Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 27-52. szám)

1896-07-26 / 30. szám

XV. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1896. jtiliüs 26. 30. szán}. JIL Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ilí A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási, községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. HVCegj elenik: niinden -vasárnap. Magyar társadalom. Magyarországot társadalma tette azzá, ami. Az tette állammá is. A magyar állam nyelvének és irodalmának újjászületése a mult század végén nem a kormánytól, hanem ennek ellenére a fölébredt magyar társadalomtól indult ki, amelynek mozgalma azután elhatott a törvényhozás termébe is. Tudjuk azonban nagyon jól, hogy az alkotmányos törvényhozás igazi korszakáig, amikor valóban mind a két tényező, vagyis a törvényhozás és a korona egyetértő akarata biztosította a szentesített törvények végrehajtását, vagyis 1867ig, összes törvényeink vagy örökre, vagy jó időkig csak jámbor óhajtások maradtak. Hiszen törvényeink határozmányainak titkos kijátszása szülte a szabadságharcot, melynek lezajlása után könnyen végelgyengülésbe eshettünk volna, ha nem önt az országba új, egészséges vért az ellenállóképességü társadalom. A politikai kormányzat szuronyos hatalma ugyanis nem birt a társadalom erejével. A magyar társadalomnak tehát nagy feladata, örök hivatása van. Nem szűnt meg az lenni ma sem, sot talán még nagyobb követelményekkel áll szemben, mint azelőtt. Sajátságos államjogi helyzetünknél és nemzetiségi viszonyainknál fogva ugyanis a hivatalos Magyarország gyakran kénytelen szemlesütve hallgatni és tétlenkedni ott, ahol más országokban az állami erő vág új csatornákat a nemzeti élet duzzadó folyamának. Minden esetre nagy baj ez. Gátja nemzeti fejlődésünknek, jogos hatalmunk megerősödésének. Azonban a helyzetet nem változtathatjuk meg. Számolnunk kell az akadályokkal és igyekeznünk kell azoknak elhárításán. Amíg ez meg nem történik, addig nem érezhetjük és nem vallhatjuk magunkat egységes és erős Magyarországnak. Törvény és alkotmány szerint meglesz a magyar nemzet, de a valóságban gyönge és töredékes marad. A magyar társadalom erős munkájára vár a csorbáknak kiköszörülése és elegyengetése. Most, ezredéves fennállásunk nagy ünnepekor nemcsak jogosult, hanem szükséges is a kérdés : akarjuk-e megalkotni az egységes erős Magyarországot ? Akarja-e továbbra is elvállalni a magyar társadalom azt a dicső munkát, a melyet száz évvel ezelőtt megkezdett s a diadal tellobbanásának fényében bámulatba ejtette Európát s melynek eredményét nem birta megsemmisíteni semmi zsarnokság, semmi ármány és cselszövény, hanem átszármazott az reánk és élvezzük gazdagságát. De sajnosan érezzük tökéletlenségeit is. Ezért kell újra, meg újra felhívnunk a magyar társadalmat : jer, munkálj tovább, biztosítsd ivadékaidnak a szépen indult vetés gyümölcsét ! Ámde megdöbbentő aggasztó jelenségek tárulnak elénk. Midőn az ezredéves ünnepen karöltve kellene a nemzeti oltár elé vonulni mindenkinek, aki Magyarországon hazáját szereti, akinek szent kötelessége hazája javán fáradozni, erejét növelni ; akinek tudatában kell élnie, hogy ezen a vértől áztatott földön csak egy nemzetnek, a magyarnak van isteni rendeltetése, politikai küldetése, történeti létjoga és természetes jövője : belső viszályt, osztály és felekezeti harcot látunk járványnyá növekedni. A mindent egyesítő hazaszeretet nemes, közös érzése helyett nemcsak szórványosan, hanem siirün látjuk megnyilatkozni az egyéni gyűlölséget. Mintha csak megujulna a százados átok : midőn magasra tört nemzeti létünk fája. akkor töri le koronáját a A „Zalamegye" tárcája. Egy boldogtalan életéből. Irta: Rosenborg Henrietta. A vidéket sürü homály fődé. Az ég boltozaton egyetlen csillag sem ragyogott. A hold a szürke