Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 1-26. szám)

1895-06-23 / 25. szám

XIV. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. junius 23. Jo. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 trt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetményed : 3 hasábos petitsor egy szer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilt. tér petitsora 12 kr. II társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket nert kezek dunk el. csak ismert kezektől fogaÖ Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A becsület. Nagy kincs! De olyan, amit minden ember megszerezhet magának. Meg is tarthat, de el is vesztegethet. A becsület alapját az ember erkölcsi értéke képezi. Szokásban van ugyan ezt bizonyos egyéni méretek és arányok szerint fokozatokban is használni olyképpen, hogy becsületes, becsületesebb, legbecsületesebb. Tulajdonképpen pedig a becsület dolgában csak egyetlen fokot kellene ismernünk, azt, hogy becsületes. Mert aki becsületes, annak olyan erkölcsi értékkel kell birnia, amibeu már fenálló morális fogalmaink és Ítéletünk szerint minden foknak benne kell lennie. A becsület absolut fogalom. Relativ használattal majdnem azt fejezzük ki, hogy az, aki csak becsületes, még sem egészen rendelkezik mind azokkal a tulajdonokkal, amik a [becsület fogalmától elválasztbatlanok, mert van nála be csületesebb; valamint ennél megint magasabb becsületességet jelent a legbecsületesebb kifejezés. A nyelvészeti logika e tekintetben mintha kissé nagyon tágra eresztette volna a definitio fékjét, mikor a becsületes kifejezést a fokozható melléknevek sorába acceptálta. Mert hát tényleg úgy van, legalább úgy kellene lennie, hogy aki becsületes, az már ilyen a szó minden fokozata erejével; vagy ha nem az, akkor sehogy sem az. A dolog azonban ugy áll, hogy a nyelvi használat logikája az erkölcsi itélet vonalán is meglazitotta a becsület fogalmi körének szigorát, sőt rendkívül téves nézeteket csempészett a becsület fentartásának, megőrzésének korlátai közé. Tényleg a becsület olyan tulajdon, amit mindenki c-tak maga veszíthet el, dobhat vagy tékozolhat el ; azt elvenni semmiféle erőszak utján sem lehet. Magam követhetek el olyan tettet akár positiv, akár negativ módon, hogy elvesztem becsületem alapját : erkölcsi értékemet ; de más senki sem követhet el rajtam olyat, amivel becsületemet elvehetné. Ez a helyes felfogás. Ebben lel kifejezésre az örök-igazság logikus intézkedése, mely midőn a becsületet az erkölcsi világrend alapjává teszi, egyúttal olyan immunitással is ruházza föl azt, mely fölpáncélozza az inzultusok, a lelketlen nyilt — vagy orvtámadások ellen. De vájjon ez az örök-igazságon nyugvó logikus felfogás lett-e az emberiség morális életében minden vonalon elfogadva ? Nem. A társadalmi műveltség, a civilizáció bizonyos fokán azt tapasztalhatjuk, hogy a becsület immunitása egyre gyöngébbé, elenyészőbbé leszen. A társadalom magasabb rétegeiben az a felfogás dominál, hogy a becsületet meg lehet sérteni aljas rágalommal, különböző formákban szabott insultusokkal s ha valaki azokért bizonyos lovagias formák szerint elégtételt nem vesz magának, akkor nem a becsületsértő, hanem a becsületsértett válik becstelenné. Megtörténhetik például, hogy engemet valami nagyon kétesértékü egyén nyilt helyen, társaságban megsért, mondjuk : gazembernek nevez. Erre a válasz józan, természetes gondolkodás mellett nem lehet más, mint hogy hallgatok és a becsületsértővel szemben törvényes uton szerzek magamnak elégtételt; mert az az illető megsértette ugyan becsületemet, de én azzal a sértéssel becsületemet nem veszítettem el. Ez nagyon természetes. Ha egy józan, természetes-eszii, megvesztegetetlen itéletü parasztot megkérdezek, hogy mit szól hozzá : az is azt fogja mondani, hogy igy kellett