Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 27-52. szám)

1895-08-04 / 31. szám

XIV. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. augusztus 4. 31. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 írt. Egy .szám ára 10 kr. Hirdetmények : hasábos petitsor egy szelíd kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" es a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A nyári üdülés. Veszedelmesen icleges korszakunkban annyi az idegbetegség, hogy azoknak a nyomában egész irodalom keletkezett. Most már azután gondolkodóba lehet esni afelett is, hogy maga az idegesség nem egy neme-e az idegbetegségnek ? Mert az bizonyos, hogy a temérdek fajta idegbetegség felfedezése maga is nagyon hasonlít az egészségtelen állapothoz, ameiy az emberiséget valóságos epidemikus jelleggel lepte meg. Minden téren sajátságos törekvésekkel találkozunk, amik azt bizonyítják, hogy az emberiségnek nagy része szomorúan érzi erejének, különösen fizikai erejének a hanyatlását. Es mivel az élethez minden módon ragaszkodik, képtelenebbnél képtelenebb eszközökhöz nyúl, hogy gyorsan hanyatló életét valamiképen meghoszszpbbíthassa. A lapoknak a hirdetési rovataiban folyton találkozunk nagy hangú ajánlatokkal, amelyek hosszú életet biztosítanak s amelyek — természetesen — legnagyobb részt semmi különöset nem tartalmaznak, mint csupán azt, ami máiszázadokkal ezelőtt ismeretes dolog volt mindazok előtt, akik józanúl élni tudtak. Mert hisz rendes, mértékletes életmód mellett az emberi szervezet óriási munkát képes végezni anélkül, hogy a munka erőssége vagy izgalma az idegeket megtámadhatná. Legtöbb függ mindenkor a helyes időbeosztástól. Ha a legerősebb szellemi vagy anyagi munka közben is a mértékletes életmód mellett megidjuk magunknak a szükséges pihenést, az üdülést és ezt a pihenést úgy töltjük, hogy az szervezetünknek valóban új erőt ad, akkor szinte fölöslegessé válik az efiéle költséges üdülés L>e hát az embereknek a nagy része úgy van e tekintetben is, hogy nem elégszik meg azzal aiz üdüléssel, amit a helyes időbeosztással el lehet érni, hanem, mikor a kánikulai melegség beköszönt, akkor okvetlenül nyári üdülésre kell mennie. Úgy, hogy ez a nyári üdülés is valóságos idegbetegséggé, valóságos mániává lett. A „Zalamegye" tárcája. Merengések. Irta: Bartlia Miklós. A magának való. Gazdag ember volt, de mint a nép szokta mondani: magának való. Senkit sem szeretett; családtalan magányban élt, mint egy redves tiizfa az útszélen. Házát nem látogatták vendégek ; szivét nem töl^ tötték be baráti érzelmek. Háza és szive egyaránt üres volt. Nem volt senkije. De mégis . . . Emberi lény nem élhet egyedül. Kell, hogy valakit szeressünk I Volt egy kutyája. Ő nevelte, ő gondozta, ő tanította. Okos állat volt. Együtt lakott gazdájával ; együtt jártak, keltek, együtt étkeztek, együtt aludtak. Ha ez az állat beszélni tudott volna, cimboraság fejlődik köztük. Igy azonban csak a barátságnál maradtak. Az a vihar, mely végig zúgott a nemzet fölött, elsöpörte a „magának való" vagyonát is. Szegény lett. Üreg volt. Koldus vált belőle. Kapuról kapura, ajtóról ajtóra járt alamizsnáért. Ő, ki senkit sem szeretett, most a közszeretetből él. De csak ott boldogult, a hol nem ismerték. Panasza azonban nem lehetett, mert nem mondhatta, hogy mindenki elhagyta. Hiszen senkije sem volt az emberek között. A kutya pedig nem hagyta el. A mit a vén koldus keresett, annak fele mindig a kutyáé volt. Némán kisérték egymást faluról-falura. Valóságos életközösségben éltek. Egyszer ismerős faluba értek. Az emberek telismerték a „magának valót" s