Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 1-26. szám)

1895-05-19 / 20. szám

XIY. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. május 19. 20. szám. r társadalmi^ közművelődési és gazdászaii hetilap. Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi Ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A társadalmi béke. Annyira már haladtunk, hogy az emberiség jobb része minden vonalon arra törekszik, hogy a béke szelleme lehetó'lég biztosítsa a haladást, a tökéletesedést s erős hullámokat verő zavarok, békétlenkedések ne állják útját az emberiség általános boldogulásának. Mindamellett az a törekvés, hogy minden működési vonalon állandó béke biztosíttassék, ma még csak ábránd. A politikai élet hullámzása például sokkal erősebb, sokkal izgalmasabb szokott lenni, hogy sem a dolgokat ott is a békés lelkek által álmadott módon lehetne elintézni : az indulatok és szenvedélyek teljes elsimulásával. Ide már az emberi tökéletességnek olyan foka kell, amitől még ez idő szerint nagy haladottságunk dacára is meglehetősen távol állunk. Ámde van egy pont, ahol az áldásos békét, a csendes együttlétet biztosíthatjuk magunknak s ez a pont: a társadalmi élet. Vannak ugyan, akik azt tartják, hogy a politikai élet izgalmait, nem lehet különválasztani a társadalmi élet körétől; de ezeknek nincs igazuk. Igeu is el lehet választani és véleményünk szerint a társadalmi béke teljes megszilárdításának biztosítékát egyedül az képezi, hogy a politikai és vallási meggyőződésünk immunitása a társadalmi érintkezés közben a kölcsönös tisztelet által megőriztessék. Ez képezi legelső kulcsát a társadalmi béke kérdésének. Igaz, hogy a politikai eszmecserét vajmi nehéz volna kizárni társadalmi köreinkből, erre hiába is törekednénk, de őszinte jóakarattal anynyit még is elérhetünk, hogy a szelíd véleménynyilvánítás korlátait át ne lépjük. Mindenesetre az volna a legjobb, ha egymás politikai meggyőződését soha nem bolygatnók, hanem hagynánk mindenkit békében az ő elveivel. Végre is az vajmi meddő erőlködés valakire a saját meggyőződésünket oktrojálni akarni. Mindenki higyje és vallja azt, amit legjobbnak tart. Hogy a fejlődő események melyik meggyőződésnek fognak igazat adni, ezt megmondani : úgy sincs elég prófétai képességünk. Hogy egyiknek vagy másiknak igazat adnak-e, vagy egy váratlan fordulat nem fog-e egy egészen új kibontakozásnak utat iiyitani : ezt előre tudni épp oly lehetetlenség. Erdemes-e tehát ilyen bizonytalan eshetőségektől függő dolgok miatt a társadalmi béke szellemét megbolygatni ? Nem volna-e sokkal üdvösebb dolog a politikai meggyőződést csak adott pillanatokban érvényesíteni s azontúl az elvi küzdelmeket azoknak engedni át, akiknek az hivatását képezi Minden bizonynyal ez volna a legiidvösebb, csakhogy a mi természetünk, véralkatunk ezt szinte lehetetlenné teszi s fenforgó viszonyaink között ezt nem is tekinthetjük másnak, mint jámbor óhajtásnak. Egyelőre meg kell elégednünk azzal, ha elérhetjük, hogy a vitatkozások közben legalább egymás meggyőződését és annak szabad nyilvánítását tiszteletben tartjuk. Igy legalább annyit elérünk, hogy egymást nem akarjuk megfeszíteni az ellenkező meggyőződés miatt. Ami pedig a vallási kérdéseket illeti, erre nézve minden jobb lelkű egyénnek csak az lehet a törekvése, irányelve, hogy azokat a minden,iapi érintkezés közben ne profanizáljuk. Hisz a vallási meggyőződés, a hitvallás oly szent dolog, hogy azt bármi módon csak megérinteni is nagyfokú kíméletlenség nélkül nem lehet. Vannak ugyan időnkint egyes áramlatok, melyek vallási kérdéseket vetnek felszínre