Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 27-52. szám)

1896-09-06 / 36. szám

XV. évfolyant. Zalaegerszeg, 1896. szeptember 6. 36. szánj. Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőeéghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. III A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási, községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. ÜVIIegj elenik ixiirLden -v-asárnap. A gőg. A görög bölcs nagy filozofia", princípiumot állított föl ezzel a mondásával : „Ismerd meg magadat !

u Kétségtelen az, hogy az önismeret a bölcseségnek kezdete. Ámde manapság már a bölcseség fogalma is nagyon elasztikussá lett. Valamikor a bölcseség azt jelentette, hogy az ember lemondjon minden hiú csillogásról, kerülje a látszatot, keresse mindenben a lényeget és vonuljon meg szerényen azzal a tudattal, h°gy „vanitatum vanitas" minden a világon. Ez a bölcseség nagyon idealisnak, tehát nagyon bolondnak bizonyult csakhamar. Még ma is vannak ugyan egyének, akik igy fogják föl a bölcseséget, de akikkel nagvon röviden végez a praktikus közvélemény ; egyszerűen csendes őrülteknek tartja őket. A bölcseség ma is az önismerettel kezdődik, de a folytatása az. hogy ennek az önismeretnek alapján minden oly tulajdonságunkat, amelyek előnyünkre válhatnak, kellő ügyességgel érvényesítsük, áruljuk a nyilvánosság előtt, mig azokat a tulajdonságainkat, amik csak magunknak jók, másoknak nem: kellő ügyességgel elleplezzük. Akik ehhez értenek : azokra szokta mondani a praktikus észjárású világ, hogy bölcs emberek. A valódi, az ideális bölcseség azt kívánja, hogy ha egyéniségemben az önmegismerés alapján hibákat vettem észre, azokat be is ismerjem és a tökéletesedés útjára lépve, ügyekezzem hibáimat levetkezni, napról-napra jobbá lenni. A praktikus bölcseség ilyen nehéz munkával nem bajlódik. Erezhetem én magamban, hogy hiú, alattomos, boszúálló, kincsvágyó, elégedetlen, gőgös stb. vagyok, ez mind nem baj, a fődolog az, hogy a bennem levő s a társadalmi életben hátrányomra szolgáló tulajdonokat mások föl ne ismerjék. Az a jó, hogy erre a leplezésre, a látszatnak erre a művészi magaslatára csak nagyon kevés ember emelkedlietik. bármennyire színészkedjék is egyik vagy másik ember, egy-egy óvatlan pillanatban ki szokott törni belőle az a rossz tulajdonság, amit hosszú időn át sikerült ügyesen eltakarnia. Hisz ha az emberek mindnyájan oly kitűnő szinészek volnának, hogy szakadatlanul csak jó, előnyös tulajdonaikat tarthatnák fölszinen : akkor soha sehol sem tudná senki, hogy minő emberek között van és még jobban meg volna nehezitve, sőt lehetetlenné volna téve a társulás alapját képező emberismeret. Kisebb, nagyobb mértékben minden emberben van bizonyos szinészkedés, valamelyes konvenciónalis hazugság. Ezt szinte elkerülhetetlenné teszik a körülmények, a társadalmi érintkezés illemszabályai. Ha p. o. valamelyik öltözékére nagy súlyt fektető höly azt kérdezi tőlem, „ugy-e jó ízlésem van az öltözék megválasztásában ?" — lehet nekem bárminő rossz véleményem az ő ízlését illetőleg, azt a goromba őszinteséget nem fogom elkövetni, hogy tagadó választ adjak kérdésére. Inkább udvarias m hazudni fogok. Igy van ez más körülmények között is Úgy hogy az emberi hibákkal szemben a társadalmi udvariasság a lehető legrosszabb nevelő ; mert rendesen még