Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 1-26. szám)
1896-06-28 / 26. szám
XV. évfolyam. Zalaegerszeg, l 89 6- j<JLi|ias 28. 26. szán). Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. társadalmi, közművelődési ss gazíászali hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási, községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. HVCegj elenik: -vasárnap. Az érzékenységről. „Hogy milyen mértékben legyek érzékeny, annak elbirálása egyedül tőlem függ." — Ezt mondta egy alkalommal valamelyik, közpályán működő egyén. Kétségtelenül nagyon határozott, nagyon önérzetes kijelentés volt, hanem hogy az érzékenységnek ez az elmélete a gyakorlat terén bevál-e, vagy miképen váll be : az már egészen más kérdés. Mert az eddigi gyakorlat legalább azt igazolja, hogy nincs a világon szerencsétlenebb ember, mint az olyan, akinek a közéletben okvetlenül szerepelnie kell és e mellett túlságosan érzékeny. Igaz, hogy bizonyos fokig minden embernek joga van, sőt kötelessége érzékenynek lenni, de ezt csak a legkomolyabb esetekben áll jogában érvényesíteni. A minden apró-cseprő dolgok fölött és miatt való érzékenykedés már rendesen kockára teszi az érzékenység hatását és menthetetlenül átcsap a komikumba. Ebből világosan következik az is, hogy az érzékenység jogos mértéke még sem egészen az egyéntől függ, mert annak kiszabásában kiviil eső tényezőktől is befolyásolva van. Es azok, akik érzékenységük mértékénél ezekre figyelemmel nincsenek, azoknak élete a kellemetlenségeknek láncolata. Az oly egyének, a kik e tekintetben kellő önuralommal nem rendelkeznek, legokosabban teszik, ha visszavonulnak a közéleti szerepléstől és robinsoni életre adják fejőket. Az oly egyén, aki mások szavainak, tetteinek mérlegelésében az elnézés bizonyos mértékét önmagába legalább belediktálni nem tudja : lehetőleg kerülje necsak a közéleti szereplést, hanem általában a nagyobb körű társaságot is ; mert mihelyt véletlenül olyan emberrel áll szemben, aki az ő érzékenységét nem ismeri, a konfliktus biztosra vehető. Az ilyen egyének csakis oly társaságokban kerülhetik el a kellemetlenséget, ahol őket mindenki igen jól ismeri s föllobbanásuk esetén szavaikat ideges érzékenységüknek számitják be. Mert az is bizonyos, hogy az érzékenység [mindig a túlságos, a beteges érzékenységet értjük) szintén az idegességnek egy neme s ennél fogva a mai korban már eléggé elterjedt betegség. Nézzük csak a közügyek terén, a nyilvánosság előtt szereplő egyéneket s azoknak egymással szemben való meguktartását a múltban és nézzük : milyen az a jelenben. A forumon való szereplés mindenkor nagyfokú higgadtságot, bölcs mérsékletet kivánt az egyénektől ; mindamellett sohasem lehetett oda mind megannyi kiforrott embert, minta-bölcset válogatni. Kerültek oda, szerepeltek ott olyan egyének is, akik a higgadt tárgyalás hangjába bele-belecsaptak az indulatok, szenvedélyek hullámaival. Ámde, ha vizsgáljuk a régebbi közszereplők működését, érintkezését : azt tapasztaljuk, hogy a szőnyegen feküdt kérdésekre vonatkozólag elég vastagon megmondták ugyan egymásnak a lelkükön fekvő igazságot, de azért egyiknek sem jutott eszébe a vele szemben felhozott argumentumokat személye ellen irányítottaknak venni s azok miatt a gyűlölet erejével rontani a másikra. Most egészen másként van. Ha most valahol a vita valamely tárgy fölött kissé élesebbé, hevesebbé válik, a vitatkozók egyike vagy másika bizonyosan olyan térre megy ideges érzékenységével, amely személyes afféreket