Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 1-26. szám)

1895-06-30 / 26. szám

XIV. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. junius 30. 26. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 frt. Egy szám ára W kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bólyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. társadalmi, közművelődési és gdrnti hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fosadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az elegancia. Nagyon sokan emlegetik, de kevesen követik. Aki azt hiszi, hogy az elegancia csak is a kiváltságosak tulajdona, határozottan csalódik. Az elegancia nem csupán külsőségekben nyilvánul, hanem a belső, az erkölcsi életben is. Es értéke csakis akkor van igazán ethikai szempontból, ha a külső és belső elegancia együttjár. Azok az emberek, akik a helyes felfogás, gondolkodás és ítélet megejtésével csak kizárólag külsőségekben keresik és iparkodnak érvényesíteni az eleganciát, rendesen ezzel a felfogásukkal is vétenek ellene. Általában úgy vagyunk, hogy az eféle kifejezésekkel nagyon szeretünk dobálódzni, s felületes Ítélettel nagyon tág teret foglalunk le számukra. Más részről megint nem találjuk meg a fogalom valódi kereteit. Ez csak onnan van, mert kényelmetlen dolognak tartjuk a fogalmak körének megszabását, azoknak mélyrehatóbb megfontolását. Vesszük azokat úgy, ahogy adva vannak és adjuk tovább úgy, ahogy kaptuk. Így például a mindennapi használatban az elegancia fogalom-körébe inkább csak a külső ségeket (a ruházatot, megjelenést, modort) szokták sorozni. Ha valaki — mint mondani szokás — „szalonmesszig" öltözetben jelenik meg : akkor azt mondjuk, hogy elegáns. Ha valaki ügyesen hajlong, alaposan elvégezte a tánciskolát, teljesen szabályszerűen mozog, jól tud pukedlizni, — az már elegáns. Pedig tulajdonképen a dolog úgy áll, hogy pusztán külsőségekkel egyéniségünk számára sohasem szerezhetjük meg a kellő, a valódi eleganciát. Lehet valakinél esetleg találni pompát, fényt, tündöklést a nélkül, hogy a valódi elegancia ismertető jeleivel is találkoznánk. Mert igazi lelki műveltség nélkül eleganciát képzelni alig lehet. A lelki műveltség ugyanis magával hozza, hogy külső megjelenésünkben is bizonyos finomság, választékosság, csin lesz uralkodóvá. De a külső megjelenés, a betanult modor és sablonszerinti öltözködés még nem járnak egyúttal lelki műveltséggel is. Hisz ha a külső megjelenés mindenkor belső, lelki műveltséggel járna, akkor a világ legműveltebb lelkű emberei a gigerlik és táncmesterek volnának. De hát a tapasztalat bőségesen meggyőzhet mindenkit arról, hogy a dolog nem igy van. Ellenben az igaz, hogy a valóban művelt egyének legtöbbjének egyéniségén külsőleg is megvan a belső műveltség (a nemes érzés, tiszta helyes gondolkozás) bélyege. Az ilyen egyénekkel nagyon szivesen társalkodunk, nagyon szivesen töltünk el órákat, napokat, sokszor anélkül, hogy tulajdonképpen okát tudnók adni : mit szeretünk bennök, miért ragaszkodunk hozzájok ? Az ilyen egyén soha sincs terhünkre, nem követel tőlünk semmit, nem feszélyez bennünket túlságos udvariaskodásával ; lényéből valami jóleső harmónia árad felénk; már közelsége is bizonyos megnyugtató hatással van ránk ; ha közvetlenül nem érintkezhetünk is vele, szinte önkéntelenül lesstik, figyeljük minden mozdulatát és gyönyörködünk keresetlen, finom föllépte, modora szépségében. Az ilyen egyénben van meg a valói elegancia vagyis az az individuális tulajdonság, melylyel az igazán meglevő lelki műveltség a külső megjelenésben minden keresettség nélkül, a szép lelkeknek meleget árasztó közvetlenségével kifejezésre jut. Ezt nem lehet betanulni, nem lehet elsajátítani külsőségekkel. Nincs az a világhirii