megtagadták az alamizsnát Vannak ugyanis emberek, akik ha a nyárnak egy részét valami költséges üdülő helyen nem töltik, azt képzelik, hogy okvetlenül vesztenek munkaképességükből, testi erejükből és egészségükből. Igenis vannak — elismerjük — olyan helyek, ahonnan tanácsos egy kis üdülésre elmenni más, tisztább, egészségesebb levegőjű helyekre. De ilyen csak nagyon kevés hely van hazánkban. Ha valaki a főváros égető, szürke falai közül fullasztó, poros, élenyszegény levegőjéből nyár derekán elsiet árnyas, ligetes helyekre új életet szívni magába, azt nagyon értjük. Végre is annak a szegény fővárosi hivatalnoknak, aki ha egy kis üdébb levegőt akar szívni, vagy egy kis üdülést akar keresni a zöldben, jó egy óráig kell gyalogolnia porban, fullasztó, meleg levegőben, mire családjával a zöldbe kijut. Ott alig tölthet fél órát, már megint vissza kell indulnia, hogy amit nyert a réven, elveszítse a vámon. Ha az ilyen ember nyári üdülésre siet; ha minden módon arra törekszik, hogy — még anyagi áldozatok árán is — elvihesse sápadt, vérszegény gyermekeit legalább csak néhány hétre is valahová, hol enyhébb a lég és üdülést nyújt minden lépten-nyomon a virány : annak megvan a maga értelme és jelentősége és ezt nemcsak méltányolni lehet, hanem a humanismus szelleme megkívánja, hogy az ilyen családoknak lehetőleg olcsón olyan üdülő helyeket nyujtsunk, ahol a fővárosnak élenyben szegény levegőjétől megviselt szervezetük új élet-erőt nyerhet. Hogy azonban az egyes vidéki városokból miért sietnek szinte lázas mohósággal az embe rek költséges üdülő helyekre — még anyagi erejüknek a túlfeszítésével is —: ezt már nagyon bajos dolog megérteni! Pedig előttünk állnak a tények, hogy manapság már még a legegészségesebb városok légköréből is minden áron üdülni sietnek az emberek, holott vidéki városaink nagy része olyan, hogy mindegyik magában véve egy-egy pompás üdülőhely. Ha nincs is egyiknek másiknak mesterségesen csinált sétatere, azonban a legtöbbnek van pompás levegője, kitiinő ivóvize és olyan vidéke, hogy negyed óra alatt élenyben gazdag erdőbe, vagy hegyek közé juthat a sétáló. Sajnos azonban, hogy az emberek nem látják, vagy nem akarják látni a közvetlenül előttük fekvő előnyöket, hanem ott hagyják és elmennek drága pénzen megvenni másutt azt, amit itthon ingyen kinál nekik a megadóztatást nem ismerő természet. Ha valakinek például okvetlenül fürdőre is van szüksége, esetleg talán épen gyógyfürdőre, az már egészen más. Az nem kötheti magát olyan helyhez, ahol ebbeli igényeit ki nem elégítheti. De a tapasztalat azt mutatja, liogy az embereknek a nagy részét nem ilyen igények viszik üdülésre, hanem a legmodernebb idegbetegség : az üdülési mánia. Üdülhetnének otthon is elég jól és minden fölösleges költség nélkül : azonban a legtöbbje talán megbetegednék képzelődésében, hogy valamely úgynevezett üdülő helyie nem ment, vagy nem mehetett. Akiknek ezt orvosi rendelet folytán kell megtenniök, vagy akik maguk és családjuk anyagi veszélyeztetése nélkül megtehetik, ám azok menjenek, üdüljenek ott, ahol az orvos azt jónak tartja, vagy ahová őket talán turistái kedvtelésük és egyéb élvezeteknek a kilátása vezeti. Ne essenek azonban ebbe a modern üdülési betegségbe azok, akiknek vagy nem kell, vagy pedig nem telik a divatos mánia kielégítésére. Egészséges vidéki városainknak a legnagyobb része nagyon is alkalmas arra, hogy pár heti szünidejét, munkaszünetjét kiki azokban elég vidám kedvteléssel eltölthesse. Csak arra kellene vidéki városaink társasköreinek törekedniök, hogy kissé erőteljesebb, egészségesebb közszellemet teremtve, az együttlétet