provokál. Vannak egyének, kik ideges érzékenységükben semmi ellenmondást nem tűrnek, s ha valaki álláspontjokat a legtisztább szándékkal, a legjobb meggyőződéssel támadja is meg : abban a támadásban rögtön gyanúsítást, rosszakaratot, sértést látnak s a vitát a személyeskedések terére viszik. Hogy az ily érzékenység mily szomorú következményekkel jár nem csupán az illető egyénnek közszereplésére, hanem magára a közügyre nézve is : azt a közéletben számtalan eset igazolja. Mind olyan esetek azok, amik egész világosan azt bizonyítják, hogy nyilvános szereplésre érzékeny egyének nem valók. A túlságos érzékenység valóságos átka a társas életnek. Vannak egyének, akiknek jelen léte szinte nyomasztó hatással nehezül még a privát társaságok hangulatára is. Ismerik, tudják ideges érzékenységöket s az a tudat, hogy egy véletlenül, minden célzatosság vagy malicia nélkül kiejtett szavakkal akaratlanul is megsérthetik őket : bizonyos zárkózottságra kárhoztatja őket. Inkább hallgatnak, vagy szinte kinos vontatottsággal, szűken mérik a szót, hogysem esetleg valami kellemetlenséget idézzenek elő. Csakhogy ez a tartózkodás ólomsúlylyal nehezedik a társalgásra s ily körülmények között a társaséletet fűszerező fesztelen vidámságról szó sem lehet. Az érzékeny emberek kicsinyeskedők, minden aprólékos dolgon fenakadnak s igy nagyon természetes, hogy a velők való együttlét éppenséggel nem kellemes. Higgadt, okos, finom emberek azért [amint mondani szokás) kijönnek velők, de társaságukat senki sem keresi. Ha tehát valaki azt akarja, hogy akár a közéleti szereplésben, akár a mindennapi társaséletben ne tartozzék a kellemetlen emberek közé: annak az érzékenységet mérsékelnie kell és nem szabad abból a túlságosan önérzetes elvből kiindulnia, hogy érzékenységének mértékét csak önmagának áll jogában megbírálnia. Hisz éppen az érzékeny emberek azok, akik nagyon is megvárják másoktól az érintkezés közben való alkalmazkodást. Nem szabad tehát nekik sem mereven arra az álláspontra helyezkedniük, hogy ki-ki saját belátása, felfogása szerint lehet érzékeny. Aki érzékenységét az alkalmazkodás szabályai alá helyezni nem tudja vagy nem akarja : annak legokosabb dolog visszavonulnia minden nyilvános, tágabbköríí szerepléstől. Vagy ha saját gyöngeségét ismerve és le nem győzve, vagy győzhetve, mégis szerepelni akar: élete nem fog igen másból állani, mint a kellemetlenségek, a kínosabbnál kinosabb afférek láncolatából. A balatonparti villamos vasút. Ide oda egy éve, hogy hire ment, miszerint a kereskedelmi miniszter dr. Herczegh Mihály egyetemi tanárnak, továbbá Kállay Gyula és Pálfy Andor érdektársainak egy Budapesttől a Balatonpartou végigvonuló s Csáktornyáig terjedő villamos vasútra az előmunkálati engedélyt megadta. Akkoriban sokan kétkedve fogadták e terv megvalésulhatását, annyival is inkább, mert már a boldo gult vasminiszter, Baross, idejében felmerült hasonló terv, a mely Budapest és Bécs között teremtett volna öt-tizpercenkint inditandó kocsijaival folytonos és gyors közlekedést. E valóban modern terv a tervezések stádiumában maradt, csupán vasutpolitikai szempontból. A „Zalamegye' 4 tárcája. Blalia Lujzáról.