cselekednem és megnyugtat, hogy hisz akár mitmondott az az ember, tudja mindenki, hogy becsületes ember vagyok. A magasabb közmorál azonban nem igy itél. Az azt mondja : megsértettek becsületedben, végy elégtételt magadnak lovagias uton ; máskülönben azt tartjuk, hogy aki megsértett, az derék, becsületes ember ; de te becstelen vagy. Ilyen formán aztán a becsület fogalma retI tenetes módon megtágul és bizonyos, hozzáférhe11 tetlen homályba burkolózott, nagyon kétesértékü egyének — a külső formák betartása mellett — a látszat szigorú megőrzésével helyet foglalhatnak a kristálytiszta becsiiletességü emberek sorában ; egy másik pedig, akinek becsületessége valóban egyéniségének erkölcsi értékében van — a külső formák be nem tartása mellett — az uralkodó közfelfogás szerint egyszerűen becstelennek nyilvánittatik és kizáratik a társaságból _ O íme ez a becsületnek rettenesen elferdített, kiforgatott értelmezése az uralkodó közfelfogás szerint. Es ez, az angol társadalmat kivéve, majdnem minden ország társadalmának közfelfogása. Talán ez a közfelfogás eredményezte, hogy tényleg a becsület fogalmának minden ismertető jegyével föl nem ruházott egyének is felszinen maradhatnak a valóban becsületes emberek sorában s talán ez a körülmény indokolja a „becsületes" kifejezésnek a nyelvi használatban való fokozatát is. Kétségtelen, vagy legalább is remélni lehet azonban, hogy az emberiség tökéletesedésével a becsület fogalma vissza fogja nyerni örökigazságon nyugvó őseredetiségét a külső formákban is ugy, amint az a világ erkölcsi rendjének alapjául rendeltetett. Es akkor az egész emberiségnek közfelfogásává leszen a becsület immunitása ; fogja látni mindenki, hogy a becsület olyan egyéni kincs, melyet mindenki csak önkezével pusztíthat el. Erőszak el nem veheti azt soha ! Körrendelet valamennyi kir. adóhivatalnak Zalavdrmegye területén. A birúi végrehajtás folytán elárverezett ingatlanokat terhelő és a vételárból fedezetet nem nyert szőlödézsmaváltsági tartozások leírása tárgyában a közigazgatási bizottság április havi ülésén felszólalás tétetvén, ennek folytán ebben az ügyben a zala egerszegi kir. pénzügyigazgatóság 1895. évi április hó 26 án 19.723 cin. szám alatt a vármegye területén levő adóhivatalokhoz körrendeletet bocsátott kl, amelyet a közigazgatási bizottság f. évi május hó 7 én 872/kb. szám alatt helt. határozatával tudomásul vett. E körrendeletet a közönség tájékoztatása végett egész terjedelmében közöljük : Több oldalról panasz emeltetik az iránt, hogy a A „Zalamegye" tárcája^ A libapásztor. •— Rajz a pusztáról — Irta : Bibó Lajoa. Meleg, rügyet fakasztó tavaszi napsugár ömlik végig a pusztán s meglebben a távolban az elmosódó kunhalom tövében a tünő délibáb. Valami langyos, illatos szellő leng keresztül a sik rónaságon s a virágos akácok halvány zöld levelei, ott a szikes ér szélén, lágy zsongással verődnek össze a csendes légáramlatban. Megcsillan a harmatos buzavetés s szemkápráztató hullámai benyúlnak messzire, egészen a fehér tanyákig. A dülőut kigyós vonalán, apró, csipegő jószágok nyomában, lépked egy fiatal leány, a libapásztor. Haja két tömött, nehéz touatban omlik a szines pruszlikra, mely rózsás árnyalatát vissza veti a napsütött arcra, mintha még ezzel is nevelni akarná a fekete szemek villogó fényét. Picike, meztelen lábaival gyöngéden kerül geti ki a diilőut szerény vad virágait, nehogy rátaposson s ijedten veri el magától a zümmögő méhet, mely ajkairól akar szedni mézet. Hosszasan elmerengve tekint végig a sziken s kellemes pir önti el vonásait, mikor a delelő kútnál, az ezüstlevelii uyárták alatt, megpillantja Pistát, a Bogáti János uram bojtárját, ki selymes birkákat legeltet a kökénybokrok között. És azután egyre inkább fogy kettőjük között a távolság. A libapásztor valami régi