Zalamegye, 1897 (16.évfolyam, 1-26. szám)

1897-03-14 / 11. szám

XVI. évfolyanj. Zalaegerszeg, X897. március í4. íí. szán). m Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre j 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egv szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. társadalmi, közművelődési és gaziászalí hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. li III A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyletéinek hivatalos közlönye'. 3VH egj el enik m inden vasárnap. ?rv v.v' -yr Március 15. Legyőzve a tél. A sejtelem édes költészete vibrál a napsugaras levegőben. Azé a sejtelemé, amely rügy eket fakaszt a kopár galyon, virágot növel a cserje tövén s vidámabb dalra fakasztja a csicsergő madarat. Milyen szent, milyen nagy érzés lehet az, ami a természetet a tavasz ébredésekor megrezegteti! Megmozdul minden, ami eddig holtan feküdt a hó alatt. A nap a földre hinti szeretetének mele

ö ragyogását s a természet, amelyet nem fagyasztott örök halálra a tél, ébredni kezd . . . Oh mennyi varázs, mennyi szent érzés, mennyi lelkesedés van ebben a verőfényes levegőben! Nem kell költőnek lennünk s mégis érezzük szivünkben egy rapszódia ütemeit. Valami moraj hömpölyög felénk, mint az áradat, a messzeségből, mintha óriási embertömegek lepnék el az utcákat, lelkes, délceg alakok, oldalukon kard, kezükben zászló s ajkukon a honszerelem lelkesedése, hogy „rabok többé nem leszünk!" . . . Nagy eszmék, lángoló szivek dicső napja: márciusnak idusa, leborulunk emléked előtt. Es áldott legyen azoknak az emléke, akik e nagy napnak az eszméiért vérzettek el! Legyen virágosabb a sirhant, amely porló tetemükön domborul és emlékük éljen, amig magyar szív dobog a földön! Igen, ne feledjük el, ne titkoljuk márciusnak idusát, hanem ünnepeljünk őszinte szívvel, tiszta lelkesedéssel! Deák Ferenc, a haza bölcse, megyénk egykori büszkesége, aki új életre kelté az elnyomott nemzetet, azt mondta bölcsen : „Borítsunk fátyolt a múltra!" Igen, de a nemzet bölcse nem azt értette ez alatt, hogy a magunk múltját, dicsőségünk szebb napjait borítsuk homályba, hanem hogy feledjük el A „Zalamegye" tárcája. Párbaj a pusztán. A Gergely Andrásék tanyaföldjüknek a mesgyéje kirúgott egészen a pusztára, arra a végtelenül tágas, délibábos szikra, melynek zsombékjai között Turi Gyurka legeltette a ménest. Jó darab buzavetés ringott a szik, meg az akácos tanya között, hanem azért a legény szeme ellátott a hullámos kalásztengeren s nagyokat villant, mikor meglátta az udvarban Tercsit, a két szessziós Gergely Andris gazduram szépséges leányát. Hiszen csak azt ne látta volna. Hanem mert egyszer véletlenül bepillantott a leány fekete szemébe, ott felejtette egészen a lelkét, rabja lett a szivének s azután bearanyozhatta arany sugaraival az egész pusztát a korán kelő nap, incselkedhetett akármenynyit a rezgő délibáb, Gyurka nem talált benne semmi szépséget, üres, kihaltnak tetszett előtte az egész világ. Pedig ritkán találkozhatott a leánynyal, csak ügy néha, csillagos alkonyaton, mikor kicsalta a gyepre hívogató szóval, bánatos nótával. Mert ezt a beszédet megértette Tercsi is; tudta, hogy mire jó a panaszkodó nóta s megadta rá a visszhangot ő is egy nótában, melynek szomorú hangját felkapta a libbenő szellő, s elvitte a szikre, a szerelmes legényhez. Az utolsó találkozás éjszakáján is így adta tudtára Gyurkának, hogy kimegy hozzá a pusztára, várjon rá a düllőut csapásán, azon a helyen, a hol a két nagy eperfa árnyékában először borultak egymás keblére. Turi Gyurka beterelte a karámba a csikókat, cifra sziirét, karikását a nyakába dobta s leheveredve a harmatos fűbe, nézte a „szép asszonyok csillagát" és várta Tercsit. Éjfélre hajlott az idő, mikor lihegve, fáradtan megérkezett a leány. Olyan volt, mint az üldözött vad; remegett