dédelgeti s igy növeszti azokat. Ha a gőgöt vesszilk, ez az emberi gyarlóságoknak majdnem legkiállhatatlanabbja. Es mégis akadnak lépten, nyomon emberek, akik szervilizmusukkal, igen sokszor ok nélküli meghunyászkodásukkal ezt a hibát is dédelgetik. Pedig a praktikus bölcseség, mint minden emberi hibát, ezt is ügyekezik takargatni, leplezgetni. A gőgnek leplezője a leereszkedés. Es nem halljuk e itt is, ott is majdnem szerényül emlegetni N. N. uinak vagy úrnőnek nyájas leereszkedését ? Nem olvashatunk-e gyakran egy-egy hirlapi közleményben valamelyik magasabb társadalmi állású egyén leereszkedő modoráról ? Ily módon a gőg, a bizonyos körökben való kiváltságos, megkülönböztető magatartás mintegy szankcionálva van : mert ez határozott A „Zalamegye" tárcája. Oly kihalt most . . . Oly kihalt most én előttem minden, Olyan árva, olyan bús az élet, Nincs szivemnek egy percnyi nyugalma, Amióta nem láttalak téged. Lelkem mindig csak ottan kalandoz, A Tátrának hófedte bérci közt. Hol a Fehér viznek tiszta habja Tajtékozva és zúgva hömpölyög. Olt, ahol az égbe nyúló sziklán liószin gyopár s kék nefelejts díszlik; ti hol a sudár fényük balzsamától Üde légben kis pillangó játszik. Ott, ahol az öt fenyőfa alján Barátságos árnyas kis pad vagyon. Az, amelyen holdvilágos este Együtt ültünk kedves jó angyalom. Képzeletem bejár/a az erdőt ti felkutatja kis lábadnak nyomát. Lelkem vágyva figyel a szellőre, Nem hozza-e szárnyán ajkad szavát ! Nem hozza e azt az édes hangot, Amely után oly rég eped szivem. Nem hozza e az üdvözítő szót

t Ilogy te szeretsz s szeretni fogsz híven '. Várok, várok, elhallgat a szél is, Körül foq az éjnek néma csendje. Minden nyugszik, csak lelkem háborog Erted sirva, képedet keresve. Pogonyi Nándor. A ritka fegyver. Irta : Nemő. Az egész szomszédság összecsődült olyankor, mikor szép napsugaras délutánokon Tanyás Gergő kiült az udvarra a pisztolyát tisztogatni. Csakhogy ritkán esett az meg. Mert bizony az olyan szegény embernek, mint a Gergő, aki postakocsis, a kinek be kell járni a kétkerekű kordén mindennap a városba, hogy kihozza a leveleket, meg a paksamétákat, — biz annak más dolga is van, mint hogy egyre másra fegyvert pucováljon. Pedig de szeretett rajta bibelődni I Egész bolondja volt annak a kis szerszámnak. Ha nagynéha kifutotta az időből, akkor elkérte a feleségétől a tulipántos láda kulcsát, vigyázva kiemelte belőle a gyolcsokba takargatott fegyvert, kivitte az udvarra, aztán kezében tartva, átment a Salamon boltoshoz megmártani a törülgető rongyot egy kis eksztrafáintos petlóriomba. Mikor a Salamon — Isten tudja hányadszor már, — kicsudálkozta magát a szép pisztolyon, Gergő büszkélkedve ment haza. A fényes napsugarak végig siklanak a ragyogó acélcsövön s elsuttogják az útszéli akácfák bólingató leveleinek azt, a mit már a szomszédok is észrevettek. — Nini, a Tanyás Gergő pucoválja a ritka fegyvert. Megtelik az udvar szomszédsággal. Megbámulják a cirádákat befutó aranyozást, az elefántcsont tusa fehérségét, gyönyörű esztergályozását, s mikor a gazda nagy kérésre megteszi nekik azt, hogy kinyitja a tusa alját, valami lurfangos masinériával, s egyenként kipotyogtatja beismerése annak, hogy az a nyájas modor, melylyel az illető viselkedett, nem lett volna szigorúan vett társadalmi kötelessége. Igy csináljuk mi egymás között szinte