Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 27-52. szám)

1895-12-01 / 48. szám

XIY. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. december 1. 48. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egy szelíd kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Ny ill tér petitsora 12 kr. társadalmi, közművelődési ;; gazdászaii hetilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Nagy ünnepünkről. A reánk következő esztendőben fogjuk megünnepelni azt az Európa arculatának alakulására is nagy fontosságú tényt, hogy a magyar, ez a maroknyi nomád nép, Ázsiából felkerekedve s Atilla országát, ősi örökségét, keresve, Európa szivében felvillanó kardjával, omló vére pazar hullásával, hazát szerzett és ezt a hazát idegea nagy népek zajló árja közt erős karral, ha kellett, bölcseséggel, mikor a körülmények erre utalták, magának megtartotta. A reánk jövő esztendő folyamán mutatjuk meg Európa müveit nemzetének, hogy be tudtuk magunkat illeszteni közéjük ; hogy a magyar nép kelet és nyugot hosszú időn keresztül folytatott véres és fanatikus küzdelmei közt középen állva, két ellentétes eszmeáramlat nyomásának kitéve, habár nem is tudott lépést tartani a nyugati nemzetek előhaladásával : koronként a kulminációnak oly fokára küzdötte fel magát, ahová tisztelettel tekintenek fel a népek. Az a nép, melyet most azok a népek, melyeket üldözőik elől keblére ölelt és megvédett, szeretnének vad, ázsiai hordának, civilizációra képtelen barbárnak feltüntetni a nagy világ előtt; az a nép, melyről vakmerő hazugsággal kürtölik Európaszerte, hogy ellensége az emberi jogoknak, a szabadságnak, mdynek pedig „itt hordozák véres zászlóit" : nem egyszer, hanem minden alkalommal megmutatta, hogy szabadságszeretetet, kultur-képességet hozott magával ide messze Ázsia sivatagjairól. Megjelenése után, amint kivívta apai örökét, mindjárt bebizonyította ezt. A hét vezér kormányából átalakul csakhamar királysággá, nemzeti uralkodó-házzal, öröklési joggal ! A pusztaszeri vérszerződés rendi alkotmányt teremt és politikai nemzetet. A pogány erkölcsű nép rövid idő alatt megszelidül az egyház kebelén. István koronát kap a pápától s mellé apostoli cimet. — Gézának a bizánczi császár küld elismerése jeléül A „Zalamegye'

4 tárcája. Szivek. Két elhagyott külvárosi bérház harmadik emeletén laktak; egyikben a nő, másikban a férfi. Szemben volt éppen az ablakjok, ugy, bogy ha valamelyikük kitárta a homályos üvegtáblákat, kényelmeseu beláthatott a másik koldusosan bútorozott hónapos szobájába. A nő egy nagyobb divatkereskedésbe varrt silány pár forintért, varrt a megélhetés kenyeréért. Szép arcú leány volt. Igaz, hogy a gond, a munka valami különö sen sápadt szint varázsolt valaha rózsás arcvonásai tülé, hogy a szép metszésű ajkak fölött örökösen ott vibrált a lemondás mosolya, de azok a gyújtó tűzben égő sötét szemek, az a felemelt, büszkén hordozott alabastrom homlok nemes lélekre, érző szívre, bár tört kedélyre vallottak. Odahajolt egyhangúan zakatoló varrógépe iolé s hajtotta a nehéz kereket. Ki tudja, pedig hol járt a lelke í A másik szoba lakója egy fiatal festő volt. Elegáns barna itju, ki órahosszat eldolgozgatott kicsiny ablaka mellett, miközben lopva egy egy pillantást vetett az atelleni ablak előtt varrogató sápadt madonna-arcra. Olyan beteges kinézésű, tört reményű férfiúnak látszott. Munkája közben görcsös köhögési roham vett rajta erőt s ilyenkor olyan kérőén, oly esdeklően tekintett a halvány arczu varróleány ablaka felé, uvntha onnan várná kínzó bántalmaira a balzsamcseppet. Ilyenkor azután ugy szeretett volna a sápadt, vézna varrókisasszony átrohanni a szenvedő fiatal úrhoz, hogy lázban égő _ fejet veg.g simitgassa, bágyadt szemeit az ő szememen sugaraval megdelejezze. Hanem ez az