Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 1-26. szám)

1895-03-10 / 10. szám

XIY. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. márczius 10. 10. szám. társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A megyei tisztviselők javadalmazása. Senki sem fogja kétségbe vonni, hogy azon boldog kor, amidőn hazánkban a megyei tisztviselői állásokat „nobile oíficium"-nak tekintették és a vármegyék neves férfiai önkényt, fizetés nélkül vállalkoztak egyes tisztviselői állásokra, ma már megszűnt. Az új nemzedék csak hírből ismeri e boldog időt és kegyelettel emlékezik meg a régi kor önzetlen férfiairól, akik büszkeségüknek tekintették idejüket, tehetségüket vármegyéjük javára minden fizetés igénybe vétele nélkül feláldozni. Ma már a vármegyei tisztviselői állás ép oly életpályáját képezi a tanulmányát végező fiatal embernek, mint egyéb, a szakképzettségének megfelelő más állami hivatali állás. Van azonban még is — elég sajnos — egy körülmény, amely a vármegyei tisztviselői állást más, hason qualificatióhoz kötött s így vele egyenlő rangú állami hivatali állásoktól megkülönbözteti és ez — a tisztviselők javadalmazása. Ha ugyanis a vármegyei tisztviselői álláso kat a velük egy rangú állami tisztviselői állásokkal javadalmazás dolgában egybehasonlítjuk: jelentékeny különbséget találunk a kettő között, még pedig a megyei tisztviselői állás rovására. Megvolt ez a különbség az állami tisztviselők fizetésének íendezéséről szóló törvény életbe lépte előtt is, azonban még szembeszökőbbé vált ennek a törvénynek az életbe léptetésével. Nem akarjuk ezzel azt állítani, mintha a szóban forgó törvény az állami tisztviselőknek a helyzetén olykép változtatott volna, hogy többé kivánni valójuk sem lenne; mert hisz nap nap után olvassuk egyik másik tisztviselői karnak íeljajdulását és egyúttal megindított országos mozgalmát fizetésük javításának az érdekében. Csak azt akarjuk dokumentálni, hogy az a pár ezer forint, amit ugyanannak a fizetést rendező törvénynek kifolyásaképen a belügyminisztérium egyes vármegyéknek a rendelkezésére bocsátott, hogy annak keretén belül úgy a fogalmazói karban működő, valamint a segéd- és kezelő személyzet létszámában levő tisztviselőknek az évi dotátióját emelje, igen csekély mértékben szolgálhatott a nagyon is jogos igényeknek a kielégítésére és bizonyára esik kis százalékát tette annak az összegnek, amit az állam ugyanakkor a különböző hivatali állásokban működő állami tisztviselők fizetésének a javítására fordított. Pedig szemben azzal a fokozódó munkamennyiséggel, amely a vármegyei tisztviselőknek a vállaira évről évre jobban nehezedik, eltekintve a jóval csekélyebb fizetéstől, súlyosbítja helyzetüket, hogy az előre lépés ha nincs is előlük teljesen elzárva, de egy és ugyanazon vármegye szolgálatában aránytalanúl sokkal ritkább és kivételesebb, mint az állami szolgálatban, ahol a tisztviselő nincsen szűkebb hazájához mintegy életfogytiglan lekötve, hanem az egész országban bárhova folyamodhatik előléptetése érdekében. Igaz, hogy a közigazgatás államosításával e bajon részben segítve lesz, azonban ezen bizonytalan időre — küzdve a megélhetésnek napról napra súlyosbodó gondjaival — összetett kezekkel nem várakozhatnak, hanem, mint akik kötelességüknek hű és lelkiismeretes teljesítésével a közjó előmozdításán ép úgy fáradoznak, mint az állam szolgálatában levő tisztviselőtársaik, joggal elvárhatják, hogy az állam legalább oly javadalmazással lássa el őket, amely számukra a tisztességes