak téged szerettelek. Te nem voltál sohase olyan rosz, mint ő. De majd én is másképen viselem magam irányában. Közönyös leszek, érzéketlen, hideg. Leül az ablakhoz, és egykedvűen nézi a járókelőket. Hirtelen felugrik. „0" jön. Kopogtatás és belép Géza úrfi. Csinos 25—26 évesnek látszó fiatal ember, szép fekete bajusszal. Ah Irénke —- szól — maga szomorúnak látszik. És azután? Azt hiszem, kedélyállapotom kevéssé érdekli. Már megint ez a bántó hang Irénke! Talán ismét bűnös vagyok ? Ismét?! Mindig az! Ide csak akkor jön, ha máshol már kiudvarolta magát. Beszéltem a papával, azt mondta, hogy sohasem leszek a neje; mert maga — egy naplopó. Hát mondja, szép ez, illik ez ? azokat az erős koldusokat, (mert nem az igazi koldusokról beszélek) hogy az emberi méltóságot ne alacsonyítsák le! ne rimánkodjanak mások segítsége után, mikor saját magok is segíthetnek magokon; ne legyenek függők és rabok, mikor függetlenek és szabadok is lehetnek; ne kérjenek, mikor adhatnának is; ne legyenek koldusok, mikor urak is lehetnének ; ne henyéljenek, mikor dolgozni is tudhatnának. — Ha ez az elv humánus, akkor nekem van igazam. E kis kitéréssel azonban nem akarok a nyomor orvoslása elől kitérni. Egyetértek említett vezércikkel abban, hogy a nyomort enyhíteni kell. Abban is egyetérthetek vele, hogy a nyomor enyhítésére alakítsunk humánus egyleteket Legfeljebb az egylet működésében, a kivitelben térnénk el egymástól. A cikk szerint pénzt és kenyeret adjon a humánus egylet az éhezőknek; — szerintem sokkal drágább portékát is adhat a humánus egylet azoknak a szerencsétlen embereknek. Adjon műnket, mely pénzt és kenyeret szerez nekik — szakadatlanul. Szakadatlanul, — mondom, — mert a szükség szakadatlanul fog tartani. A szegénység nem csak Zalavár megyében, de egész országban helylyel-közzel kisebb nagyobb mértékben mindenütt meg van; s nemcsak ebben az évben, de megkezdődött már régóta s fokozatosan nő hová tovább jobban-jobban, akár bő termés, akár szük termés van. Az igazi műveltséggel együtt jár az igények emelkedése. De a bizonyosfoku, hogy ne mondjam - félszeg — műveltséggel is együtt jár az igények veszedelmes emelkedése, együtt jár az urhatnámság; ez azután ontja a bő költekezést és melegágya a dologtalanságnak. A költekezés és dologtalanság a mai kor szegénységének kettős kútfeje. Nem dugja be ezt a két lyukat akármilyen gazdag aratás. Mint két Moloch, nyelik ezek az ember pénzét és kenyerét. Nincs a földön olyan jótékony egylet, mely az ő közönséges adakozásával ellensúlyozhatná ezeknek a pusztításán Avagy vállalkozzék az az egylet a feneketlen hordó megtöltésére. Bűnös kőnyelmüségnek tartom, ha kész eledelt dobunk a Moloch torkába. Attól még hízik, erősödik, többet-többet kiván, sőt később követel. Óh kis leány, a papa szigorú, mint minden nyugalmazott huszárkapitány és a jogászokra haragszik. Méltán és magára különösen ; mert maga egész idejét a kávéházban tölti, folyton iszik és kártyázik. Ah, ah Irénke! Eddig mindig azt hittem, hogy az epéje is édes, és ime most látom, hogy a kis galamb még pörölni is tud! Igen mert maga még egy angyalt is kihozna a sodrából, olyan rosszul viseli magát. Lumpol, egész nap udvarolgat, viszi a kisasszonyoknak a könyveket, táncrendet, hangjegyet, szaloncukrot, virágot. Azt hiszi, nem tudom, hogy az Irmát egy nagy csokorral lepte meg a születésnapjára ?! Ah az Irmuska, az a kis szöszi! Ugy-e milyen szöszi ? — kiált fel Irénke. Mondja Géza, szereti maga a szőkéket? Csak a barnát Irénke, csak a barnát, különösen, ha még hozzá ilyen édes kis szája van. Igen, ma az én szám édes, holnap az Irmáé, azután az Elzáé, Olgáé, Margité, Joláné. Magyarország összes cukorgyára nem állít elő annyi édességet, mint a mennyit maga társalgás közben, maga — Don Jüan király. Irénke egészen