Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 1-26. szám)

1896-06-07 / 23. szám

XV. évfoiyaip. Zala-Egerszeo, 1896. jüi^iüs 7. 23. szán). JIL Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egv szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. ii, Mmiú és gdfc&ti hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunkel. Kéziratokat nem küldünk vissza. U ni A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási, községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. JVTegj elenik: mirLden -vasárnap. Városaink jövője. A létért való küzdelem nemcsak az egyének existentiájának a föltétele, hanem föltétele az egyének összeségének is. Az egyen küzdelme egyszerűbb, mert olyanok a fegyverei is. Az összeség küzdelme már tnv thematikai arányainál fogva is nagyszerűbb, változatosabb, bonyolódottabb A fegyverek között megvan a hasonlatosság. Hiszen az össíeség egyénekből alakul, akik mindenkor csak a maguk természet adta képességeiket használják fegyverül. Az egyének öszszesége sem rendelkezik más fegyverekkel. De mélyreható különbségek is vannak az egyén és az egyének összesége, a község között, amely különbség nem csupán a „viribus unitis" és a „többség győz" frázisokban áll, hanem inkább a küzdelem eredményeiben. Az egyén akár a saját gyengesége, élhetetlensége miatt vesz is el, csak is saját existentiáját rorobo'ja le. De ha a község a maga indolenciájánál vagy közömbösségénél, talán néha önzésénél fogva bajba kerül : nem csupán önmagát teheti tönkre, hanem más, sokkal nagyobb érdekeket is megsemmisíthet. Egy lénynek pusztulását könyebben pótolhatja a község, a társadalom, az ország. Azonban egy községnek vesztét nehezen lehet kiheverni; mert a szervezet egy jékora részének a pusztulása a megmaradóit részt is magával sodorhatja a veszedelembe. Napjainkban a községek, a városok ugyanazt a hivatást töltik be az állam szervezetében, a melyet az egyes tesrészek vagy szervek az egyén szervezetében. Es valamint a testben és az államban: épen úgy a városokban is kell lennie a tejhez tartozó testrésznek, amelyben, mint középpontban, összefutnak az életutak, amely a gondolkodásnak, az öntudatnak a székhelye, az önálló létezésnek a képviselője. S valamint az egyén csak természetes és szerzett erőinek öntudatos felhasználásával győzhet a létért, különösen a jólétért való küzdelemben : épen úgy áll a dolog a községgel, a városokkal, az állammal is. Ma nem az marja, — hogy a közmon dást használjuk, — aki nyers erővel bír, hanem aki eszesebb ; nem a test, hanem a szellem szerzi meg a győzelmet! Összes intézményeink saját egyéni képünkre és hasonlatosságunkra vannak teremtve és berendezve. Amint a magunk különálló, egyedi létezésünkről öntudatunk tanúskodik : épen úgy a község élére is olyan öntudat-félét, mondjuk fejet, tesz az egyének összesége, amely fő a község önállóságának a képviselője. Szóval a községnek szintén van gondolkodó feje, amely nem okvetlenül egyetlen egy egyénnek a feje, hanem többeké együttvéve, vagyis a magustralusé. Ami az egyének között küzdelem : az a községek, városok között a verseny. A szó változik, de a lényeg ugyanaz. Az eredménye úgy a versenynek, valamint a küzdelemnek vagy a bukás, vagy a győzelem. Küzdünk és versenyziink anyagi valamint szellemi és erkölcsi előnyökért. Küzdelmeink célja vagy tárgya egyénenként változik. A szükség, a kényelemszeretet, az önzés, a hiúság, pillanatnyi felbuzdulásaink, műveltségünk stb. mind hol erre, hol arra hajranak. Egyszer a betevő falatért foly a harc, máskor a szellemi fölény elismeréseért ! Itt a testi gyönyörökért, amott a