Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 27-52. szám)
1895-10-27 / 43. szám
XIV. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. október 27. 43. szám. II Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 frt. Egy szám ára 70 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Njilttér petit,sorn 12 kr. 11. si es i Mik A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől tojradunk el. Kéziratokat nem kiildiinli vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" es a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Halottak estéje. „A szárnyas idő hirtelen elrepül S minden müve tűnő szárnya körül lebeg, Minden csak jelenés, minden az ég alatt s, Mint a kis nelelejts, enyész. Így ir Berzsenyi, a halhatatlan emlékű ódaköltő a mulandóságról s igazat kell neki adnunk, ha akár magunk földi életét, akár a nagy mindenséget tekintjük. Enyészetről beszél a mult, enyészetet hirdet a jelen, enyészetet jÓ3ol a jövendő. Maghaltak apáink, meghalunk mi, meg fognak halni, kik még ezután születnek. Csak az időt nem tudjuk, mikor ... A szomorú mulandóság bizonytalan órájáról szól az irás eme sora : „Ma él az ember, holnap hült helye ; ma van, holnap hire-nyoma veszve." (Sir. fia 9. 12.) Amit csak látunk a nap alatt, mind-mind mulandóságunkat juttatja eszünkbe. Mig a közvetlen környezetünket képező elemek, mintha csak összeesküdtek volna ellenünk, mindannyian a szomorú enyészetnek symbolumai. Eg a tüz, világit a fáklya fénye, akárcsak az emberi élet viruló tavasza ; hamuvá válik a tüz, kialszik a fáklya ténye, mintha csak mondaná : „nézd oh ember, igy fogynak életed napjai, mignem elszakad annak fonala ; tested por és hamuvá válik." A föld, melyen járunk kelünk, arra a nagy közös koporsóra emlékeztet, melybe egykor mindannyian be fogunk záratni. Mulandóságunkat zúgja fülünkbe a levegő sebes lutása, mit közönségesen szélnek nevezünk ; oly gyorsan repülnek viszontagságos éltünk percei, amily sebesen ragadja magával a szél a fölkapott tárgyakat. Ugyancsak ezt a szomorú képet tárja elénk a most haldokló nagy természet letarolt mezőivel, sárguló leveleivel. Halkan zúgva sir az őszi szél, hervadt leveleket szórván a kopár terekre, fájó hangja pusztulást beszél, liét, erdő, liget elvesztette már üde, zöldelő életét. Kertjeink virágaira már-már ráfújta a kíméletlen ősz zordon lehellotét. is De nemesek most ősszel, hanem nyáron át láthatunk simptomákat, melyek erőszakos pusztulásról beszélnek. Ha a vihar kiméletlen keze gondosan ápolt virágaink közöl egyet is leszakit, vagy megsebez, elszomorodva nézzük hervadásnak indult leveleit; ha csendes alkonyaton az ég ragyogó csillag táborából egy fényes pont ivet hasitván az ég gyémántos boltozatán, mérhetetlen magasból a földre aláhull : önkénytelenül is elszorul szivünk s mintegy felfedezni véljük a Gondviselés intő kezét, miszerint senki sem lehet biztos a halál kiméletlen kaszája előtt. Noha uton-utfélen a halandóságra emlékeztető képekkel találkozunk, mégis az emberiség nagy része hideg közönyösséggel, hogy ugy ne mondjuk, érzéketlenséggel halad a biztos sir felé. Van egy hivatalos nap a kath. egyházi évben, mely, mig egyfelől szeretett elhunytjaink iránt érzett kegyelet lerovására, másrészt arra is felhiv bennünket, hogy ne feledkezzünk el biztos halálunknak bizonytalan órájáról. Ez a nap halottak napja, melynek előestéjén szokatlan kép tárul elénk. Tarka tömeg hullámzik a temetőben ; akinek nem jutott koszorú életében, annak megadják az élők haláluk után. Alkonyat felé megkondulnak a harangok és méla búsan zengő szavukkal összegyűjtik a hiveket, a templomban felállított gyászravatal köré. Felhangzik a gyászhymnusz, kisérve az orgona méltóságteljes akkordjaitól ; a gyászmelodiába