Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 1-26. szám)

1895-06-09 / 23. szám

XIY. évfolyam. II •! Zala-Egerszeg, 1895. junius 9. 23. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyílttól- petitgora 12 kr. társadalmi, közművelődési és gazdaszati hetilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesiilet", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A mi demokráciánk. A hangzatos jelszavak mai korszakában semmit sem szoktunk olyan gyakran hangoztatni, mint a demokráciát. Demokratikus elvek, demokratikus intézmények ! A társadalmi kiváltságok kora lejárt, egyenlők vagyunk mindnyájan, egyenlő jogok birtokában és egyenlő kötelességek terhe alatt. Ezt szoktuk mondani. Milyen szép szavak. Milyen kedvesen zengő cimbalom és szépen csengő érc ! Valóban, ha a társadalmi élet visszásságait valami megszüntethetné, leginkább, legnagyobb erővel az járulhatna ehhez, ha ezek a szép igék minden irányban, minden vonalon testté válhatnának. Hogy elsimulnának azok a folytonos izgalmat provokáló ellentétek, milyen igazán szép és megnyugtató volna az érintkezés, ha egyszer már valóban kilépnénk az elzárkózás, a válaszfalak rideg korlátaiból. Ámde még nálunk mindig csak az irott malasztok rendszere járja. Szeretjük, elfogadjuk az elméleteket mindnyájan, de a megvalósítást szívesen átengedjük azoknak, akiknek az semmi különös lemondással nem jár. Nagy általánosságban a demokratikus elvek csak akkor érvényesülnek egy-egy rövidke időre, mikor a nép szava lesz uralkodóvá, hatalommá. Ilyenkor azután, mikor a demokracia egyéni célok eszközévé lesz, a bohózat összes ismertető jelével belemegyünk a demokratikus elvek érvényesítésébe. A nagy elvek, a nagy jelszavak azonban nem arra valók, hogy azokat kortes-mozgalmakban, a kasztszellemet néhány órára elaltató dőzsölés mellett travesztáljuk, hanem arra, hogy áthatva gondolataink, érzelmeink világát, vérünkbe ivódjanak és egész lényünket radikálisan reformálják. Ahhoz pedig, hogy még általánosan a gyakorlatba át nem ment eszméket magunkba szívhassunk ; hogy egész lényünket lényeges reformálódáson vihessük keresztül, első sorban az kell, hogy szakítani tudjunk a traditiókkal. Ez pedig roppant nehéz feladat. Ez csak papiroson könnyű, az életben mindig erkölcsi áldozatokkal jár. Nézzünk csak körül az életben ! Azokat a köröket, ahol még csaknem teljes erővel fennállanak a tradíciók, hagyjuk figyelmen kivül, maradjunk csak az úgynevezett középosztálynál, mely a demokratikus elveknek átmeneti talaját képezi. Nem tapasztalunk-e itt is bizonyos ragaszkodást a tradíciókhoz ? Nem halljuk-e itt is folytonosan hangoztatni az úgynevezett előkelőséget ? Vagy nézzük csak : sikerül-e egész simán még a közép-osztály körében is oly házasság, mely nem a régi tradíciók szerint köttetett? Nem fogjuk-e itt is ugyanazt az előkelő félrehuzódást tapasztalni egy oly növel szemben, kit egy alacsonyabb társadalmi osztályból emelt magához valamelyik férfi ? Ez hát az a mi nagy hangon hirdetett democratismusunk ! Es mit látunk a különböző egyesületekben, amik közül a legtöbbnek egyenesen az a missiója, hogy a társadalmi válaszfalakat lerombolja? Lehet valamely egyesületet a szervezés, az alakítás mozgalmai közben a legdemocratikusabb alapokra fektetni, de mikor arról van szó, hogy kik álljanak az élén, kik intézzék belső ügyeit: akkor lassan-lassan háttérbe kezdenek szorulni azok a fennen hirdetett demokratikus elvek és előtérbe lép az a traditionális felfogás, hogy egy nagyságos ur csak nem ülhet együtt, nem tárgyaihat ugyanannál a zöldasztalnál egyik-másik egyszerű iparossal. — Es ha az egyesületi alakítással, szervezéssel bajlódók többségében olyan nagy és erős az idealizmus, hogy ezzel a tradicióval szakítani akarnak, el lehetnek rá készülve, hogy A „Zal

