Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 27-52. szám)

1896-08-16 / 33. szám

XV. évfolyairj. Zala-Egerszeg, 1896. atigüsztüs 16. szán}. J1L Előfizet si díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási, községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. HVCegj elenik: minden, vasárnap. Az egészségügy. Minden irányban nagy horderejű intézkedéseket tapasztalunk arra nézve, hogy a közegészségügyi állapotok a már megkezdett irányban szakadatlanul tovább fejlődjenek és végre elérjék azt a szinvonalt, melyet az általános nemzeti érdekek határozottan megkövetelnek. Ha visszatekintünk a néhány évtized előtti állapotokra, habozás nélkül be kell ismernünk, hogy a közegészségi követelmények szempontjából nagy haladást tettünk. Azok, akik a közegészségi statisztikát csak felületesen vizsgálják s azt a fejlettebb viszonyok mérlegelése nélkül ítélik meg, könnyen igy kiálthatnak föl: „Mennyi-féle betegség, mily tenger sok beteg ! Mennyivel kedvezőbbek voltak régente az egészségi viszonyok !" Ez nagyon téves felfogás. Ezek a betegségek, amik most helylyel-közzel grassálnak, megvoltak legnagyobb részt az előtt is. Akkor ís szedték — még pedig a maináljsokkal nagyobb mértékben — az áldozatokat. Csakhogy akkor senki se vetett rá ügyet. Orvosokról, halottkémlésről, közigazgatási intézkedésekről egyik másik községben szó sem volt. Ha valaki meghalt, hát meghalt halálos betegségben. Az volt a jámbor, rezignációra hajló magyar köznépnek a felfogása, hogy mindenki addig él, amig a jó Istennek kedves az élete ; azután pedig, mikor az Úristen meghozza az idejét, meghal annak rendje, módja szerint. Hiába van akkor már minden doktor, minden patika. A közegészségi állapotoknak abban a primitiv korszakában a köznép előtt ismeretlen is volt ám a doktor, meg a patika. Minden faluban élt egy vagy két kuruzsoló vénasszony, akik a betegségek mindegyik ismert fajára tudtak valami hathatós szert. A jámbor, tudatlan nép hitt bennök feltétlenül. Azt szokták mondani, hogy fűbe, fába adta ,Isten az orvosságot. A betegek megettek mindenféle boszorkány-kotyvasztékot és alá vetették magukat mindenféle hókusz-pókusznak. A doktortól, meg a patikától irtózott mindenki. Pusztultak is abban az időben az emberek szertelenül, csakhogy az ördög sem tudott róla. Azután, mikor már az általános kulturális fejlődésnek egyszer halványabb sugara eljutott a nép közé is ; mikor már akadtak minden faluban egy-egy világosabb fejti emberre, aki kissé józauabb, tisztább felfogásra oktatta társait : következett a közegészségi viszonyok fejlődésében a második korszak, az, mikor már a nehéz betegekhez orvost is vittek a módosabbak. De ne gondolja ám valaki, hogy ennek akkor valami nagy foganatja volt. Nem ! — Es miért neui ? Mert rendesen szakértő orvost már csak olyankor vittek a beteghöz, vagy olyankor vitték el a beteget kocsin az orvoshoz, mikor már — amint mondani szokták —• csak a száján lógott a lelke. Temérdek ilyen esetet lehetett akkor tájt hallani egyes orvosoktól. Többek között egyik orvos beszélte, hogy egy tizenhat éves leány állított be hozzá, kérte, hogy vizsgálja meg és mondjon neki valami orvosságot, mert nagyon rosszul van ; a lélegzete nehéz, majd megfullad: mellében kinzó szúrásokat érez ; kábult és nincsen étvágya. Az orvos megvizsgálta a lányt és megdöbbenéssel állott meg. Kérdezte tőle : honnan jött? A leány megmondta, hogy egy két órányira fekvő faluból jött