táncmester vagy országhódító illemtanár, aki az egyéni megjelenésnek, föllépésnek e*,t a varázsát megadhatná. Ehhez múlhatatlanul szükséges a léleknek szépsége, belső világunknak az a szép harmóniája, amit egyedül a műveltség ad meg. Mivel pedig a lelki műveltség sohasem függ a magasabb értelemben vett tanultságtól, sőt nem egyszer megtaláljuk azt a társadalomnak mélyebben fekvő rétegeiben is (hol a magasabb tanultságról szó sem lehet), bátran ki lehet mondani, hogy az elegancia nem csupán a társadalom magasabb osztályainak képezi tulajdonát. Sőt kimondhatjuk, hogy akárhány úgynevezett előkelő egyénben az elegancia csak külsőleg van meg s igy nem is hat ránk azzal a varázszsal, amivel a belső, lelki szépség keresetlen megnyilatkozása minden körülmény között járni szokott. A valóban elegáns ember sohasem feszes, sohasem merev, még akkor sem, mikor a társadalmi érintkezés szertartásos formái ember és ember közé oda állítják a kimértség válaszfalát, Akkor is van lényében valami megnevezhetetlen melegség, kifejezhetetlen varázs, ami megnyeri, szinte elragadja a vele érintkezőt. Hogy ezt mennyire nem lehet sallangul, cifraságul egyéniségünkre akasztani s mily szorosan a lelki műveltség magasabb fokától függ : mutatja kétségtelenül a tapasztalat, mikor lépten, nyomon látjuk, hogy hány ember akarna minden áron elegáns lenni (meg is van ahhoz minden külső eszköze) és a szó magasabb értelmében még sem tud semmi áron elegáns lenni. Pedig az volna jó, ha minden ember azon ügyekeznék, hogy fölemelkedjék a valódi elegancia színvonalára; ha lelkét annyira fogékonynyá iparkodnék tenni a szép, igaz és jó iránt mindenki, hogy kedélyi műveltsége magával hozná az eleganciát, mely — mivel az egyén magatartásában, érintkezési szellemében, modorában nyilatkozik meg — sokkal simábbá, kellemesebbé tenné a társadalmi életet is. Valóban elegáns emberek körébe (bármely társadalmi osztályhoz tartoznak is) mindig kellemesen érezzük magunkat, mert attól sohasem kell tartanunk, hogy egy-egy félreértett vagy félremagyarázott kifejezés miatt konfliktusba keveredhetünk. A valódi elegancia kitér minden olyan virtuskodás elől, ami után mohón kap A „Zala

megye" tárcája. Nro 7. — A Zalamegye eredeti tárcája. — — Hahaha! hahaha! Ezüstcsengésii kacagás dallama hullámzott ki Árkádyné budoárjából a nehéz selyem ajtófüggönyön át. Boriska a komornák leküzdhetetlen kíváncsiságával állott meg a szalon közepén. Mutatóujját ajkaihoz illesztve, tágranyilt szemekkel hallgatózott, aztán hogy semmi zajt nem hallott, a puha szőnyegen lassú, zajtalan léptekkel közeledett a hudoár felé ; a selyem függöny egyik szélét vigyázva fölemelte és bekandikált. Úrnője igéző pongyolában hevert a bordószínű ottománon.' Lclóggó kezében egy rózsaszínű levélkét tartott s ragyogó fekete szemeivel a nyitott ablakon át a messzeségbe nézett, mintha elszálló gondolatait követte volna; ajkai körül még ott röpködött a mosoly, mely látni engedé alabastrom fehérségű, gyönyörű fogsorát. A koniorna olyan forma mozdulatot tett, mint aki semmit sem látott ; ismét halkon lebocsátotta a függöny szélét s ellibegett a szalonon át. Árkád > né mintha megérezte volna a selvenifüggöny lebbenését is, egyszerre oda tekintett, mintha várna valakit. Néhány másodperéig a függönyökre szegezte tekintetét ; aztán egyet vetett magán, hogy még kényelmesebb helyzete legyen. Fölemelte a kezében tartott levélkét, s még egyszer elolvasta. „ Drága Lilla! Érzem, hogy teljesen őrült vagyok. Talán fölösleges is ezt elmondanom; kegyednek ezt látnia kell. Tekintetemből kiolvashatta, hogy lelkemnek nyugalma oda van. Szeretek, végtelenül szeretek. Le akartam győzni ma gamban 'ezt az érzelmet, hangtalanul akartam hordozni szivemben, édes-kinos titokkéut akartam