az üdülés néhány hetére még kellemesebbé, még kedvesebbé tennék. Ez nem kerülne semmi különös anyagi áldozatba s vele nagyban megcsökkenhetnének azok az áldozatok, amiket egyesek az üdülési mániának vetnek oda, a legtöbb esetben minden erkölcsi és anyagi eredmény nélkül. — Neked nem, de a kutyádnak adok — mondá egy régi ismerős és penészes kenyeret dobott a földre. A kutya mohón kapott a zsákmány után. Az éhező koldus szintén lenyúlt a földre, hogy egy darabkát fölvegyen. A hű kutya ez úttal éhező kutya volt; rámordult a gazdájára és megharapta ela3zott kezét. A „magának való" úgy érezte, hogy ez a marás nem a kezén, hanem a szivén ejtett sebet. Hogy szive is van, arra most tanította meg a tájdalom. Nehezen tudott tovább vánszorogni. A falu végén összeroskadt, szemei elhomályosultak, tagjai hűlni kezd tek. Meghalt. Halála percében igy szólott a kutyához : „Igen sokat voltál emberek között." 1852. Ez az esemény inkább csak sejtelemben él, mint emlékezetemben. Olyan formán hat rám, mint az a rossz álom, a melynek egy egy részlete kidomborodik a homályból s a mely annál rémesebb, minél kevesebb az összefüggés a részek között. Anyámmal, a ki gyászt viselt, hosszú utat tettünk apám meglátogatására, aki osztrák rab volt N. Szebenben. Négy éves voltam. A tájék, a mezők, az erdők, melyek mellett elhaladtunk, mind kivesztek emlékemből. Háltunk e meg valahol, pihentünk-e valamelyik szállóban, ki volt még velünk ? minderre nem emlékszem. Az egész utazás ugy tűnik most fel nekem, mintha egy végtelen hosszú községen mentünk volna át. Es mintha sötét éjszaka lett volna. Lassan haladtunk. Az útszéli házakban gyertya világ égett s mindenikbe belehetett tekinteni. Szörnyű látomány nyilt meg előttem. Az első házban, mely szegény emberé lehetett s melyet egyetlen szál gyertya világított meg kétesen, egy ravatal volt fölállítva. A ravatalt gyermekek, nők, aggok állották körül, némán, könyezve, halkan sultogva. Férfi nem volt egy se. A gyertya hamva magasan nőtt, mintha egy fáklyát akarna pótolni. A ravatalon nem feküdt senki. Olyan titokzatos volt ez az üres ravatal, hogy el feledni nem tudom. Virrasztók, halott nélkül. Kocsink tovább haladt és a szomszéd házánál ugyanezt a jelenetet láttam. Aggok, gyermekek némán könyezve, üres ravatal körül, férfi nélkül. Vájjon álmodtam-e? Mert a harmadik, a negyedik, az ötödik háznál és tovább, egészen addig a pontig, hol emlékezetem fonala elszakad, minden házban virrasztók voltak, üres ravatal körül. Végre hajnalodott, a torony felé tekintettem, csodál kozva, hogy nem harangoznak ily nagy temetkezés alkalmával. A tornyok ablakában a harangok erősen himbálóztak, de hangot nem adott egyik sem. A templom ajtók nyitva voltak s gyászoló gyülekezet volt látható. A pap ott állott a szószéken, de egy szavát sem lehetett hallani. O is néma volt, miként a harang, a ravatal és a virrasztók. A fehér országút ugy terült el előttünk, mintegy végtelen hosszú szemtödő, A csűrök tetején mélázó gólyák sírból jött árnyakhoz hasonlítottak. A légürben hollók, sasok kóvályogtak. Gyász, kétségbeesés és némaság mindenfelé. Evek multak el. Amint nőttem és öntudatra ébredtem, kutatni kezdtem e sötét emlékű és rejtélyes temetkezés okát. Végre rájöttem, hogy ott nem ragály, nem dögvész, nem a fekete halál járt, hanem — — az osztrák járt. A szülőföld. Hogyan ? Hát az emlékezet szálait éppen ugy szét lehet tépni, mint az őszi pókhálót ? Hát azoknak a fűzfa természeteknek, kiknek minden ága meggyökerezik és sarjat hajt az idegen talajban, nem volí anyjuk, hogy Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.