gyalogszerrel, Az orvos összecsapta kezeit álmélkodásábau ; rögtön bérkocsit rendelt és kórházba szállittatta a beteg leányt, ki a legelőrehaladottabb fokú tiidőgyuladásban volt. Természetesen már nem lehetett megmenteni az életnek ; huszonnégy óra múlva kiszenvedett. Es mivel a betegségeknek rendesen az ilyen előrehaladott stádiumában szoktak csak orvoshoz fordulni, mikor már a betegen segiteni nem lehetett, az a balhit terjedett el a tudatlanabb nép körében, hogy hiába, akire egyszer a jó Isten kimérte a halált, azon semmiféle doktor sem segithet. Az a haszna azonban mégis megvolt ennek a többnyire eredménytelen eljárásnak is, hogy köznépünk legalább kezdett kissé megismerkedni, megbarátkozni a doktorokkal. Ez alatt az orvosok is jobban szaporodtak s lassan-lassan eljutottunk oda, hogy megértek a viszonyok a közegészségi állapotok gyökeresebb rendezésére. Az ügyet kezébe vette az állam és behozta, foganatosíttatta azokat az intézkedéseket, mikkel legalább némileg mégis gátat lehetett vetni a szertelen emberhullásnak. Persze azokról a halál esetekről senki sem vezetett statistikát, amik abban a korban töltötték a temetőket, mikor még orvosról, halottkémlésről úgy szólván szó sem volt. S igy az ember azt hihetné, hogy akkor kedvezők voltak a közegészségi állapotok és most, mikor rendszeres kimutatásokat látunk a halálozási esetekről, a statistikából — felületes szemlélettel — kedvezőtlen fordulatot olvashatnánk ki. Pedig a dolog úgy van, hogj ma a halálozások száma aránylag sokkal kevesebb abban az ember-korban, mikor a halál bekövetkezése még mintegy természetellenes. A körorvosi intézmény rendkívül sokat lendített közegészségi állapotainkon. Egy buzgó, lelkiismeretes körorvos — ha őt működésében a köznép között élő műveltebb egyének : pap, tanitó, jegyző megfelelő módon támogatják — nagyon, de nagyon sokat tehet, különösen a ragály elterjedésének meggátlását illetőleg. Mert az időtt még különösen ragályos betegség föllépése alkalmával kell roppant erős harcot folytatni a köznép tudatlanságával vagy hitetlenségével. Azt meg rendkívül nehéz dolog megértetni a köznéppel, hogy a ragályt legegyszerűbben elzárolással lehet megakadályozni. A legveszedelmesebb epidemikus beteget egész karavánokban látogatják a falubeliek, sőt még a szomszédfalubelielc is. Az a felfogás még mindig dominál a kevésbbé iskolázott résznél, hogy az csak mesebeszéd, hogy a betegség ragadós ! Akire az Isten rábocsátja, az megkapja, ha sohase volt is ragályos beteg mellett. A „Zalamegye" tárcája. Káprázatok. Suttogó lombok verődnek össze feje fölött szerelmes zizegéssel, melynek bűvös árnyékában két dallos madár felesel egymással. Lábainál parti liliom bálvány szirmai hajolnak a csobogó viz hullámaira, melyek megcsókolják a hervadó virágot s elviszik illatát messze idegen tájékra. Valami csodálatos, áttetsző fátyol szövődik szemei elé, a levélrések között átszűrődő napsugarakból, mely félig ködpárázat, félig délibáb, üres, csalóka fény, lebegő szivárvány, s minden egyéb, csak nem valóság. Szemei lázasan tapadnak a libbenő fényhez s lelkét megragadja az emlékezet. A mult. Hosszan, tévetegen nézi az imbolygó sugarakat s gondolatban visszaszáll a rég elmúlt időkbe, melyeknek emlékét még ma is őrzi egy-egy virág, szinehagyott hajfürt. Jelző oszlopok a fészekrakás utján ! . . . •s Régen, nagyon régen történt. Nem is emlékszik már egyébre, csakhogy Mariskának hívták s hogy nagy fényes, fekete szemeiben