felhők mögül csak elvétve bujt ki. Úgy látszott, mintha a ter mészét is ép oly bús volna, mint szivem. Bánattól dúlt kebellel, vérző szivvel járkáltam a Zala partján, visszaidézve emlékezetemben azt a boldog időt, midőn még Elza grófnő szerelmét bírtam, s az ő gyönyörű nefelejts szemeiben gyönyörködhettem, örültem az életnek, mert azt hivém, hogy boldogságom örökké fog tartani. Fájdalom, borzasztó csalódáson kellett keresztül mennem, mely feldúlta boldogságomat, megsemmisítette jövőmet. Elza szerelmét midőn megvallotta, minden szava angyali zengemény volt szivemnek. Bámultam szépségét, szive nemességet ós őrjengésig szerettem. De boldogságom csak néhány hónapig tartott, s szomorúan kellett meggyőződnöm arról, hogy igazi boldogság a földön nem létezik. Elza grófnőnek egy közeli rokona Elemér huszárhadnagy érkezett meg és hetekig szüleinek vendége volt. A rokon vendég első perctől fogva szemeit Elzára vetette, aki kaczér vala, mert hizelget neki a szép huszárhadnagy udvarlása. Elza néhány hét előtt nekem esküvel tett igéretót elfeledte s Elemérnek lett neje.Bár vérző szivvel hallottam e birt, a grófnét nem átkozom, nem Í3 beszélek róla senkivel, de nem birom őt elfelej teni soha, mert ő volt boldogságom megteremtője, de egyszersmind életem tönkretevője is. Bocsásson meg neki az Isten úgy, mint én megbocsátok neki. Éjfél volt, midőn lakásomra szomorúsággal telve vissza tértem. Töprengéseim között egy gondolat villant meg agyamban, mely nem hagyott nyugodni s lázasan vártam a hajnal meghasadtát, hogy gondolatomat megvalósítsam. Korán reggel gyors léptekkel mentem a közelben volt kolostorba s a zárdafőnököt esdve kértem hogy a szerzet tagjai közé vegyen fel. Mondja meg barátom, — szólt szeliden a főnök — mi készteti önt, hogy ily fiatal korban le akar mondani az élet örömeiről ? Tudja-e hogy e falak között nincs vidámság, még beszélni sem szabad I Bizonyára keserű csalódás érhette az életben s ennek súlya alatt kereste fel magányunkat. De tudja meg, hogy nehéz keresztet hordunk e falak közt váltunkon s hogy alkalma lehessen erről meggyőződést szerezhetni, próbaképan felveszem önt közibénk. Négy hétig, meddig a próbaidő tartott, nem tettem egyebet, mint imátkoztam, böjtöltem ; egy lélekkel sem beszéltem. Az ötödik héten, a zárdafőnük bejött hozzám és azt mondá : Gyermekem, most már látom, a világról lemondani komoly a szándékod, s az Isten szolgálatába állni. Legyen meg tehát az akaratod! A mai naptól fogva szerzetes társul felveszlek. Eszel a testvérek bejöttek, kezet fogtak velem és szó nélkül elhagytak. Eq a szobában levő oltárhoz mentem, letérdeltem, s hálát adva Istennek, hogy a rend tagjai közé felvettek, imádkozni kezdettem. De bármennyit imádkoztam is, bármennyire megfeleltem ezentúl szerzetesi köteleségeim nek, szivem a zárt falak közt nyugalmat nem talált. Nappalaim még csak tűrhetők voltak, azonban az éjsza kákát rendesen álmatlanul töltöttem és ha csillagos égre tekintve, könnyeim záporként hullottak arcomra, ugy azt hivém, hogy az éjszakát keresztül élni lehetetlen. Oh Elza ! ha tudhatnád, hogy ilyenkor mennyit szenvedtem, te se lehetnél boldog soha ! De mégis jó, hogy a világtól elvonultan élek, miért is zavarnám boldogságodat). Elég, ha én pokoli kínokat szenvedek, legalább ő legyen azoktól mentve. De mit is mondok ? O, aki engem oly hamar felejteni birt, ő ugy sem szenvedhet. De hátha vannak percei, melyekben fájdalmasan gondol rám ? — Olyankor eszébe fog jutni hogy ő lesz az egyedüli, aki engem sírba visz. A sok böjtölésben, virasztásban, szenvedésben már annyira tönkrementem, hogy egy reggel a zárdafőnük magához hivatott és egész komolysággal figyelmeztetett. Ugye mondtam előre, hogy ez a záraai élet nem neked való, de szavamnak nem adtál hitelt s itne láthatod, hogy egy fiatal élet mily gyorsan eshetik