megélhetést biztosítja. A vármegye közigazgatása a megyei tisztviselőknek a kezébe van letéve; ők közvetlen végrehajtói a községi és közigazgatási törvényeknek ; kezelői a vármegyei közalapoknak; őrködnek a vármegye árváinak a vagyona felett. Nagy és terhes feladat ez és a népességnövekedésével nő folyton az ügyforgalom, anélkül, hogy a szaporodó ügyforgalomnak megfelelő személyzettel rendelkeznének. Évről évre új törvények, új rendeletek és új intézkedések lépnek éleibe, amelyek csak úgy szolgálhatják a közérdeket, ha a tisztviselők azoknak a végrehajtásában kellő ügybuzgóságot és tevékenységet tanúsítanak. Es a tisztviselői kar szem előtt tartva az állásával járó nagy felelősséget, megfeszített erővel igyekszik hivatásának a közjó érdekében megfelelni. Ily nagy felelősséggel, ily túlcsigázott munkássággal járó hivatalos álláshoz első és elengedhetlen kellék a megélhetés biztosítása, hogy a tisztviselő — menten az anyagi gondoktól — összes idejét, teljes erejét nyugodtan szentelhesse sok fáradsággal, még nagyobb felelősséggel járó hivatásának. ' Szintén szembeszökő fizetés dolgában a különbség a vármegyei kezelő- és segéd személyzetnél, szemben azon fize'éssel, amelyet — hason qualificatio mellett — az állam szolgálatában levő kezelő- és segédtisztek az új fizetési törvény értelmében élveznek. Igy vármegyénkben a segéd- és kezelőszemélyzet között csupán négy első osztályú Írnoknak van lakbérrel együtt 650 forint évi fizetése, vagyis amennyi fizetést egy harmad osztályú törvényszéki irnok élvez, míg ötnek 100, háromnak 170, háromnak pedig 220 forinttal kevesebb az évi fizetése, amiből látható, hogy nálunk a máximális fizetést képezi az az összeg, ami a törvényszéki Írnoknál a legalacsonyabb fizetés, eltekintve attól, hogy ezek fiizetése a szabályszerű lakbéren felül 600—700 forintra emelkedhetik. Az iktató, kiadó és irattárnokok közül egynek sincs annyi fizetése, mint egy harmad osztályú törvényszéki iroda tisztnek, amennyiben ez lakbérrel együtt 975 forintot kap, mig a megyénél lakbérrel együtt az iktatók, kiadók és irattárnokok fizetése 800 forint, vagyis kevesebb, mint a törvényszéknél egy első osztályú írnoknak, S ezen iktatói, kiadói vagy irattárnoki állást is a vármegyénél hosszas szolgálat után kivételesen egyesek s kétségkívül aránylag jóval kevesebben érik el, mint az állam szolgálatában levő hason rangú és qualificatiójú tisztviselők, akik nincsenek egy helyhez kötve és nagyobb számú üresedés esetén ez irányú törekvésüket könnyebben kiséri siker. S a tisztviselőknek ez a csekélyebb javadalmazása épen nem áll arányban azzal az adómennyiséggel, amelylyel vármegyénk az állami A „Zalamegye" Ürcáía. __ Visszaemlékezés. Ha visszaemlékszem az ötvenes években hazánkra nehezedett azokra a sötét zord időkre, mikor még a honfiúi sziv legártatlanabb fájó megnyilatkozása is a börtön éjébe vezető utat nyitott számunkra : felmerül előttem, 1857. évi május hóban az Egerszeg-hegyen a becsali csárdában a szabadég alatt rendezett egy társas mulatság képlete, melyben a helybeli értelmiség fiatalsági szine-java, számos előkelőség és köztük több itt államásozott cs. kir. katonatiszt is résztvett, s melynek én is egyik szerény részese valék. Ezen alkalommal egy kötött felköszöntőt kockáztattam . . . Szavaim elhangzása után egyik fiatal barátom, egy törvényszéki actuárius, oda súgta a fülembe: „Ezért az embernek keményen a körmére is koppanthatnának ám Flórí." S hát bizon szerencse is kellett akkorban ahhoz, hogy az ilyen