divatú, unott nótába kezd, melynek hangjait a szél felkapja s elviszi a kutig, a hol megszólal rá a visszhang és búbánatos szavú kis tilinkó köszönti rá Julcsára a reggelt. Fenn, a napsugaras messzeségben, énekes pacsirta csattogtatja össze szárnyait s versenyt repül a szines lepkével, mely bokorról bokorra száll. — Adj' Isten hugoin ! — szól Pista a mosolygós libapásztorhoz, mikor közel ér hozzá s erős, izmos karjai val körül öleli a leány derekát, a mely hajlik jobbra= balra, mint az ingoványok nádja. — Adj' Isten! — feleli Julcsa s szúró, égető tekintetével oda tapad a barna férfi arcba, amely szerelmesen, vágyakozva tekint reá. — Valami rosszat, félelmeset álmodtam az éjjel, húgom. Zimankós, hideg fergeteg tombolt a pusztán, szakadt a zápor, a szikkadt érben meggyülcmlett a viz s elragadott téged magával az ár. Csicsergő,bohókás nevetés hangzott el a leány ajkáról. — S aztán ? . . Hát nem tudja kigyelmed, hogy az álom esős időt jelent? Mi rosz volna abban? A legény homlokán egy borús, homályos árny vonaglott által s megfogta a libapásztor kezeit. — Féltelek Julcsám ! . . — Engem ? — Lásd, azt hiszem, hogy a hevesen tűző napsugár meglopja szemeid fényét, a suttogó szél elhervasztja arcod rózsáit, hogy megcsalsz, elfelejtesz egykor . . . — Pista! — szólott a leány s a pruszlik alatt hevesen kezdett dobogni a szive. — Irigység, káröröm jár a mi nyomunkban rózsám. Sok az ellenségünk, azután meg . . . Nos, mit akar kigyelmed ? — Hát látod, te is lány vagy, olyan, mint többi ! Ezekre a keserű szavakra már kitört a leány keh léből a fuldokló zokogás s oda borulva a legény ziháló, saéles mellére, onnan tördelte fel a siró szavakat : — Hogy milyen rosz ember kigyelmed ? Van lelke hozzá megvádolni engem, pedig ha tudná, mennyire szeretem ! . . . Kicsike fülemile édes dalától csendült meg a szomszédos bokor, mintha a csók csattanását akarta volna hallatlanná tenni. A nap is magasabbra hágott a ragyogó boltozaton, hevesen tűztek le a széles rónára, mikor Pista bojtár virágos szűrét leterítette a gyep puha bársonyára s ráültette a zokogó leányt. Fejők fölé sötét, hűvös árnyat borított a nyárfa lombja s vallomásaikat nem hallotta más, csak a pusztai kútgém tetején álló gólya, mely hosszú csőrével fészkét rendezgető. Lassanként aztán eltűnt a délibáb. Hűvös, enyhet nyújtó szél kerekedett nyugatról s az akáczok mögött legnyugvó nap utolsó, vérvörös sugarait hinté szét az alkonyba boruló sikou. Külön csoportokba verődve haladtak a tanyák felé a jószágok, csak a keresztút végénél állottak meg egyegy pillanatra, hogy* a szerelmes bojtár s még szerelme sebb libapásztor elbúcsúzhassanak egymástól — holnapig. — Azután ősszel rózsám ! — Szüret után ! — feleli a leány s csillagok fényénél csattan el az utolsó, búcsú csók. Mikor aztán elmúlik a nyár s beköszönt a virágo kat hervasztó ősz, Pista bojtár , is neki fog a gólya mesterségéhez s fészekrakáshoz kezd . . . Bacchus ébredése! Irta: Lovassy Andor. Delphi szent földjében arany föveny alatt ezred évek éjjelén, nappalán keresztül mámorító, mélységes álmát aludta a boristen Bacchus. Sir hal inát befutotta a vadszőlő indája, fejfáján búsan dalolt a csalogány és midőn lecsendesült a világ s a szunnyadó földre csüggedt, sötét szárnyával ráborult az éj, a messze Olyimpus tetején, elűzött Istenek oltárán kigyúlt a láng, a lobogó esthajnal csillag; megnépesült az erdő, berek ; vízi, mezei és erdei nimphák hervadó liliommal, száraz cserkoszoruval kezükben útra keltek ; nyomukban csüggedve lépdeltek a szatírok és könnyes szemmel állták körül a vigság istenének nyugvóhelyét. Felhangzott a jajongó ének; Pán sipja megrepedt a fájdalomtól. Ébredj Bacchus, ébredj ! Töröld meg mámoros szemeidet.' A vigság fája kiszáradt, kivész! I sugarai Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.