Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 1-25. szám)

1894-04-29 / 17. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1894. április 29. lí. szám. i Előfizetési dij: Kgész óvre 4 frt. félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy száui ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyílttér petitsora 12 kr. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerk esz tőséghez küldendők. 1 1 ii rr I, r> 11 i r SÍ ES i m Bérmentetlen leveleket csak isméit kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A polémia. A hirlapirás nagy lendülete nagy utat nyitott a nyilvánosságnak, a közérdekű dolgokban a valódi közvélemény kidomborodásának. Ma már az egyén a maga subjectiv erejével nem érvényesülhet oly erős mértékben, mint az előtt, mikor még a közvélemény kialakulására nem volt meg a legfőbb tényező: a hirlapi nyilvánosság. Ennek kifejlődésével a közvélemény olyan tengerré nőtt, mely a különböző irányból jövő kisebb, nagyobb folyókat : különböző egyéni véleményeket magába fogadva, azokat elnyeli ugyan, de csak azért, hogy ezzel az egyesüléssel az erők erejévé, — igazi hatalommá legyen. Ma már bármely téren keletkezett mozgalommal szemben módjukban van a közdolgok iránt érdeklődőknek nézeteiket a nyilvánosság közege : a hírlap utján kifejezésre juttatni még abban az esetben is, ha talán közvetlenül döntő befolyást nem is gyakorolhatnának arra. Ott, ahol a közügyek iránti érdeklődés önzetlenül meleg és élénk, lehet is tapasztalni, hogy minden oly dologhoz, mely nem csupán egyéneket, hanem kisebb, nagyobb körökben a társadalmat is érinti : minden, magában erőt és hivatást érező egyén siet tömörülni felfogásával, nézetével, mint ahogy a folyók sietnek a tenger medrébe. Es miként a tengerbe torlódó folyók vizei az egyesülés (a kisebb erőnek a nagyobbá történő olvadása) processusán átesve, hullámaikkal szépen elsimulnak : úgy áll be a közügyek terén is a nézetek kisebb, nagyobb súrlódása után az érvényre emelkedett közvélemény csendje. A különböző nézeteknek ezt a természetes és szükséges súrlódását — ami szóval és Írásban egyaránt, történhetik — hívjuk polémiának. Tehát a polémia magában véve hasznos, szükséges dolog és ha a társadalmi érintkezés tisztességes, objectiv, sima hangján folyik, — | kétségtelenül erős tényezője a közvélemény helyes kialakulásának. Gyűlési termekben, hirlapok hasábjain nem egyszer folyik le előttünk ilyen polémia, melynek objectiv ereje tisztítja a nézeteket, több oldalulag megvilágítja a dolgokat oly egyének előtt is, kik talán azoknak mélyére érdemileg a saját leikök erejével nem hatolhattak volna. Ez nagyon jól van igy, sőt csak egyedül igy van jól. Ámde mihelyt ezek a polémiák, miknek az eszmék, a nézetek tisztázásán, helyes irányban tartásán kivül semmi más tendenciával föllépniük nem szabad, — az objectivitás színvonaláról leszállanak s azokban subjectiv célzatok nyomulnak előtérbe: azonnal megszűnnek a közvélemény kidomborításának szükséges és méltánylandó tényezői lenni. Sajnosai) kell tapasztalnunk, hogy a hatalmas dimenziókban fejlődött nyilvánosság terén e tekintetben a nyilvánosság orgánumainak szaporodásával nemcsak hogy arányosan nem fejlődött egészséges irányban a polémiák szelleme, hanem a nyilvánosság eszközeinek szaporodásával határozottan erős hanyatlás állott be. Pillanatnyi hatásért a vitatkozók nagyon könnyen