eshetőség ki volt zárva. Nem ismerték egymást. Honnan tudja az a vaiTÓkisasszony, hogy ki az a beteges kinézésű, kohécsolo fiatal ember, ki ott pingál valami ákom -bákomokat az átellenben fekvő ablak előtt s viszont, honnan tudja az másik koronát. Nyugot és kelet tehát felavatta a magyar nemzet királyát az európai keresztény fejedelmek sorába. Legendáink legnagyobb hőse, szent László király, már vezéri kardot kap Európa fejedelmeitől, hogy a szent sirt visszavívó keresztes hadak élére álljon, vagyis hogy Európát védelmezze az arab próféta világhódító útra indult népe ellen. íme ! A jövevény nép, a még most is barbárnak rágalmazott magyar, alig két emberöltő alatt kivivja a nemzetek rokonszenvét, elismerését, nagyrabecsülését és elsőrendű szerepet játszik Európában. A mohi sikon elébe áll a vad tatár kán xerxesi táborának, hogy feltartóztassa Ázsia rohamát Európa ellen. Rajta törik meg a török áradat, mialatt maga csaknem elpusztul . A kulmináció magas fokáról koronként a viszonyoknak erős hatalma letaszitja, hogy ismét felemelkedjék s csodatevő Isten nagy hatalmát hirdesse ! Nagy a nemzet Róbert Károly alatt : hatalmas és tisztelt Nagy Lajossal trónján, amikor „magyar tenger vizében hunyt el észak, kelet, dél hullócsillaga" ! Hunyady János, Hollós Mátyás fénye, Ilire, dicsősége a művelt világra áradt szét ! A magyar renaissance emlékeit tisztelettel szemlélhetjük Vajda-Hunyad várán, Visegrád romjain, Buda, Kolozsvár, Pécs, Kassa és más városoknak a templomain ! A KorvinCodexekel nem pusztított maradványai azt beszélik, hogy itt „tudós urak tudományát aranynyal fizették, államférfiak, tudósok, és költők magyar nemzet virulását hirdették". Üssük fel az uj és legújabb kornak a történetét : ott találhatjuk a magyar nemzetet mindig, ahol a lelkiismereti szabadságért, ahol a legszentebb emberi jogokért küzdenek ! íme a barbár magyar ismét ott áll az eszmék szolgálatában és a világ négy tájéka felé szétszórt legjobbjai mindenütt ott hullanak el, ahol a zsarnokság ellen véres lobógodat emelik a népekre — drága szabadság ! Es mégis akadnak lelketlen fanatikusok, vagy inkább önző célok szolgálatában vakondokoskodó népségek e haza határain belül, akik rágalmaznak bennünket a nagyvilág előtt, mint barbárokat, zsarnokokat, kulturképesség nélkülieket. Hát meg fogjuk mutatni, hogy az ily beszéd rágalom. Az ország lázas sietséggel dolgozik, hogy a milleniumi kiállítás megfeleljen a magyar nemzet méltóságának, életrevalóságának mind terjedelem, mind minőség tekintetében. A régibb kor munkásságán? k fenmaradt produktumai, melyekből ki fog tűnni, hogy pusztitó harcaink között sem feledkeztünk el a béke müveiről; az ujabb kor sok irányú tevékenységének termeivényei az országnak rohamosan haladó fővárosában összehordva, ékesen fogják hirdetni a nagy világnak, hogy ez a nemzet nemcsak politikai institúcióival, hanem másnemű munkásságával is képes kivívni a művelt népek rokonszenvét, elismerését! Hirdetni fogják, hogy e nemzet a civilizáció nagy munkája körül hasznos szolgálatot tud és akar tenni ! De váljon elegendő-e, ha Budapesten meglesz a világra szóló fényes kiállítás, ha a vidéken meg nem történnek olyan dolgok, amelyekkel bebizonyithatnók, hogy ez a bárbárnak rágalmazott magyar faj öntudatával bir annak a missiónak, amelyre a Gondviselés ezer év előtt kijelelte. Szükség van erre különösen olyan vidékeken, ahol a nemzetiségek a magyar fajnak szellemi és fizikai erejét nem ismerik ; ahol a bujtogatók az egyenetlenség, visszavonás konkolyát termékeny talajba hintegetik el. Hirdetni kell hát e hazában minden felé és ismételve főkép a nemzetiségektől lakott vidékeken, hogy ezer év óta bírjuk ezt a földet! Ezer év óta áll Magyarország ! Szerzett ez alatt az ezer esztendő alatt sok dicsőséget, látott borzasztó napokat s nem egyszer állott sirja szélén, de azért, nem halt meg, hanem cl és élni akar ; me