és fázott, csak a villogó szemeiben égő tűz árulta el azt az izgalmat, melyet szivében érzett. Hozott Isten Tercsi! — szólott hozzá örömmel a legény s átkarolva darázs termetét, összecsókolta az ajkát, piros két orcáját. azt, amit ellenfeleink velünk szemben elkövettek, a mikor szabadságunkért küzdöttünk! Mi nem felejthetjük el március idusát és azt, ami erre következett. Mi maradna ugyauis a nemzet múltjából, mi maradna e szabadságszerető nép tör ténetéből, ha kitörölnék belőle azokat a napokat, amelyekhez dicsőségünk ragyogó emlékei fűződnek! ? Hiszen szegény, sokat hányatott nemzetünk történetében úgy is oly sok a gyász és oly kevés az öröm, hogy ha e kevés öröm ünnepnapjait is kitörölnők belőle, bátran feledésnek adhatnék az egészet. A nemzet nem lehet történelem nélkül. A mul tat nem lehet eltörölni. A lelkesedést, a kegyeletet nem lehet megrendszabályozni, vagy kiölni az emberek szivéből. Amely nemzetnek nincs történelme, az nem nemzet s a történelem nem holt anyag, amelyet komoly tudósok könyvekbe gyűjtenek. A történelem a népek szivébe van irva! Élő emlék! Organismus az organismusban, amely nem tesped, hanem folyton működik. Erő, amely érvényesíti jogait: érzelmeket kelt és uj eszméket alkot. Mag, amelyből új, pezsgő élet fakad. Ki vehetné zokon egy nemzettől, hogy lelkesedik múltjáért, történelmének nagy alakjaiért? Ki venné zokou a franciáktól, hogy megünneplik a bastill bevételének évfordulóját ? Ki gátolhatná meg a németeket abban, hogy a szedáni nagy kapituláció évfordulóján büszkeséggel gondoljanak dicsőségük e nagy napjára? A nemzetek öntudata, a nemzetek önérzete, fejlődésüknek alapja, egész jövőjük a multak történetében gyökerezik. Aki ezt a talajt elveszi alóla, megölte magát a nemzetet. S a magyar nemzetnek százszoros oka van reá, hogy azt a talajt el ne veszítse lábai alól! Március 15-ike örökké nevezetes nap marad a magyar nemzet történetében. Ezen a napon született meg hosszú időkőn át elnyomott szabadságunk'. Ez a — Igazad van, Gyurka, csakugyan az Isten hozott; mert nála nélkül nem tudtam volna eljönni, hogy megmondjam neked, hogy fuss, menekülj, a merre tudsz, a hová visz a sorsod, mert megöl ma az apám! A legény eleresztette Gergely Tercsinek a derekát, kalapját mélyen szemére húzta, s azután kiegyenesedett, hogy olyan volt, mint a pusztai nyárfa, a mely szembe néz ós dacol a vihar villámaival. — Mit akar az apád Tercsi, elföldeni engem ? — Kiüldöz a határból, a szikről, megfoszt kenyeredtől, útszéli koldussá tesz, a miért szeretni merted a leányát, a miért engedted, hogy sötét éjszakákon néha a szivedre boruljak s kisirhassam ott magam oly igazán, amint csak éreztem. — Hát ő mondta neked ezeket a szavakat, rózsám? — Ő, ma este, mikor Hajdú Imre bátyámuramnak kiszóltam, a mi a szivemen feküdt, hogy nem leszek a fia felesége soha, inkább meghalok, de nem csallak meg téged! — A legény újból megölelte a leányt s érezte halovány arcán, hogy annak szeméből két könycsepp végig csurgott rajta. — Köszönöm Tercsi, a mit tettél értem, megszolgálom neked édes szerelemmel, forró öleléssel. Most meg már Tercsi kezdett hízelegni a barna legénynek. — Hanem ugy-e, elmégy Gyurka még most, még az éjjel? — En? hát aztán minek, ki parancsol nekem? — A jó Istenre kérlek! . . . Turi Gyurka megrezzent, s nézte hosszasan, szelíden, szerelmesen az ölébe pihenő leányarcot s mintha a lelke is utánna szakadt volna ennek a nézésnek, olyan szomorúan, olyan bánatosan csendült meg a hangja, mikor megszólalt! Ha te is eljösz velem, akkor elhagyom a ménest. Elmegyünk messze a kék hegyek lábjába, a hol a nap felkel, hisz ott is megélünk mi, dolgozok én érted ! A leány oda borult a legény szive fölé, s elkezdett görcsösen, fuldoklóan zokogni. Turi Gyurka pedig nem vigasztalta, engedte, hogy sirjon, hanem a helyett nézte a