Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 1-26. szám)

1895-03-17 / 11. szám

XIY. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. márczius 17. 11. szám. társadalmi^ közművelődési es gazdászaii hetilap. Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem klUiUlnk vissza. A társadalom Galeottói. Valamelyik német filosofus azt mondta, hogy a legokosabb és legtanultabb ember is csak három óráig beszélhet egyfolytában okos dolgokat. Ha a német filosofusnak igazat adunk, akkor föltehetjük mindjárt a kérdést: mit csinálnak, mit beszélnek hát a szóban forgó három órán túl az emberek ? Erre nézve röviden meg lehet adni a feleletet : eszik a jelen nem levőket. Sőt e tekintetben olyan bámulatos nagy étvágyuk van az embereknek, hogy még az okos beszédre concedált három órán belül is már megkezdik az emberevést. Annyi tény, hogy embertársaikra nézve mindig azok a legveszedelmesebb emberek, akik leikök üressége, szellemük szegénysége miatt az eszmék világából ki vannak zárva s akik e mellett munkátlanságban töltik el életöket. Mert végre is a lét kényszerítő törvénye, hogy azt az időt, mely számukra kiszabatott, valamivel be kell tölteni. Akinek van tehetsége, munkakedve és jóakarata, az minden bizonynyal embertársának és saját magának javára szentelt dologgal, tölti be idejét ; akinek azonban egyénisége az áldásos dolgok kellékeivel nem rendelkezik, az mindig olyan módon fogja betölteni idejét, hogy embertársainak csak kárt okoz vele. Ezek a különben sivár, üres lelkek valóságos őrlő szúi az emberi hirnévnek, becsületnek, melyet nem annyira a világ, mint a saját szigorú erkölcsi Ítéletével szemben féltékenyen őriz minden emelkedettebb, műveltebb lelkű egyén. Ezek a társadalomnak Galeottói, akikről a jeles spanyol költő : Echegerav drámában mutatta be, hogy mily rettenetes következményekkel jár az a rágalom, melynek a társadalomban ők a maghintői. Rettenetes, legyőzhetetlen szörnyetegek ezek, akikkel a becsületét, jóhirnevét, jelleme szeplőtelenségét féltő egyén nem állhat szembe, akiket nem vonhat, szavaikért felelősségre; mert sohasem tudni : hol vannak ; nem lépnek föl nyiltan soha. Olyanok, mint a földalatti férgek, amik észrevétlenül támadják meg a növények gyökereit; megfosztják azokat életföltételeiktől a nélkül, hogy valaki felismerhetné azokat és védekezhetnék ellenök. Ma még tiszteletben álló ember valaki. Barátai szívesen sietnek hozzá kézfogásra. Az ismerősök, ha találkoznak vele, már messziről üdvözlik ; keresik társaságát; szavait, véleményét kitüntető figyelemmel hallgatják meg és alkalmazkodnak hozzá. Mindenki olyan egyénnek tekinti, akinek a társadalmi életben erkölcsi súlya van. Egyszer beállít hozzá valami elzüllött egyén, akiről csakhamar kisül, hogy neki régi iskolatársa. Az iskolatárs azután őszinte vallomást tesz, hogy neki már volt ugyan tisztességes hivatala, de rossz társaságba keveredett, sikkasztott; bezárták ; büntetéseit is kiállotta ; de most minden támasz nélkül áll a lenni vagy nem lenni rettenetes kérdése előtt. A közbecsülésben álló egyénben megszólal a szív; fölelevenednek az ifjúkori emlékek, miknek zománcát a sors legdurvább érintései sem képesek teljesen leverni a szivről és siet megnyugtatni elzüllött iskolatársát, hogy majd ő Bzerez számára valami kenyérkereseti foglalkozást, csak azután szorgalmas, pontos és hü legyen ; szakítson múltjának minden könnyelműségével, ami legfölebb csak ujabb bűnökbe sodorhatná. El is megy vele, bejárja azokat a helyeket, ahol