belevegyül a kegyeletes hivők néma zokogása, halk sóhajtások között tör ég felé a jámbor ajkakról a kivánat: „Adj Uram örök nyugodalmat nekik ! u Sok szemben csillog a kérlelhetlen halál okozta vezsteség bánat könyiije ; sok hegedező seb vérzik újra az emlékek felidézése által, melyek az élőket a temető némi lakósához fűzik. Az áhitat végeztével ujbói megszólainlanak a harangok ércnyelvei s amint a reszkető hangok egymásba olvadnak, meg újra szétválnak, szorongó érzések nehezednek a szivre, mintha csak mondanák: „Mementó inori." (Emlékezzél a haIáira.) A kegyeletes hivők serege megérti a liivó szózatot s megindul elhunyt kedveseik csendes birodalma felé. Apró gyertyalángok, mint ezernyi csillag, élénken pislognak az alkonyodó estén s a gyászoló élők halk imát rebegnek kedveseik sírjánál. Tolongva sürög a népáradat ki- és befelé a temető kapuján. iMennek, sokan mennek ; mindenki elmegy, kinek szivét, a kegyelet hatja át, vagy soha einem haló szeretet, a rokonság, a barátság, a becsiilés és tisztelet láncaival fűzik a halottakhoz. Mennek mások is — mert a pajkos kíváncsiság, a vásári tolongás még itt is érvényesíti jogtalan uralmát s belevegyíti a köznapot a komolyba, aszentbe.Itt a szegény családapa hozza foszlányos köpönyege alatt szerény mécsét, rálielyezi a mohos siralomra, melynek keresztjeire virágfüzéreket illeszt a jó édes anya. Elhunyt gyermekeiket gyászolják a kegyeletes szülők. Ott dús zöldü pálmák, széles levelii fikuszok ékesítenek egy-egy sirmeléket, melyre művészi kandeláber szór világot. Megelevenült a holtak városa ma, mert az élők városából az élet oda költözött. Tarka változatosságban látható a sok koszorú. Oh mily erkölcsi értéket képvisel mindez, ha az őszinte kegyelet és tiszta szeretet szedte koszorúba az ősz utolsó virágait ; ha a sziv mélyéből f; ikadt lntérzet g-yu)tá meg a sírhalmok szende fényű mécsesét : de mennyire veszti értékét, mennyire sivár mindez, ha a feltűnni vágyás, a kevélység rí ki a virágok illatából ; ha az illumináció fényéhez a hiúság csillogása járul ! . . . A halottak nem követelők ; egy napjuk van az egész esztendó'ben, az is tulajdonképen az élőké. Egy nap, midőn az élők kizarándokolnak a máskor oly csendes és bús temetőbe, hogy könnyítsenek szivük terhén egy köny cseppel, koszorúval, néhány mécsessel. A könycsepp ráhull a sir hantjára, a koszorú folondárként fonja át a sir keresztjét, a mécsesek ezrei fénytengerbe boiitják a rideg temetőt; s a halottak alusznak tovább némán, nem érzik a könny melegségét, A „Zalamegye" tárcája. || Szép asszony játéka. A tejét oda hajtotta a kerevet egyik támlájára, hogy nagy, lekete hajának hullámzó hajfürtei leomlottak egészen a földig. Picike, apró lábacskáit pedig, melyeken két aranyos papucsot táncoltatott, a közel állő zsölyére helyezte s azután villogó, sötét szemeivel nézte a mellette ülő fiatal ember halovány arcát. Csupa kettecskén voltak a selymes tészekben. Az asszony, a nélkül, hogy tekintetét elfordította volna az ifjúról, lassú, érzéketlen hangon kérdezte tőle: — Mondja csak Ödön ! szeretett maga már igazán, őszintén, szenvedélyesen valakit? — De asszonyom ... — Nos? Mi régi ismerősök, jó barátok vagyunk. Ismeri viszonyaimat, kedély világomat; tudja, hogy ez a tény, aranyos pompa, egy üres szivet takar, lat én miért nem tudhatnám, hogy maga mit érez, hogyan gondolkozik ? ,,,,... Gömbölyű, kék eres karjait, melyeknek rózsaszínű bőrén keresztül látszott a forró vér lázas kenngese, oda nyújtotta az ifjúhoz s annak kezét a szivére vonta. — Hallja, milyen nyughatatlanul dobog ott bent valami ? — Az enyém már kifáradt asszonyom s megszakadni készül. — Tehát szeretett ? -- E"y elérthetetlen vágyat, az örök sóvárgást és örök kárhozatot