*) Nevezzék őt csillagnak, csalogánynak, tündérnek, csak egyet nem mondanak el róla, hogy milyen nagydrámai művésznő I Ugy vagyunk Blahánéval, minta holddal ; mindenki látja, gyönyörködik benne, lantokban dicséri, —- de senki sem ismeri : a valódi szférája el van előlünk takarva ; pedig ott lehet, ott van az élet, növényzet, me legség — és talán boldogság is. Ezt a képet a földlakók sohasem látják. Nőm, ki ugyanegy színpadon működött Blahánéval, azt mondta róla, hogy ő a legkitűnőbb drámai művésznők egyike. Nekem is megadatott, hogy őt egy magasan tragikus drámai szerepben láthassam. A tragikai múzsának minden ajándéka egyesitve volt nála; mély érzés, s annak minden változatait kifejezni tudó hang ; megkapó indulatkitörések, beszélő arc kifejezés, eredetiség a felfogásban ; plasztikai mozdulatok és előkelő egyszerűség. Mindenki azt mondta róla ez alkalommal, amit Jókainé : ez egy elsőrangú drámai művésznő. *) Mutatvány „Blaha Lujza é.ete" ciniii díszműből, melyet Rózsavölgyi és Társa cs és kir. udvari zeneműkiadók adtak ki Ára a csinos kiállítású díszműnek 2 frt s megrendelhető bármely könyvkereskedésben. Bizony a tragikai múzsa volt Blahánénak az édes anyja. Hanem hát az előkelő anya még azután sem adop tálta legkedvesebb leányát, amikor véletlenül felismeré. Pedig az szerette őt. Blaháné szeretie a drámai művészetet. Még akkor egy házban lakott a dráma és a népszinmű. Átlátogathattak egymáshoz. De még az opera is ott volt osztályos rokonnak. Az volt a kegyenc. A magasabb drámának a napja volt a péntek, a népszínműé a vasárnap. Lehetett összehasonításokat tenni, A pénteki szinház iires padsoraival, ásító páholyai val, kopott díszleteivel ; az a lágymeleg hangulat, mely mint a malária, magának a művésznek a lelkét ellankasztja ... és azután a vasárnapi szinház, zsúfolt kar zataival, lelkesedni, mulatni, örülni kész közönségével : nyüzsgő szinpad, daltól viszhangos kulisszák, tapsvihar, hulló koszorúk I És aztán ahogy a nagy római mondta : kább leszek első ember egy faluban, mint második Kómában." Mikor a népszinművet a nemzeti szinház átadta a népszínháznak, Blaháné elhagyta a magas sarkú múzsa anya házát, s vitte magával a pillangós cipőit a dajkája házához, aki eddig fölnevelte. Inkább rózsakirályné a paraszt szalmás-gúnyhóban, mint hamupipőke a méltóságos palotában. S a siker, a diadal igazat adott a választásának. Mint népszinművek királynéja, egész országot teremtett maga körül, saját szinműirodalmat fejlesztett ki; jobbágyává tette a magyar Thaliának az idegen népet. Es azután láttuk és bámultuk és szerettük őt az általa elővarázsolt világban, mint kackiás menyecskét, mint dallos rózsakirálynét, mint operette-énekesuőt, fiuszerepek kedves személyesítőjét . . . Nem ! Nem akarok pamlagpört támasztani a mű vészek istennői között. Dráma, opera, népszinmű, operette, vaudeville, bohózat : kézcsókoló tisztelője vagyok valamennyinek, s nem keresem közöttük a rangkülömbséget, Blahánénak pedig különösen hálás elismeréssel^tartozom azért, hogy előkelő drámai tehetségével a népszinművet megnemesitette, s az operette nek tisztességet szerzett. A mély érzés, a nemes sziv aureolát sugárzott e művészi fajokra. Aztán a mienk volt. Talán ez a szó „volt", nem is historikum még? Talán az újhold sarlója ismét fel fog tÜDni előttünk ? A közönség mindig maga előtt fogja őt látni, s mindig vissza fogja őt kívánni, oda, diadalai paradicsomába: a népszínműbe. Csak én, a kinek megadatott egyszer láthatnom a hold túlsó oldalát is, ahol eleven élet van és virányok és emberlakók ; csak én nem tudok kibékülni azzal a gondolattal, hogy Blaháné művészi ereje teljes birtokában, végkép letűnjön a láthatáron, s csak ugy magamban mondogatom, hogy . ha már elvesztette Blahánét a népszínház, hogy nem nyitotta meg előtte a főbejárását a nemzeti szinház ? . . . JÓKAI MÓK.