esetleg valami foglalkozásra van kilátás ; könyörög helyette és pártfogása mérlegébe beleteszi egyéniségének egész erkölcsi súlyát. Közbenjárásának eredménye is lesz. Az elzüllés útjára lépett iskolatárs az ő protekciója folytán bejut valamelyik hivatal irodájába. A jótevő lelkét megszállja a jótett édes öntudata. Később azonban erős panaszok merülnek föl a pártfogolt ellen s mái'-már azon a ponton áll, hogy elveszti kenyerét. A pártfogó szíve megint megesik a hozzáforduló és javulást esküdöző iskolatárson, könyörög érte, közbenjár az érdekében ; kifizeti itt is, ott is könnyelműen csinált adósságát, hogy talán még is megmentheti. És az emberbaráti szeretetnek eme legszentebb, legönzetlenebb ténykedése közben egyszer csak valahol a háta mögött felüti fejét a társadalom őrlő szúja : a rágalom, a rettenetes Galeottó. Hinti a magot láthatatlan kézzel. És amint a havasok tetején egy faágról vagy sziklacsucsról lehulló maroknyi hó hajlékokat, fákat, embereket elsodró lavinává nő : úgy növekedik a rágalomnak csakúgy félvállról, szinte észrevétlenül elejtett szava a becsületet, hírnevet beszennyező, elsodró szóáradattá. Micsoda összeköttetése lehet ennek a köztiszteletben álló embernek egy ilyen elzüllött fráterral, aféle börtön töltelékkel ? Iskolatársa volt? Az meglehet; de ez még nem magyarázza meg azt a lázas sietséget, amivel számára existentiát keresett; még kevésbbé azt, hogy mikor a kenyérvesztés küszöbén állott, képes volt érte könyörögni ; legkevésbé pedig azt, hogy még könnyelműen csinált apró-cseprő adósságait is kifizette. — Itt valami nagyobb pressioval működő rugója rejlik a dolgoknak, mint az iskolatársi viszony a múltból. Ez még nem elég kötelék ahhoz, hogy egy sikkasztóval jóhirnévben álló egyén elmenjen a protegálásnak ilyen erősebb mértékéig. Hanem — úgy mondják — hogy ez a sikkasztó az elkezelt összegről a biróságnak nem számolt be. Egy jelentékeny öszszegről semmit se vallott s az — mint mondani szokás — nyomtalanul eltűnt. Hova lett hát az a pénz ? Nincs-e az bizonyos összeköttetésben ennek a közbecsülésnek örvendő úriembernek gyors vagyoni emelkedésével s nem ez magyarázza-e meg, hogy ez az elzüllött egyén, a fogságból kikerülve, egyenesen őhozzá fordul és hogy olyan lázas sietséggel, odaadó buzgósággal fáradozott érdekében ? Igy indul meg és igy nő fokozatosan a A „Zalamegye" táicá/ia. _ Az aranyknlcsos. — Hallottátok a legfrisebb újságot? A vidám kompánia mind Verő Laci köré gyüleke zett. Mindenki néhány centimetcrrel előbbre nyújtotta nyakát és kiváncsi szemekkel néztek rá. — Dánosy Gita aranykulcsos lett. A társaság tagjai nagyot kacagtak, aztán boszankodva kezdtek széledni. Hisz ez nem újság! Az már régi dolog, hogy Dánosy Gida '„aranykulcsos." Igy hivták őt régóta, mert nagy szerencséje van az asszonyok körül! Kulcsa van a női szivekhez. Ez pedig igaíán „aranykulcs." — Na megálljatok ! — szólt emelt hangon Verő Laci a széledezők után: - Mondom, hogy Dánosy Gida valóságos aranyknlcsos kamarás lett. Méltóságos úr I Madarász Peti hahotázni kezdett. — Ah a gonosz svihák 1 Aztán mit akart ezzel a komédiával ? — Azt is megmondom — szólt Verő Laczi. — Rekonstruálni akarja a szecsődi birtokát. Megházasodik. — Hát aztán a házassághoz okvetlenül szükséges, hogy kamarás legyen az ember ? — Persze, hogy szükséges, ha az ember tisztázni akarja a birtokát. Égy eladósodott tekintetes ur nem parti, de egy méltóságos úr, ha nyakig úszik is az adósságban, csak méltóságos úr. A méltóságos