s a mindennapi élet porába rántják azt, aminek magason fölötte kellene állania minden egyéb elvi küzdelemnek ; de a nemesebben érező és gondolkozó, emelkedettebb lel kii ember az ilyen áramlatok elől egyszerűen kitér. A vallás ereje oly traditiókon nyugszik, melyeket sem az ellenkező vélemény, sem a nyers erőszak fegyvereivel megdönteni nem lehet. Aki ] azokba áldatlan kézzel belemarkol, az a saját I törekvéseinek nagyon ügyetlen harcosa, az ember íség általános boldogságának pedig megvesztegetett lelkű munkása. A vallás lelki kincs és minden körülmények között az a rendeltetése, hogy megteremtse és fentartsa az emberi szivek harmóniáját, tehát a legmagasztosabb eszköze az egyén boldogságának. Es igy mindenki, aki embertársának vallásbeli meggyőződése, hitvallása ellen támadólag lép föl, egyenesen szivébe markol, hogy annak boldogító, minden ellentétet kiegyenlítő harmóniáját megzavarja. Ezt pedig nem fogja megtenni senki, akinek lelkében a humanismus szelleméből csak egy parányi is van. Nem hiába mondja Plutarch, hogy „előbb fogtok találni városokat, falvakat házak, — mint népeket vallás nélkül." A vallás lelki szükség, mely a maga tisztaságában, magasztosságában még a legegyszerűbb lelket is az érzés és gondolkozás magasabb színvonalára emeli, békét, szeretetet lehel a szívekbe és a kölcsönös szeretet áldását árasztja maga körött. Aki ezt el nem ismeri s lelket megtévesztő áramlatok hatása alatt a vallási meggyőződés ellen támad, az egyenesen a társadalmi béke alapját képező lelki harmóniát bántja meg s így föltétlenül olyan szelet vet, mely után viharnál egyebet nem arathat. Ha tehát arra a magasabb színvonalra temperamentumunknál, sajátos viszonyainknál fogva nem emelkedhetünk is, hogy társadalmi köreinkből a politikai díscussiót kizárhatnók: legalább a vallást, a vallásbeli meggyőződést tekintsük minden körülmény között olyannak, melynek immunitását a kölcsönös tisztelet és kegyelet erejével kell őriznünk. Igy biztosíthatjuk leghatározottabban a társadalmi békét. Elismerjük, liogy a felszínre verődött áramlatok elől kitérni nem könnyű dolog, de éppenséggel nem lehetetlen. Es végre is minden áramlatnak az a természete, lefolyási törvénye, liogy ha eléjök állunk, csak jobban feltornyosodnak ; ha pedig kitérünk előlük, tovább rohannak, mígnem elenyésznek. A „Zala

megye" tárcája. Híijnali álom. — A „Zalámegye" eredeti tárcája. — Gyönyörű, verőfényes tavaszi nap volt. Abból a fajtából, amiről a modern tárcaírók azt írják, hogy „a verőfénytől megittasult poratomok bódultan kavarognak a virágillattól mámoros levegőben." Biró Gézáné boldog nyugalommal dőlt oldalt ottománján s álmos, lelehunyó szemekkel olvasta valamelyik napilap tárcáját. Ennél kellemesebb ebédutáni szórakozás alig képzelhető. Átadni magunkat a tárcaíró fantaziájá<= nak, bevenni az idealismussal föleresztett icalismus álomporos dózisait, aztán elaludni azoktól a leghamisitatlanabb naturalismussal. Isten tudja : mi lehetett abban a tárcában ! De az tény, hogy a szőke asszonynak le lezáruló szempillái és kicsattanásig bővérű ajkai körül valami csintalan mosoly játszadozott. Vérpiros ajkai közül kedvesen ragyogtak ki alabastromfehérségü apró egérfogai. 