dictióért nyakon ne csipje a merész válalkozót a magyarfaló barbár kény uralom. Irataim között talált, a jelzett idők s az azok sorvasztó politikai légkörében sirva vigadó hazai társasélet benyomása alatt született, s csakis ezért, talán manapság sem egészen érdektelen eme felküszöntőm, most 38. év multán, midőn ama börtöni közéletből a nemzetünk életrevalósága révén kibontakozott szólásszabadság alkotmányos hazájában élünk, hadd lásson napvilágot az ő eredeti egyszerűségében a „Zalamegye" tárcájában : E zöldelő kis hegyoldalon Uqy tűnik fel a vidor társaság, Mintha itt most csoportban egyszerre Kinyílt volna sok szép élénk virág. Melyeknek lcelyhei még ezelőtt Pár órával mind zárva valánalc, S a kebel növekedő hevétől Egyszeriben szépen kinyilának. Ah 1 milyen kedvesek lelkem előtt Ezek a virágok, mert ismerem Azt a földet, hol ilyek teremnek : Ily eket csak a magyar sziv terem. A magyar barátság és jókedvnek Piros szinii virágai ezek. Nyájas, derült kifejezésüknél, Ki sem mondhatom, mennyit élvezek. Egykor az ilyen virágcsoportok Ilazánk téréin dúsan nyiltanak. De változtak az idők, s azóta Hidegebben süt maga is a nap. . . S ha manapság jókedv virágait Akarjuk fakadni, nyilni látni: Egy-egy kis bachusi láng-harmattól Földjének meg kell kevéssé ázni. Ugy hiszem, ismerjük jól mindnyájan Azt az arany s rubin szin harmatot, Melyből az Isten kedves hazánknak Oly sokat s jót tán csak azért adott : Hogy legyen, mivel óntözgethetnünlc A jókedv hervadozó virágát, S hogy láthassa a magyarember is Rózsa-szinben élete világát ! E harmatból, e dicső harmatból, A melyet „bor" néven ismerünk mi, A hon s e társaság jövőjéért, Most egy telt-poliárt fogok ürítni. 8 itt a természet nagy templomában, A melynek boltive az ég maga, Fohászkodom fel hozzád Istenem : Leqyen szánva általad e haza ! Éljen minden igaz, hü hazafi, E szenvedő hon javára soká! — Es most Csicseri, te barna művész, Had zengjen „Ámen" t a hegedűd rá. Hrubovszky F. A leleplezett titok 1 Aladár fiatal házas ember volt. Alig őt ide kötötte hivatala a városhoz s kénytelen volt a kánikula forróságát a Duna savószinü habjaiban enyhíthetni : addig szőku kis félesége, Ninette, a tenger hűvös, sós hullámaiban lubickolt valahol fent északon. Aladár unatkozott. Erezte, hogy valamije hiányzik. Egy este különösen nyomott kedélyhangulatban volt. Leült a felesége íróasztalához, hogy levelet ir Ninettnek. Mikor az egyik oldalt tele irta, egyet gondolva, összetépte a teleirt papirt. IJjra kezdett s újra összetépte. Képtelen volt még irni is. Kutatni kezdett az asztalfiókban. Valamit keresett, amivel szórakozhasson. Egyszerre csak felesége leánykori levelei kerültek kezébe. A szerelemmel teli levelek édes ábrándokba ringatták lelkét. Lezárt szemekkel újra átélte azokat a boldog órákat, midőn a lombos hárs alatt megvallotta szerelmét, midőn ajkán érezte az első forró csók tüzét. Hallotta a mama zsörtölődő hangját, mikor Niuettel cuókolódzva találta a vadszőlővel befutott lúgosban. Szórakozottan kutatott, keresgélt tovább. Most egy kék szalaggal átkötött fakó levélcsomóra bukkant, legfelül egy fiatal ember arcképével. Valami keserű fájdalom volt leolvasható a fiatal ember szenvedésteli vonásairól. Aladár izgatottan tépte le a megfakult szallagot, sápadva kezdette olvasni a remegő kezekkel irt sorokat, melyeket minden bizonynyal a fiatal ember irt Ninettnek. Lelkén egy gondolat vett erőt, hátha Ninett mást is szeretett valaha. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.