magammal vinni a sirba ; de nem birom tovább. Őrületbe ejtő Ián gokat érzék agyamban, emésztő tüzet ereimben; ki kell li mondanom, hogy szerelmem legyőzhetetlen szenvedélyével j | kegyedért égek. Érzem, tudora, hogy ez érzelem viszon i zásától tiigg életein. Drága Lilla, kezébe teszem életemet. Mondja meg őszintén: enyém lesz e vagy nem ? Válasza eldönti sorsomat: élet vagy halál! Isten látja lelkemet, hogy abban a pillanatban, mikor társaságát első alkalommal fölkerestem, nem gon doltam a világon semmire, csupán arra, hogy néhány kellemes órát töltsek a kegyed szalonjában, liogy más ként volt megirva ott, hol az emberi szivek sorsát szövik, arról én nem tehetek. De férfias nyíltsággal kimondom, liogy arra nem gondoltam, hogy valaha kezét kérjem. Hisz ez őrült gondolat lett volna tőlem, a szerény hiva talnoktól ! Es íme, mégis megtörténik. Mióta megismertem szép lelkét, érzem, hogy nem élhetek kegyed nélkül. El vagyok ugyan rá készülve, hogy e merészségemért kikacag, meg is vet, de én már mindenre készen vagyok; csupán a bizonytalanságot nem biruám tovább viselni. Válaszáért esedezik leghívebb tisztelője : Sívó Dénes." Árkádyné arcán megint megjelent az a hideg, fagyos mosoly, amelyet azonban csakhamar komolyság váltott föl. — Szegény Dénes, ő már a hetedik. Iróasztalkájához ment, levélpapírt vett elő s arra gyorsan e néhány sort irta : Kedves rokon ! Ma délután 5 órakor, ha ideje engedi, látogasson meg ! Rokoni szeretettel : Árkády Lilla." A levelet cimezte Sivó Dénes törvényszéki jegyzőnek. Becsöngette komornáját s utasította, hogy küldje a levelet a címzett lakására. Boriska sokat mondó mosolylyal távozott a budoár ból s nem birta megállani, hogy a világosság felé ne tartsa a levélkét: nem lehetne e belőle csak pár érdekes szót is kiolvasni. Savanyu arcot vágott. A boriték vastag elefántcsontpapirból volt; még a vonások sem látszottak át rajta. Egy ideig forgatta kezében a levélkét, tűnődve állott, aztán megcsóválta fejét. — Bizony furcsa. Ezt még sohasem tette ! — mormogta magában és kiment. A szép Árkádyné visszadőlt ottománjára, félkönyökre támaszkodott és olyan komoly képpel szőtte gondolatait, mintha csak sakkpartit játszott volna és leste volna azokat a húzásokat, amiket ellenfele az ő királynője ellen intéz. Rágondolt arra a csinos, megnyerő külsejű s tetteiben, modorában egyaránt férfias jellemet tanúsító fia tal emberre, kinek csak imént küldte el a választ. Meg kellett vallania önmagának, hogy Sívó Dénes iránt a legelső pillanattól fogva kiváló érdeklődéssel viseltetett. Nem találta sablon embernek. Gondolkozás^ módjában, viselkedésében egyaránt volt valami jóizii, őszinte eredetiség, ami azt a tucat gavalléroknak százszor megunt raja fölé emelte. Tudott emelkedetten gondolkozni, gyorsan és helyesen ítélni; tudott lelkesülni; volt egyéniségében lendület, ami nem egyszer egész környezetét is magával ragadta. Szóval azok közé a fiatalemberek közé tartozott, kiknek egyénisége iránt egyetlen einelkedetteb lelkű nő sem viseltethetett közönytiyel. A „Társaskör" bálján találkozott vele először ; ott mutatták be neki. Mindjárt kisült, hogy távoli rokonok is. Attól fogva rokoni bizalmassággal csak keresztnéven szólították egymást. De a nagy érdeklődés mellett sem gondolt arra soha, hogy Sívó iránta a rokoni vagy baráti vonzalom határán túllépő érzelmet tápláljon. Ls most kisül, hogy táplált és pedig —- amint írja — végtelen szerelmet. — Hahaha! hahaha! Megint megcsendült a szép asszony ajkain az a hullámzó kacaj, melyben a női lélek hangja, keserűsége, kételye, cinizmusa szól minden artikulált beszédnél élesebben. — Bizonyosan ő is csak egy a többi közöl! — mondta félig suttogó hangon. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.