nap a nemzet újjászületésének napja. Ezen a napon foglalta el újra helyét Európa szabad nemzeteinek a sorában. Ezen a napon született meg a sajtószabadság. Ezzel a nappal kezdődik igazi alkotmányosságunk, melyet a szabadságharc leveretésével elvesztettünk ugyan, de sikerült ismét visszaszereznünk. Mindenünket, amink van, alkotmányos uralkodónkat, parlamentünket . . . e nagy nap eseményeinek köszönhetjük. Ezért kell hálás kegyelettel lennünk e nagy napnak drága emléke iránt! Azért csak bátrau fel azzal a lobogóval, amelyre március 15-ike van felírva! Szent az a lobogó nekünk ! Becses előttünk ez az ereklye, mely sok honfinak vérétől van pirosra festve. Nem sért az senkit, sem azt nem sértheti senki. Megyei rendkívüli közgyűlés. Zalavármegye törvényhatósága dr. gróf Jankovich László főispán őméltóságának elnöklete alatt f. hó 9-én rendkívüli közgyűlést tartott. Elnöklő főispán őméltósága üdvözölvén a szép számmal megjelent bizottsági tagokat, jelenti, hogy több törvényhatósági tagnak indítványa folytán hivta egybe a rendkívüli közgyűlést. Ezután felolvastatott a bizottság több tagjának aláírásával elnöklő főispán őméltóságához rendkívüli közgyűlés egybehivása tárgyában intézett kérvény, továbbá az indítvány, melynek tárgyalása végett a rendkívüli közgyűlés egybehivását kérelmezik. A kérvény felolvasása után Háczky Kálmán törvényhatósági bizottsági tag indokolta meg a maga és társai nevében beadott indítványt a közgyűlés általános helyeslése között, kéi ve az indítvány elfogadását. Á közgyűlés az indítványt egyhangúlag elfogadta s így elnöklő főispán határozatilag kimondotta, hogy Zalavármegye törvényhatósági bizottsága az 1896-ik évben feloszlatott országgyűlés által kiküldött, úgynevezett quota bizottság által kifejtett és a hírlapok utján közzétett quota megállapítási javaslatot és azoknak indokolását magáévá teszi s feliratilag megkeresi a törvényhozást, hogy az országgyűlési quota bizottság által terjedelmes indokolással ellátott sötétben is fehérlő diilőt, melynek csapásán egy fekete alak közeledett feléjük, nesztelenül, óvatosan, nehogy észre vegyék. Azután összerezzent. Megismerte a bandukoló alakot, a leánynak az apját, aki egy hosszú, kemény tárgyat szorongatott a hóna alatt s meglapulva az odvasbélii füz törzsökéhez, oda kiáltott a szerelmes párnak : — Te vagy-e az Tercsi, hát nem is szólsz az apádnak? A leány is, meg a legény is úgy megiezzentek erre a nehéz, rekedt hangú kérdésre. Gyurka azonban magához tért, s oda lépett Gergely András elé. — Mi vagyunk a leányával ketten, mit akar kigyelmed ? — Mit akarok V sziszegte fogai közül a dölyfös gazda. — Elviszem a leányomat, s megtanítom arra, hogy egy becsületes fehér cselédnek nem illik sötét éjszakákon a pusztán csavarogni egy bitang legénynyel. — Megbántalak téged is te kölyök! . . . Utóbbi szavainál felemelte a kezében a nehéz súlyos tárgyat, hogy a legény arcába a fegyver rémületes két csöve tátongottt. — Kigyelmed tanit meg engem? — Kiáltott fel Gyurka s mielőtt a leány megakadályozhatta volna, a gazdához ugrott, megragadta kezében a fegyvert, a mely e pillanatban eldördült s a legény holtan bukott a harmatos szikre. A kétségbeesett leányt csak órák múlva tudta apja elvinni a boltesttől, mikor már nevetett, dalolt és édes hízelgéssel beszélt a legényről, a kit most is szeret, mindig szeretni fog, s a kivel boldog lesz. Másnap azután elterjedt a tanyák közt a rémes hír: — Megöltek egy legényt ! Hanem, hogy ki ölte meg, arról nem tudott senki. Gergely András hallgatott, a ki pedig szólni tudott volna, a szépséges Tercsi, ott feküdt az ágyon, összetörve, fázva, csendes őrültségben. És ezután nem szólott többet a pusztán a dal, nem hangzott a nóta szerelmes legények, szerelmes leányok vágyakozó ajkán. m. Lajg

s Mai számunkhoz fél iv melleidet van csatolva