amegye" tárcája. Álmatlan éjszakák. A kis terem káprázatos fényében hallgatja a vihar éles sikongásait s csak olyankor ébred fel merengéséből, mikor nehéz, súlyos léptek zaja verődik be az elhagyatott sötét Utcákról. Pillanatokig ügyel, vigyáz s ha a kopogás megszűnik, ismét parányi" kezeibe hajtja borús, bánatos arcát. — Nem jön! suttogták ajkai s hosszú, fekete szempillái fáradtan ereszkednek alá. A hideg szél zimankót kavaró szárnyával megcsapja az ablak tükörüvegét, hogy az csörömpölve hull ezer meg ezer darabban alá s a fagyos fergeteg egy rohama gúnyos, kárörvendő hangon zümmögi a >szép asszony fülébe : — Ne várd a férjedet 1 A galambnak boldogságát feldúlja az ember, az asszonyét a vágy, a szomj, sóvárgás az elérhetetlen után ! . . A szokatlan hangokra felijed s bezárja az ablak* táblákat, melyeket nyomban bearanyoz az izzó zsarátnok vöröses fénye. Lágy, fuvolyaszerü zsongás szűrődik a selymes fészek misztikus csendjébe, mintha pacsirtadal olvadott volna össze csengő leánykacajjal. A falakon függő képek alakjai megelevenednek s a tiroli pásztor sipjának halk zenéje mellett ugy tetszik, mintha hallani lehetne Rómeó vallomását a boldogságról, szive szerelméről. A nyitott folyóirat sima lapjára rácsordul egy könycsep, melyet a zokogó asszony fölitat kibontott hajának fürtjeivel. ,, . . Kezeivel belevág a légbe s eliizi, elhajtja az ábrándos álmokat, azt a csalóka fényt, mely sugarait beszövi a szivbe s őrült mámort támaszt az után, a mi nincs, a mi csak játék, fájó, gyötrelmes képzelet És ekkor megnyílik az ajtó. Valami bűbájos, izgató kacaj visszhangja búg szét az enyhe fészek virágos zugai között s egy mosolygó, tapsoló asszony csókjai hullanak a belépő férfi halovány arcára. különben nagyon tiszteletreméltó és nemes törekvésükkel akaratlanul is az egyenetlenség magvainak készítenek talajt. Hogyan lehetne ezt a demokratikus szellemet bevinni a zöldasztalokhoz, mikor még a fehér asztaloknál is csak igen kivételes esetekben sikerül csak ez néhány órára! Hisz még a nyilvános helyeken, a vendéglőkben is azt tapasztaljuk, hogy majdnem minden társadalmi osztálynak megvan a maga asztala s ha egy-ugyanazon helyiségbe egymásután betér hat más-más foglalkozású és állású ember, az bizonyos, hogy hat külön asztalhoz fognak ülni, ha egyébként ismerősek is. Igy van ez a gyakorlati életben. Igy van ez az egyesületi helyiségekben, a nyilvános helyeken, igy van legtöbb helyen, még a legdemocratikusabb helyen : a templomban is. — Ott is csak a pap ajkairól halljuk az egyenlőség igéit, a fönséges elveket, de a padokban a gyakorlat eltagadhatatlan gondossággal különíti el a kaputot a ködmentől. Mindezek olyan külső jelek, amik határozottan amellett tesznek tanúságot, hogy mi bizony még nem bírtunk teljesen és általánosságban szakítani a tráditióval, mely ember és ember közé válaszfalat emel s mely lehetetlenné teszi, hogy a különböző műveltségi fokon álló egyének fesztelen érintkezése is eszközévé lehessen a haladásnak, az általános művelődésnek. Mi e tekintetben a vénhedt Európa traditióinak nyomása alatt állunk. Hiába integet felénk az új-világ 3zelleme, hogy kövessük, mert az általános művelődést semmi sem garantirozza oly nagy mértékben, mint a democratikus szellemben reformálódott társadalmi élet. Mi azért nem birunk szakítani a traditiókkal és megmaradunk irottmalasztos papiros demokratáknak ; hirdetjük nagyszabású beszédekben, hangzatos frázisokkal át meg átszőtt