11a igy sikerül az álom karjaiba átlebbennie, bizonyára valami kellemes délutáni álom borul lelkére. Bedig már nagyon közel volt hozzá. A szeme elé tartott lap lassan-lassan hanyatlott lefelé, szemfüdőül ér dekes arcára. Most egyszerre csendesen ellebbent a budoár ajtófüggönye. Gyönyörű, harmatos arcú, mintegy tizenhétéves lányka kandikált be. Kezében pirostáblás könyv volt. Jegyzék helyett a parányi rózsás mutatóujját tette a levelek közé. — Aluszol, mamuskám ? Biróné szinte megrázkódott, ahogy kizavarodott félálmából. Fáradt, ködös szemekkel nézett az ajtó felé. — Te vagy Jolánka ? — Én vagyok anyám. Nem zavarlak ? — Sürgős mondanivalód van ? — Nem ... De igen . . . Tudod mamuskám, olyan (| váratlan fordulat állott be regényemben, hogy nem birok maradni, mig tudtodra rem adom. — Nos? — Arra még bizonyosan emlékszel, hogy Tatay Béla hadnagy milyen váratlanul vált meg Gabroncsy likától. Gabronczy Ilka férjhez ment. A hadnagy megjárta egy expedícióval Afrika belsejét. Arra is emlékszél ugy-e anyuskám, hogy már értesítés is érkezett haza elvesztéről. Az expedíció tagjai sem tudták meg : hova lett, de minden jel kétségtelenül aira mutatott, hogy a benszülöttek kezébe került s igy legtöbb valószínűség szerint már túl van a földi bajokon. Gabronczy Ilka megsiratta egykori ideálját titokban. Mindenki elveszettnek hitte. És képzeld mamuskám, most hosszú évek múlva egy tavaszi délutánon, mikor Gabronczy Ilka épen az ő emlékével foglalkozott, beállított hozzá, mint ka • pitány. — Ugyan ne mondd! Hát mégis élt ? szólt Biróné kigyúlt arccal. — Élt, élt; meg is jött . . De mért hatott ez meg téged annyira, aranyos anyuskám ? — Ah nem, dehogy, éppen nem hatot meg, hanem tudod : ez a váratlan fordulat . . . Mert ez csakugyan váratlan fordulat . . . Hogyan találkoztak ? — Ah, nagyon hidegen, boszantóan hidegen. — Persze : voltak szemrehányások ugy e ? — Éppen nem. Hogy a regényíró szavaival éljek: Tatay Béla kapitány ur semmit sem hozott haza az afrikai forróságból, sőt még az európai melegséget is ott hagyta, u^y jött haza, mint egy sarkvidéki utazó : élve, de félig megdermedtem — És a mult ? — Szóba sem igen jött. Csak mellesleg érintette azt Tatay valami rejtett célzással, amire Gabronczy Ilka igen diszkréten, mosolyogva csak annyit mondott: „Igen, igen, az egy futó hajnali álom volt." — Valóban csak hajnali áloui ! — szólt Jjiróne nagyot sóhajtva. — Ige i, igen : hajnali álom ... De tovább nem zavarlak mamuskám . . . Talán már aludni szeretnél . . . Pá, pá ! Jolánka kilibbent a búdoárból és egyedül hagyta anyját. Biróné réveteg szemekkel nézett az ide-oda libbegő ajtófüggönyökre. — Hajnali álom .... Az a legszebb álom ! susogta. Aztán elgondolkozott. Miiyen csodálatosan hasonlit Gabronczy Ilka és Tatay Béla kapitány regénye az ő regényéhez. 0 is szeretett egy tiatal hadnagyot : Halvacs Eleket, akitől neki is olyan váratlan gyorsasággal kellett megválnia. Áthelyezték. Egy levelet ugyan kapott tőle a távolból is; de azután többé soha. Pedig arra az egy levélre adott teleletet. Hanem a fiatal hadnagy ur valószínűleg ujabb hódításokkal iizte el a katonai unalmat. Fájt ez néki nagyon, sértette női büszkeségét is. De lassankint gyérültek a könyek, fogytak a sóhajok, hidegült az emlékezet s mikor Bíró Gézával megismerkedett, abból a sirigtattó nak hitt forró szerelemből nem volt meg más, csak teljesen hideg, kihűlt emléke. Szürke ködkép egy fényes szép álomból. Férjhez ment. Becsületes, hűséges asszony lett belőle. Az ébredő sziv első, hajnali álma elröppent s helyébe lépett az asszonyi magasztos hivatás tudata. — Gyermekei vannak. A fészek álmadott regényéből megmaradt a fészek költészete : az anyai boldogság derűjében. Ha most őt viszontláthatná az a nyalka hadnagy úr, aki azóta bizonyosan kapitány vagy őrnagy lett, vájjon milyen lenne az a találkozás? Az asszonyi képzeletnél színesebben nem dolgozik a legnagyobb festőművész ecsete sem. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.