szellemi, magasabb élvezetekért rajonganak. Egyikünk a saját becses énjéért küzd, másikunk az egész emberiség javáért harcol. Az egyénhez hasonlóan tesz a község, a város. Meglehet, sot úgy is van, hogy a községek, városok versenyének tárgya nem olyan világos, célja nem olyan közvetlen, eredményei nem azonnal feltűnőek, mint az egyén küzdelméi. De hogy mindezek nem hiányoznak a ver senyben, azt a mindennapi tapasztalás és a krónikák tanúsítják. Ha már megkezdtük és folytattuk is az egyének és a községek között levő hasonlatosságot, azzal is fejezzük be cikkünket. Fölteszmeg az szült a kérdést, hogy mi határozza egyénre nézve a küzdelem tárgyát ? A józanul gondolkodó ész, amely a jelen körülményekkel számot vetve, a jövöt előre következteti a meglevő jelenből, amely folytonosan figyel, váljon az előre látott jövőt nem fenyegeti e nem sejtett veszedelem, amely az új, meg új körülményeknek okos felhasználásával — mint valamely lángeszű hadvezér — a maga számára biztosítja a küzdelem végét, a győzelmet. Es ha az egyént küzdelmeiben az ész és értelme vezeti: világos, hogy a községet, a várost, szintén az ész és értelem kell, hogy vezesse. A község, város, mint ilyen, nem gondolkodik. Es jó is, hogy az egyének összesége, a város nem indulhat az őt alkotó egyének esze után ; mert bizony száz- és százféle irányban kellena mennünk, ha ugyan ép a gondolkodásnak eme különlegessége, sokszor ellentétes volta miatt indulhatnánk. Azonban a község, a város helyett gondolkodik az arra hivatott, vagy választott fej. Mindegyikünk küzd embertársaival a maga egyéni existentiájáért, a mely szó alatt nem pusztán a testileg való létezést, hanem szellemi és erkölcsi létezésünket is kell érteni ! Mindegyik város, vagy akármi néven nevezendő község versenyez a hasonnevuekkel a maga anyagi és szellemi jólétéért, existentiájáért. Es amint az egyéni harcban a győzel net a világos, józan, előrelátó, számítva fontolgató ész és szellem szerzi meg a küzdő egyénnek : úgy a városok versenyében is azé a jövő, am ilynek vezetőiben meg van az okos. a körülményeket számba vevő és ezekből jósolni tudó ész, a közjóért önzetlenül lelkesedő akarat és a kezdeményezés és újítás bátorsága ; amelynek polgárai egyéni érdekeiket össze tudják egyeztetni a közérdekkel, sőt — ha kell — áldozatot is tudnak hozni a közjóért és emellett mindenkor felfogják és méltányolják elöljáróiknak a város javára irányzott igazán áldásos kezdeményezéseit ! A „Zalamegye" tárcája. Örvény — A „Zalamegye" eredeti tárczája Csak ritkán találkoztak. Mindegyik azt akarta mutatni a másiknak, hogy az ő szíve közönyös. Es'igy mindegyik csak magáréi tudta bizonyosan, hogy szive lángol a másikért. Később azután mindig gyakrabban keresték egymás társaságát. Mintha versenyezni akartak volna abban, hogy ki tudja a másikat jobban elkeseríteni azzal a szinlelt hidegséggel, mely alatt a legyőzhetetlen szerelem tüze izzott. Vonzotta, vitte őket egymáshoz az a csodás delej, mely ellenállhatatlan erővel ragadja az embert: a teremtés porszemét, az egyesülés boldogságának paradicsomába, vagy ha az lehetetlen, az elbukás tragikuma felé. Mikor már gyakrabban találkoztak, csak addig tudták játszani mindketten a közönyöst, mig egymás delejes körében nem jutottak. Akkor azután valami meg magyarázhatatlan szédületet éreztek mindketten : a delej hatalmában voltak. A világ, amely mindent lát és semmit el nem hallgat, már suttogni kezdett. — Mi lesz ebből a (szegény Ernyei Piroskából ? Hát Verődi Zoltánnak mit szól mindehhez a felesége ? Vájjon seili o szegény ? Aztán a világ, ez a titkos drámairó, nagy drámá turgiai szabályossággal meg i* cönálla annak a drám.ínak tervezetéi, amit Ernyei Piroska, Verédi Zoltán, meg ennek a feleségi- fognak c