elkeseredett, és Géza elérzékenyült hangon mondá: Megjavavulok, Irénke, valóságos mintaképe leszek a jó embereknek, csak ne haragudjék! Ma oly rosz kedvében van. Lássa, egész, komolyan elhatároztam, hogy még a télen leteszem a doktoratust! A ferbliből ugy-e ? — vágott közbe Irénke! A mult éjjel is elvesztett hetven forintot! Borzasztó! Egész éjjel kártyázni! A papa is tudja; nagyon haradudott! Pedig lássa, rossz ember, én eldicsértem magát, minden jó tulajdonát elmondtam, hogy milyen szépen tud szavalni, Ha léhet, el kell pusztítani ezeket a szörnyeket. Azt tartom, hogy épen a ragadozóbbat, a positive működő Molochot, a költekezéssel járó igényeket nem lehet elpusztítani; sőt a rohanó idő eme karakteristikonjának száműzetéséről még beszélni is absurdum. Nem lehetne-é valamit tenni a másikkal, a negatíve működő Molochchal ; -- nem lehetne-é a dologtalanságon változtatni, javítani ? — Ez már legalább provokálhat vitát. Én azt tartom, hogy ezen lehet javítani. A dologtalanságot munkásságra lehet változtatni. S ez javíthat a nép nyomorán. Igen. Honnan van tehát a mai szegénység? A magas igények és a nagy dologtalanság teszik ezt. A mi illik az egész ország népére, az igen illik Zalavármegye népére is. Az első okról, a szegénység egyik kutforrásáról, az igényről, minthogy annak megváltoztatását absurlumnak neveztem, arról ne is beszéljünk. De beszélhetünk a munkátlanságról. Régen jó volt ez a felkiáltás: A paraszté a dolog. Én magyar nemes vagyok! Ám most egy paraszt sincs. A helyett most mindenki szegény. Azóta nagyot fordult a világ. Volt nagy kiterjedésű földünk, s ha szük termés volt, ugy is urak valánk a hosszúszárú pipával., mert egy tizedrésznyi termés is bőven elég volt. Mert már vagy az egész föld idegen kézre jutott vagy a széles telket pántlika földekre hasogattuk maradékainknak. Most hála istennek, Zalamegyében nem kell kövekből magyart teremteni. S amellett alig nagyitok, ha azt mondom, hogy most az adó százannyi, mint régén volt. Egy századrésznyi birtok és százannyi adó több, mint kétszázszoros szegénység. Es ilyen állapotban mit csinál a föld népe? Már csak kurtaszáru pipával ugyan, de mégis csupán pipaszó mellett üli végig a hosszú telet a kemence mellett csak ezt a bús nótát hajtogatva, hogy: Nem ugy van már, mint volt régén. Persze, hogy nem ugy van. A földműves ember egész nyáron dolgozik. S társalogni és milyen elegánsan táncolja a pas de quafre-t. A papa azt mondta, hogy lári-fári. Mondja Géza igaz ez? (3 dehogy, sőt igen komoly dolog, annyira, hogy 0 Felsége a fiatal Szirmay grófot nem nevezte ki attasénak, mert nem tudja a pas de quatre-t és egyáltalában amely fiatalember nem tudja, — nem párhaj képes. Igazán ?! — kérdé Irénke elszörnyűködve. Milyen szigorúak maguk férfiak! Erről jut eszembe, hogy olyan érdekes volt maga azzal a vágással a homlokán. Mondja Géza, miért párbajozott maga a Tar Friczivel ? Azt nem lehet elmondani, Irénke, tiltja a „lovagias diszkreczió!" Igen, a mit nem akar elmondani, mindjárt „lovagias diszkreczió." Na igazán mondja meg! Megmondom, ha cserébe kapok érte egy csókot. Azt nem! Tudja maga jól, hogy azt nem lehet! No mondja meg édes Géza — könyörgött Irénke; — úgy szeretném tudni. Igazán nem lehet Irénke, hanem ha egyszer nőm lesz, mindent elmondok. De lássa csak, a papa hallani sem akar róla, mert maga olyan rosz! Igazán miért is nem javul már meg ? A papa mindig azt mondja, hogy szilárd akarattal mindenki leszokhatik a roszról. A papának igaza van, és én ezt be fogom bizonyítani kis leány. Komolyan Géza ? Megígéri ? A lehető legkomolyabban ígérem. Szép, de ne ilyen pongyola alakban. Hát hogyan Irénkém ? Majd én diktálom és maga mondja utánam. Tessék kis angyal. Irénke elkezdett hangosan diktálni : Ivlai számunkhoz fél iv melléltlet van csatolva