hordom a lelkemben, asszonyom. Szerelmet, amelynek nincs reménye. A szép asszony még közelebb hajolt az ifjúhoz, hogy mámoros, káb.tó lélekzete felégette annak homlo kán a pirt. — S a kit "zeret ? . . • Az részvétlenül nézi szenvedésem; a kint, mely őrüléssel fenyeget, s nincsen egyetlen szava, egyetlen biztató Ígérete, melylyel megédesítené keserű napjaimat. Asszonyom, a kinek én oltárt emeltem a szivemben, az hideg közönynyel viseli baját, boldogtalanságát is, fásultan nézi az enyémet, de nincs ereje, hogy keresztül lépjen a társadalom által emelt korlátokon. Hirtelen elhallgatott, letérdelt a kerevet elé s megragadva a szép asszony kezeit, elborította azokat forró csókjaival. — Evek óta kerestem ezt a pillanatot, asszonyom s most is remegve vallom be, hogy — sze — retem ! — Szeret ? — kérdezte a szép asszony mélyen elpirulva. — Hát nem tudja, hogy nekem férjem, egy hideg, számító ember uram van, a kinek én sokat, mindent köszönhetek. — Tudom asszonyom, de azt is érzem, hogy kegyed ezt az embert nem szerette soha. — Ödön ! . . . — Ugy, ugy, mondja nekem Ödön, azután engedje, hogy csókoljam kezeit s vigyem el magammal, a hol virág nyílik s hű szerelem terem. A szép asszony szemeiben két fényes könycsepp villant meg, de azokat hirtelen kitörölve, bohókás kacajjal fordult az ifjúhoz : — S azután ? -—- Elmegyünk mi messze, madárdallosvölgybe. Ott lesz a lakásunk s élünk szerelmünknek. Kikerüljük az irigy emberek tekintetét, elvonulunk a világ zajától s csendes óráinkban mosolyogva gondolunk vissza a múltra, melyben annyit szenvedtünk és annyit epekedtünk. A selymes fészek ablaküvegein reszketeg napsugarak verődtek keresztül s beragyogták a szoba fantasztikus alakzatú bútorait. A szép asszony hangosan, egész lelkéből nevetett s felállva, még a kezeivel is tapsolt hozzá. — Milyen bohókás, jó kedvű Hu maga Ödön ! Az ifjú sápadt, halovány arcát esdeklőleg emelte a kacagó asszonyra, mintha erőt, vigaszt, biztatást akart volna meríteni annak tekintetéből. — Hát gúnynyal, nevetéssel fogadja vallomás 01 1! s kiöli lelkemből a remény utolsó szálait is? Azt akarja, hogy továbbra is rabja legyek szenvedésemnek, s keblemben az örök átkot hordjam? A szép asszony gyengéden az ifjü vállára hajolt s a fülébe súgta : — Azt akarom, hogy jöjjön ide mindig s beszéljünk mi együtt viruló tavaszról, édes boldogságról s keressük az álmot, melynek ébredése nincsen. Es azt akarom, hogy .... A folyosón léptek zaja hallatszott s a szép asszony észrevevén férje közeledtét, halk, suttogó hangon mondá: — Tanuljon meg lemondani, a mint megtanultam én I líilió Lajos. Dal a boldogságról. Azt hiszem, édes Marinkám, hogy a merre csak feltekint szemem, rózsaszín felhők közül nefelejts szemű angyalok tapsolnak feléin. Mert a te boldogságodról írok — Marinkám, — arról, a mely rajta az arcodon, hangod rezgésén, elmerengő vonásaidon. Es a mig szólok hozzád, netn nézek vissza egyetlen percre sem, mert nem akarok hinni abban, hogy az álom mellett valóság is lehet, csak követem a fényességet, mely boldogságod nyomán jár, a melynek melegét csak ti érezhetitek, de a ragyogá sában — mert meglátom azt, osztozom én is ! Olyan igaz és őszinte, amit elmondok neked, hogy ugy képzelem, minden szavammal egy virágot tépek, hogy aztán bokrétába kötve, köszöntsem vele boldogságodat ! —- Gyermek vagy még, a kinek csak dal, imádság és álom volt eddig élete, a szeretét őrködött minden lépésed felett s a szerelem, mely mirtuskoszorut fon fejedre és tályolt borít éde3, gyermekareod fölé, egy uj világnak csodálatosságával tölti el szived. Talán még magad sem tudtad: mi lehet az a hang, mely imáid közben lopta be a lelkedbe magát, s öntudatlan álmodtál róla, mikor még sejtés volt csak és nem