1 játszani. Az a két szegény, delejes erővel egymáshoz kötő ssUtt teremtés pedig vergődött tehetetlenül. Mindketten azt akarták magukkal elhitetni, hogy ez nem is szerelem, hanem valami ellenállhatatlanabb, valami tisztább, magasztosabb, szentebb érzelem. Csak nevet .nem találtak neki. Egyszer egészen egyedül voltak a hársfák alatt. Hallgatagon haladtak egymás mellett a simára taposott, murvás uton. Erezték, hogy elég nekik a boldogságra, ha csak egymás mellett lehetnek is. Mikor el kellett válniok, mindegyik úgy érezte, mintha valami kinos, erős rázkódás érte volna testét, lelkét. Lecsüngő tejjel mentek, mintha mélyen gondolkoztak volna. Pedig talán gondolataik is megállottak az ajkakat megnémító boldogságban. Piroska egyszerre felütötte, halvány fejét és réveteg, nagy fekete szemeit Veridére függesztette. Mintha gondo latait akarta volna kiolvasni. Aztán halk, reszkető hangon kérdezte : — Zoltán, mondja csak : lehet barátság férfi és nő között ? Verédi mélyen nézett Piroska szemeibe, kissé hallgatott. Mintha azon gondolkozott volna, hogy minő hordereje lesz az ő feleletének. Némi szünet után felelt csak : — Lehet. Piroska kissé emeltebb hangon kérdezte : — Olyan tis'.ta, olyan önzetlen, mint férfi és férfi között ? Verédi egy kissé megint gondolkozott. — Én azt hiszem: igen. — Szent meggyőződése ? — Az. Piroska megragadta Verédi kezét: — Zoltán, legyen maga az én jóbarátom. — Hisz az vagyok. — ne ilyen, mint eddig. Lássa én olyan ellia gyott vagyok. Az ón beteg lelkemet nem érti meg senki. Nincs senki, akihöz édes, őszinte bizalommal fordulhatnék. Nincs senki, aki nekem tanácsol adna, aki engem vezetne. Magát én oly magasan képzelem mindenki fölött, hogy maga föltétlenül uralkodhatnék az én iránytalan lelkemenAkar ilyen barátom lenni ? Minden szava szent lesz előttem. Vezessen engem! Uralkodjék fölöttem ! Meglássa : milyen engedelmes hive leszek. Olyan tehetetlen, nyomorult, ingatag teremtésnek ismerem magamat, hogy sokszor kétségbe vagyok esve. Pedig érzem, hogy jó is van bennem ; hogy tudnék lelkesedni, emelkedni ; fül tudnék szállni a rögök közül, ha volna egy vezető, jó szellemem. Vegye szárnyaira ezt az én szegény, nyomorult lelkemet. Ugy-e megteszi ? — És igazán meg fog engem érteni, Piroska ? Nem fél tőlem ? Lássa : én nős ember vagyok. — Tudom, tudom, de én bizom magában. Ugy szeretnék olyan nemes, emelkedett lélekké lenni, mint maga. Érzem, hogy gyenge, nyomorult teremtés vagyok, de maga erős, maga meg fog engem védeni. Tegyen engem is jóvá, nemessé ! Emeljen magához ! Verédi sétapálcájával mértani alakokat rajzolgatott a fehé>- porba. Meglátszott egész lényén, hogy valami erős lelki harc van bensejében. Tompa hangon, szaggatottan mondta : — Es ha megteszem, mit fog a világ mondani ? Meg fogja-e érteni ezt a viszonyt, mely meglehetős ismeretlen az emberek, különösen a mindennapi emberek lélektanában. A világ Ítéletét pedig fájdalom — minden napi emberek formálják. Piroska büszkén emelte föl fejét ; halvány arcán futó p

;r rebbent át. A világgal nem törődöm. Én csak egy illetékes itélőbirát ismerek : a saját öntudatomat. Aztát: némán haladtak tovább a hársfák alatt, a fehér murvás ulon. Mindegyiknek lelkében hánykódtak a gondolatok, de mindegyik mélyen elhallgatta azokat. Elváltak egymástól. Mindenik azt a gondolatot (igyekezett a eajál leikér.- erőszakolni, hogy ők most jóbarátok és ragaszkodni fogimk'egymáshoz valami meg Mai számunkhoz fél iv melléldet van csatolva.