valami gyújtó szenvedélyes láng lobogott. Mikor ő, az erős, fejlett fiatal ember odaszorította kebléhez, a gyermek leánykát, az szólani sem tudott, csak fölemelte reá könyes szemeit, mintha mondta volna : — Lásd ! oltárt építettem neked a lelkembe. Az első szerelem rajongásával csüngök rajtad. Várok utánnad, s ha megcsalsz ? . . . — Soha! — volt rá az ünnepélyes fogadalom s mámoros csók zárta le a vonagló ajkakat. Mikor aztán utoljára találkoztak, még akkor is esküdött, s a fekete szemű leány dobogó kebléről a vérpiros szeglüt elvitte magával, hogy megőrizze örök emlékül. Azóta nagy idő járt el. A virág illatát és színeit, lelke pedig az emlékezetet veszítette el régen. Ki tudja, hol'? . . . ki tudja, mikor ? * Más, színesebb kép jelen meg a ködpárázatu fátyolon keresztül. Egy nevető, mosolygó angyal. Szőke aranyos fürtök omlanak alá fejéről s körül ölelik arcát, vállait, melyeknek hófehérségén keresztül rémlik a forró vér, nyugtalan keringése. Csücskös, csattanós ajkain az epedő vágy és lázas inger sóvárgása látszik. — Margit! — retten tel az ifjú merengéséből s csaknem utánna kap a tüneményes alaknak. A fantom egyet rebben a napsugarakban s bohókás, csengő kacaj töri meg a csendet. — Hát emlékszik még reám ? Tudja, mikor ott laktam a padlás-szobában, szegényen, elhagyatottan s álmodoztam a boldogságról, melyet ön ígért, hogy aztán szivtelenül s jobban megcsalhasson ? — De esküszöm, még most is . . . — Most is ? ... Ha szegény volnék, ha hiányoz nának ékszereim s ha újra feltámaszthatnám lelkem ábrándjait, akkor megtudnám hallgatni ismét vallomását, de igy ? Leányálmot, férfi esküt nem szokás a gránitkőbe, vésni . . . * Halvány, fekete ruhás, talpig gyászos alak jelen meg a légben. Szemében vád és arcán szemrehányás lakik. Egy szakadozott, tépett mennyasszony fátyolt lobog tat a szél vállai körül s kezeit előre tartva, valami bús panaszos hangáramlat szakad fel szivéből. — Visszahoztam esküd, visszahoztam szavad. Tudom, hogy boldogságodnak álltam útját s mert lemondani nem tudnék tán soha, elmegyek innen messze, a honnan nincs visszatérés, ahol csak a porladó löld s porladó emberek vannak ... Ne félj, nem vádollak a múltért. Magain részes voltam benne, mert szerettelek, mert nem is sejtettem, hogy keblemben hordom a halált. Lásd, ez a köhögés, ez a rekedt, gyötrő fuldoklás . . . — Ilon! — Ugy, ugy mondjad csak, hogy Ilon s aztán gyere és fogd le szcmpilláim ! . . . * A bibliai paradicsomot Évával teremté Isten 8 Júdás eladta mesterét harminc krajcárért. Melyik hát a bűnösebb : a férfi vagy az asszony ? Louison. Noha a művészetek egyetlen egy ágában sem jeleskedem, mindazonáltal a legnagyobb mértékben lelkesedem minden művészi termék iránt. Mint negyedosztályú gymnazista ismerkedtem meg első művész barátnőmmel. Ugy történt, hogy színészek jöttek városunkba s a direktor ur nálunk bérelt ki két nagy szobát, mert — mint mondá — családja van. Mi fiuk, kik már többször statisztáskodtunk az Arauyemberben vagy pedig a Czigánybáróban, örömmel, lázas izgatottsággal vártuk az uj lakók beköltözését. Végre megérkeztek. Egy szelíd képű nő két bájos gyermekkel s a direktor ur. Janika, ki még csak négy tavaszt élt, folytonos csacsogásával az egész házat betöltötte. Gyöngyike, a nagyobbik leánygyermek, már jobban érdekelt minket, nagyreményű Don Jüanokat, igen kedves szőkehaju, feketeszemű tizenegy éves angyal volt. NIai szetmunlel íoz fél iv inellél-clet van csatolva.