titulusnak már van ára a házasság börzéjén. Elbámultok, ha megmondom, kit vesz el. A társaság tagjai most még néhány eentimeterrel megnyújtották a nyakukat. — Bálványósi Krisztinát. — Lehetetlen! — hangzott egyszerre s a bámulat kifejezése ült minden arcra. — Dánosy Gida és egy ötvenluajcáros magyar nemes leánya. Alásszolgája ! — szólt gúnyosan Madarász Peti. — De milliói vannak ! — magyarázta Verő. Gidának pedig ez kell. Az már — azt hiszem — egészeu mellékes dolog, hogy az apját Berele Hainak vagy Eszterh-ázynak hivták e előbb ? Ott pedig annyi a pénz, mint a polyva. Bálványósi papa marékkal fogja szórni a pénzt, csak egyetlen leánya méltóságos asszony lehessen. A meliékteremben erős zaj hallatszott. Lármásan üdvözöltek egy váratlanul érkezett vendéget A következő pillanatban vidám arcok kisérték be az „aranykulcsost". — Servus Gida! Servus aranykulcsos! —hangiott mindenfelül és mindenki sietett kezet szorítani a kodves cimborával: Dánosy Gidával. — Mit gondoltok, honnan jövök ? — szólt aranyos bohemséggel. Eljegyzésről. Jegyet váltottam Bálványósi Tinivel, « dorogi vén szatócs leányával. — A parti elég komisz, de zsiros. Félmilliós liba. — Hát mégis jól értesült Verő Laczi. — szólt Madarász Peti. — Éppen most tárgyaltuk házasságodat. De az Istenért: mit csinálsz azzal a nádszál vékony beteges babával ? Dánosy Gida nagyot kacagott. — Ráakasztom a méltóságos titulust, aztán haza viszem 6zecsődi kastélyomba madárijesztőnek. A társaság tagjai összenéztek. Nem akalt köztük olyan komisz fráter, aki erre a kíméletlen viccre nevetni tudott volna. A jegyeséről gentlemannak igy nyilatkoznia nem szabad a legnagyobb galgenhumorban sem. Hamar napirendre tértek Dánosy Gida házassága fölött. Ez ugy látszik : csakugyan komisz házasság lesz. A férfi társaság elhagyta a buffet t s fölkereste a nők társaságát. A szalon párlürn illatos levegőjében elfeledték az egész dolgot. Dánosy Gida mindig nagy szerepet játszott Igmándy Miklósné zsurjain. A rossz nyelvek azt beszélték, hogy az aranykulcsosnak itt volt a legnagyobb szerencséje : Igmándyné körül. A szép háziasszony zongorához ült » egy operette dallamot kezdett játszani, mialatt epedő fekete szemével oda intette Dánosy Gidát. Az aranykulcsos bizonyos zavarral közeledett. Meg állt a zongora mellett és csengő tenor hangon kisérte a játékot. A társaság kisebb, nagyobb csoportokra oszolva élénken társalgott. Jgmándyné egyszerre félbehagyta az operette áriát, egy csendes sonátát kezdett játszani. Egő fejét közelebb hajtotta Dánosy Gidához és lágy, suttogó hangon kérdezte: — Igaz ? Dánosy zavartan nézett körül, hogy nincs-e közelben hivatlau fül. — Nem tudom, miről beszél ? — Nem ? Nos hát a maga házasságáról. Ugy hallom, eladta magát. — En ? ! — Ne játszék, kedves barátom ! Mindent tudok. Tegnap volt az eljegyzése. — Igaz. — Szeretett ön valaha? — ? ? ? — Nos? Talán jogosulotlannak tartja kérdésemet? — Kegyedtől annak. — Tőlem ! Hahaha ! Mért éppen tőlem ? — Mert kegyednek tudnia kell. — Ne érzelegjünk, barátom I Az idő rövid. Igen valószinü, hogy mi többé az életben nem fogunk igy találkozni. Föl akarom használni ezt az utolsó kedvező alkalmat, hogy tisztába jöjjünk egymással. — Elvira, kegyed nagyon kegyetlen. Ezt a hangot nem érdemeljem. — Gondolja? Nos hát még egyszer kérdezem: szeretett e valaha ? — Szerettem és szeretem. — Hányadszor hazudja ezt ? és hányadik voltain ón azok között a bolondok között, akik ezt elhitték önnek ? Mai számunkhoz fél iv melleklet van csatolva.