áldozatul ! Kedves atyám — válaszolám ón — hidd meg, hogy a halál jótevőm lesz; bár jönne mielőbb, hogy (porhüvelyemet lerázhatnám és átszenderülhetnék a másik világba, hol nyugalmamat megtalálhatnám. vihar, vagy akkor őrli meg összetartó, rosjait a belső korhadás kérge. Történetünk léptennyomon e gyászos képekkel rettent bennünket. Így lenne ma is ? Hiába lett volna az uj erőre kapott Magyarország küzdelme szenvedése, fáradsága, százak és százalmak vértanúi halála és hazafiúi megdicsőülése ? Oly sokan vagyunk már, hogy egymás ellen fordulhatunk és kész prédául dobhatjuk saját magunkat a ránk leső fondor ellenségeknek ? Hihetetlen, hogy a magyar társadalom, mely fenntartója és felemelője volt hazájának, észre nem térne az utolsó napokban. Hihetetlen, hogy ne kivánná önmaga erejével kiirtani sebjeit, a mslynek — remélhetőleg — csak időleges természetű kelevények s még nem mérgezték meg az egész szervezetet, de alkalmasak rá, hogy megmérgezzék, tönkre tegyék. A különböző érdekharc mellett egy más nagy betegsége is van a magyar társadalomnak, mely azonban közös baj más nemzetekkel, noha egyikben sem tehet annyi kárt, mint a mienkben, hol a társadalomnak még nincsen meg az egységes nemzeti jellege. Ez a századvégi betegség : minden ideális törekvés íitymálása, elvetése, kizárólag az érdek hajhászása, anyagi előny végcéljával bármily uton, még bűnös uton is. Az egyéni képességnek meg nem felelő, soha ki nem elégithető vágy előnyomulása — ez a mai állapotok kórsága. Maga után von számos visszaélést, erőszakosságot, csalást, gyilkosságot és öngyilkosságot, amelyeknek felsorolásától csak úgy hemzsegnek a lapok mindennap és amelyek meglazitják, sőt megsemmisítik az embereknek egymás iránt való bizalmát, fölkeltik féltékenységét, irigységét, undorodását embertársaitól és végre magától az élettől. A főnök elbocsátott. Mielőtt szobámba mentem volna betértem a kápolnába, hol szerzetes társaim már összegyűltek. A mise megkezdődött. En nem tudtam imádkozni. Feltekinték és szemeim egy szegényesen öltözött, halvány arcú nőn akadtak meg. Néztem folyton s úgy tűnt fül előttem, mintha ő is engem nézett volna. Egyszerre az imakönyv kezeimből kiesik ós egy nagy jaj kiáltással a földre esik. Én hozzá siettem, karjaimba vettem, a szabad levegőre vittem, hol néhány perc múlva magához tért. Irüátkoztam mellette és midőm mondám : „Uram ! bocsáss meg neki, mint én neki megbocsátok", forró csókot éreztem kezemen. Összerezzentem. Kezeim remegni kezdtek 03 majdnem eszméletlenül a nő mellé estem. Da összeszedtem minden erőmet és távozni akartam. De Elza, — mert ő volt az — átkulcsolta kezeimet, térdre esett és esedezve bocsánatot kért tőlem. Elza — mondám : — hogyan keaülsz te ilyen ruhában e szent falak közé ? Halálomon voltam, de nem tudtam addig nyugodtan a világtól bucsut venni, még bocsánatodat ki nem nyerhetem. Óráim megvannak számlálva. De nem birnék a földben pihenni, migte megvetéssel gondolsz rám. Eskümet megszegém 8 életedet ezzel semmivé tettem. De hidd el, bünküdtem e tettemért, melynek nem én, hanem szüleim voltak oka. Oszkár 1 az Istenre kérlek, légy irgalmas, bocsáss meg egy haldoklónak ! Azzal Oszkárt magához vonta s homlokára az utolsó csókot nyomva, jobb létre szenderült. Oszkár az esetet a zárdafőnüknek bejelentette, de a boldogtalan nő kivoltát bülcsen elhallgatta. A főnök a nőt eltemettette. A temetés után a szerzetesek hazamentek s Oszkár szobájába siettek. Éppen jókor jüttek. A sir szélén álló kérte társait, hogy gondoljanak néha szerencsétlen testvérükre s látogassanak el néha sirjához s Ígérjék meg, hogy azon szerencsétlen nő mellé temetik, kit néhány óra előtt az utolsó nyugalomra kisértek és imádkozzanak érettük. Ezen szavak után Oszkár meghalt, megölte a fájdalom! Bár viszont láthatnák egymást a más világon 1