rt a beteges piktor annak a sápadt, vézna kis leánynak kilétét, ki egy zakatoló masina fölé hajol s éj jelt nappallá téve — varrogat? A varrókisasszonynak semmi köze a piktor úrhoz s a piktor urnák a varrókisasszonyhoz. Pedig már össze van forrva a leikök, erős ka pocscsal, szerte se törhető lánccal. A közös nyomorúság, a szenvedés, az örökös munka és fáradalom valami kölcsönösséget hozott létre köztük. A beteges festő órák hosszáig elmerengett ablakánál s nézte, hogy mily szorgalmasan dolgozik a kis leány. Egy egy ecsetvonást tett ilyenkor a vászonra s azután tovább figyelt, tovább szemlélődött. Egy alkalommal beteg lett a piktor. Bezárult a hónapos szoba ablaka s a homályos üvegtáblán, a ra • gyogó szemű várrókisasszony helyett, csak egy egy bágyadt őszi napsugár tekingetett be szobájába. Szegény kis leánynak nem volt maradása ; elment a kedve nemcsak a munkától, hanem még az élettől is. Odakönyökölt varrógépje fölé s órák hosszáig bámult a csukott ablaktáblákra, melyek elfödték azt a betegesen halvány arcot, mely oly jól illett az ő sápadt szinéhez. — Bizony beteg; talán haldoklik is . . . talán már meg is halt, meghalt ugy, mint az útszéli rongyos koldus, kinek nincsen semmije . . . — Midőn gyötörte a belső tüz, forróság, nem volt körülötte szerető szív, ápolókar, nem volt, ki csillapítót cseppentett volna kiégett ajakára . . . Elhullt . . . mint ősszel a késői lomb . . . mint tavaszi dértől a fejletlen bimbó 1 . . . Szegény kis varróleány, szegény kis vézna, beteg teremtés ! Újólag odaült varrógépje mellé és kétszeres szorgalommal munkához látott. Halotti lepelt, halotti fátyolt varrt. . . Mikor azután két nap múlva kész lett a munkával, egy kis üvegcsét vett elő s valami színtelen folyadékot emelt az ajkához .. . * Az átellenes ablak pedig újra kinyílt s a beteges arcú piktor telt tüdővel szívta az iiditő levegőt. Most azonban a másik volt bezárva. Szegény piktor, szegény beteges piktor, hogy fájt neki is a szive a bezárt ablak lakója után. — Talán elköltözött, itt hagyta ezt a lakást? Nem soká kellett találgatnia. Alighogy ő felépült, másnap reggel egy fekete keretes lapot ragasztottak az átelleues bérház kapujára. . . . Midőn gyötörte a belső tüz, forróság, nem volt körülötte szerető sziv, ápoló kar, nem volt, ki csillapítót cseppentett volna szintelen ajakára . . . elhűlt, mint ősszel a késői lomb, mint tavaszi dértől a fejletlen bimbó. Midőn a négy markos fickó vállára emelte a varró kisasszony koporsóját, a beteges piktor azt hitte, hogy a szive reped ketté. Nézett a szomorú menet után, mig végre elnyelte azt a homályos őszi köd. — Szegény kis varróleány, milyen szép volt! — mondá álmodozva a festő s mig hosszan, merengve né zett egy általa festett leány arcot, — két kövér könycsepp ragyogott szemeiben. * A decemberi fagy már mind a két szoba ablakára jégvirágokat rajzolt. Nem volt lakója egyiknek sem. Gombi József. Mese a boldogságról. Csendes nyári alkony volt. Rózsás napsugarak szűrődtek át a vékony ködpárázaton s a bokor alján, puha fészkében, utolsó dalát csicseregte el az énekes madár. A parti liliom a viz fölé hajolt, megcsókolta még a Tisza csobogó hullámait s azután becsukta szirmait, álomra szenderült. Ott álltunk a parton. Szép, halovány tejed oda fektetted a vállamra, puha, gömbölyű karjaiddal átölelted nyakam, hogy súgva, senkitől sem hallva, elszorult lélekzettel szólj a boldogságról, édes szerelemről. Most is emlékszem a csókra, első ölelésre. Most is hallom a madár csicsergését, ajkad suttogását, a fogadalom szavát s érzem azt az erős, kábitó illatot, mely a rét virágairól felénk szállt. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.