ujságcikkelyekben, sőt nagy tűzzel irt röpiratokban is a democratiát, de a gyakorlati életben, ha valamelyik nagyságos úrnak kezét — Vártam magára, édes. Látja, nem tudom megszokni az egyedüllétet, bánt a magány s mióta felesége lettem, azt szeretném, hogy mindig az ölében lakjam. — Gyermek ! — Az! bohókás gyermek vagyok. Vágyom a fészekrakás boldogsága után s szeretnék helyet szorítani magamnak a szive fölött, hadd halljam dobogását mindig, örökké ! A száraz, megtört alakú agg férfi kimerültséget mutató arcán keserű mosoly jelenik meg s ölében viszi a szépséges asszonyt a puha kerevetig. Egy apró, bársonyos zsámolyt is helyez lábaihoz s maga oda ül, hogy a szétomló hajerdő fürtjei az ő nyakába omoljanak. — Igy, így ! — nevet az asszony, — Aztán jöjjön közelebb, egészen mellém, hajtsa fejét a keblemre s öleljen át, hogy ne lássa meg azt a könnyet, melyet az elébb ejtettem. — Hogyan, maga sirt, Irén ? — Nem, nem, csak egy könyet s azt is olyan akaratlanul. — S aztán igazán miattam ? A villogó szemű fiatal asszony vonásai lángoló pirba borulnak s ajkai, melyeknek még a lehelete is éget, oda tapadnak térje homlokára. — A boldogságomért! . . Benne volt ebben az egy szavában a szerelmes sziv minden vágya, minden óhajtása s az esdeklésszerü hang a lélek mélyéből fakadt. Az ősz ember lelke előtt e pillanatban elvonult ifjúságának minden eldobott napja, a könnyelmű, meggondolatlan élet s roncsolt tagjain végig tekintvén, szemei a falon függő Rómeó daliás alakján akadtak meg, kinek keblére borult ifjú menyasszonya. Az ő vállain is egy lihegő asszonyi fej nyugodott s az ölelő karokon át szinte érezte a forró vér lázas keringését. És érezte azt a kint, mely a szép asszony szivét meg akarta szakítani. Csendesen kibontakozott a gömbölyű, hófehér karokból, leereszkedett a földre, csókolta a felesége ruhája szélét s mig drága ékszereket helyezett ölébe, fuldokolva rebegte : térje — Megtud e nekem bocsátani Irén, hogy lettem önnek ? Az igézetes fiatal asszony összekulcsolta kezeit a keble fölött, mintha a megszakadást féltené. — S az én boldogságom ? Az ajtó halk zöreje s a folyosón tova haladó léptek elenyésző hangja volt a válasz a szomorú, gyötrelmes kérdésre, melybe egy ifjú szív minden ábrándja beletemetkezett. Cenci néniéknél. Irta: Hraborszky Lajos. Cenci néninek hívja mindenki. Nekem jó ismerősöm; pillanatnyi zavaraimból rendszerint ő húz ki. Igen érdekes néni ő. Még hajadon, bár hatvannégy derűs és borús tavasz virágait s a poéták által megénekelt pillangóit látta már. Története is érdekes, valóságos unikum. Szülei korán elhaltak és nagy vagyont hagytak neki. A bankók szaga sok kérőt vonzott a házhoz. A kérő egy huszár tiszt volt, aki megkapta Cenci néni kezét és ráadásul kifizették adósságait. Egyelőre kár volt, mert a huszártiszt erre sarkon fordult és úgy ott hagyta a nénit, mint akár Szent Pál az oláhokat. A hegyibe még egy bankhivatalnok is ily gyalázatosan becsapta. Erre Cenci néni boszut esküdött, ridegen elhatározta, hogy többé sohasem megy férjhez. A szapulás vezérkarja nála gyűl össze egy kis délutáni ozsonna kávénál. Rendesen az ottománon ül az anyósok mintaképe, Csutoráné asszony. Árgus szemek, elhízott vörös az ; a gyengéje, hogy szereti magát megnagyságolta<ni. Fote

j lekben, székekben menyecskék, lányok vegyesen csücsülnek és szürcsölik a kávét. Hímzett párnán, egy keleti despota fenségével, gunyaszt Ceuci néni kincse, egy kis pincsi. O az ur a háznál. Jelen van még egy kiállhatatlan kerepelő, kajdácsoló papagály a — Trajánus. Az anyósok típusa „vezet". Sipitó hangon szól : Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.