mesterséges udvariassággal a válaszfalakat. Igy növeljük az egyesekbe belénevelt vagy a körülmények folytán kifejlődött hibákat; így adunk jogot, szabadalmat oly viselkedésre, olyan magatartásra, mi ellen az egyenlőség elve, emberi érzésünk, józan gondolkozásunk egyébként határozottan tiltakozni szokott. Ha a leplezett vagy nem leplezett gőgöt mindenütt nem kisérné a szervilizmus ; ha meghunyászkodással, férfiatlan tömjénezéssel nem venné körül egyesek képzelt vagy meglevő potenciáját és kézdörzsölve nem lesné a gőgösök szemöldök mozdulatát: sokkal előbb szükségét éreznék a társadalmi válaszfalak lebontásának azok az elemek, melyek az izoláltságban keresik egyéniségök nimbuszát. Végre is lehetünk bizonyos körülmények között elkerülhetetlenül szinészek ; helylyelközzel követhetünk el egy-egy ártatlanabb természetit konvencionális hazugságot; mindezt elnevezhetjük azután bölcs magatartásnak ; de annyi őszinteségnek mégis csak kell lenni társadalmi érintkezésünkben, hogy legalább szükség nélkül ne hazudjunk. Mikor megjelenik előttünk kiállhatatlanságának egész nagyságában a gőg : ne hajoljunk meg az ő föllépését acceptáló alázattal ; mert ez már vétkes hazugság. Olyan hazugság, mely bensőnkben föllázit minden emberi nemesebb érzést. Minden embernek kötelessége volna a gőgöt irtani. De ha már nem irtja is, legalább ne nevelje. Ne rakjon köveket a társadalmi válaszfalakhoz : a gőg váraihoz . . . Az egyszeri ferencrendi bprát az alamizsnálkodásról prédikálva, végül azt kérdezte a hallgatóságtól : — Hiszitek-e kedves hallgatóim, amiket beszéltem ? — A hallgatók némán bólintgattak, hogy hiszik. az ott rejtőző golyókat, akkor végtelen az elcsudálkozás. — Ejnye, ki hinné ezt, ha nem látná ! Pedig tudják mindnyájan. — Még azt is megszámlálják, vájjon annyi golyó van-e benne, mint a múltkor ? Anynyi hát, persze hogy annyi! Ilyenkor olyan jóleső örömtéle futja át Tanyás Gergőt, hogy hát még is csak szép dolog, ha az ember nek olyan ritka szép jószága van. Örül neki, hogy úgy megbámulják azt a szép, régi módi pisztolyt, a melyiket még valamelyik öregapja harácsolt el a lipcsei csatában valami ijedt franktól. Széttekint maga körül. Egyszerre megrezzen, a mint a feleségét a Zeke Jóskával látja beszélgetni a kiskapuban. Elméláz, elszótlanodik. Á bámulók már mind távoztak. A fegyver kicsik a kezéből s ő még mindig ott ül és nézi azt a két alakot, a kik ott nevetgélnek egymásra . . . Sokáig nézhette, mert már a nap bucsusugarai ragyogtak a fák tetején, mikor az asszony becsapta az ajtót. Oda megy az urához, olyan valami csodálatos fény látszik a szemeiben. Nevetgélésre csak nagyon kicsit derül ki a Gergő homloka és sóhajtva adja át feleségének a ritka fegyvert. — Jól eltedd, asszony ! Aztán vállára teríti a kivarrott szűrt s átmegy a postamesterhez. Befog a kis kordéba, majd közbevág az egyszál lónak s kis idő múlva végig sikong a falun a recsegő kürtszó. Sohase hallották még a falubeliek ilyen búsnak azt a nótát. Az utcán járó-kelők utánna tekintgettek az esti szürkületben a kocsinak. Űzte, kergette a lovát Gergő s a kerekekről fölvert por sötétté tette az utcát. Hanem az igaz, hogy Tanyás Gergő sem érezte magát igy soha életében. Szeretett volna kihajtani a világból. Mindig eléje tűnt az a két alak a kis kapuMai számunkhoz fél iv inellélvlet van csatolva.