és nagyon szívesen lelépnek a tárgyilagosság szinvonaláról és a polémiáknak az a mód nélkül subjectiv hangja és modora, mely a legiiányadóbb vitatkozási termek vitáit, a a békés tárgy alás medréből ki-kitolja: erős mértékben hódít, mindenfelé ; hódít szertelenül a sajtó terén is. És elfogulatlanul mondjuk ki nézetünket, mikor azt állítjuk, hogy különösen a hirlapi polémiák elmérgesedésének, a higgadt tárgyilagosság szinvonaláról való lelépésének nem mindig a vitatkozók az okai, hanem legtöbb esetben oka : a polémiákat érdeklődéssel kisérő publikum. Sokszor oly szépen, olyan igazi békés tárgyilagossággal indulnak a polémiák, hogy valódi gyönyörűséggel és sok-sok tanulsággal olvashatja azokat mindenki, még az is, aki a vitatkozó egyéneket nem is isineri, tehát teljesen elfogulatlanul, minden egyéni érzelem befolyása nélkül, kisérheti figyelemmel a polémia lefolyását. Hanem azután ebből a csendes mederből rendesen akkor szoktak kizökkenni ezek a polémiák, mikor egyik vagy másik nézetnek az erősebb okokkal, argumentumokkal támogatott nézet előtt tisztelettel, beismeréssel kellene meghajolnia. Ilyenkor következik a publikumra nézve a tulajdonképeni pikantéria : a kaviár, amit a tárgyilagosan folyt polémiában addig hiába lesett. Ilyenkor kezdődik az úgy nevezett, hecc-munka. Mikor a gyöngébb igazságú nézetnek az erősebb igazságú nézet előtt a tárgyilagos vitatkozás helyes elvénél fogva meg kellene hajolnia, mert minden „argumentum ad rem" elfogyott: akkor a közönségnek kaviár-éhes része rendesen aféle „ne hagyd magad Schlesinger"-rel belehajszolja a gyöngébb felett a polémia folytatásába s akkor azután elkövetkeznek az argainentumok ad personam. Amik fölött, azután hatalmasan mulatnak azok, akiknek az egészséges, tárgyilagos polémiák iránt érzékük sincs s akik a polémiák tu'ajdonképeui rendeltetéséről még csak homályos fogalommal sem rendelkeznek. A polémiának ebből a részéből azután a közérdek absolute semmi hasznot nem húz s maguk a vitatkozó felek is rendesen nagy erkölcsi károsodással vergődnek ki belőle, mindössze csak a hecc-majszterek mulattak rajta. Ha ezt teljes higgadtsággal megfontolnák és belátnák azok, kiket a közügy iránti szép és nemes érdeklődés mondhatni : kötelességszerüleg a nyilvánosság terére utal s ennélfogva ki A'aunak téve annak, hogy nyilvánított nézeteiket a más nézetben levők megbírálják szin A „Zalamegye" tárcája. Örült szerelem. — Novella, — Irta: Dr. Jenvay Géza. (Folytatás.) Miklós gépiesen engedelmeskedett s mert elfogultságában, szivének háborgó érzelmei közepett, ajkára nem jött szó, némán hajtá meg magát úrnője előtt, azután ingadozó léptekkel elhagyta a kastélyt s gondolataiba egészen elmerülve, a kis falu setét utcáin haza felé támolygott a csak akkor rezzent fel, midőn a szegényes tanitói lak elé érve, annak még mindig világos ablakait megpillantotta. Félve, dobogó szívvel sompolygott oda s a függöny szakadékán át látta, hogy felesége, kezébe hajtva fejét, ott virraszt, a diván egyik szögletében, alvó k

;s gyermeke mellett. Lassan, bátortalanul, kopogtatta meg az üvegtáblát, j azután, lesütött szemekkel, mintha valami nagy büut követett volna el, átlépte a szerény hajlék küszöbét s némán oda ült felesége mellé a pamlagra. Juliska, néhány szóval, késő elmaradásának oka felől kérdezősködött, azután újra kezébe hajtá fejét s szótlanul, mereven bámult férjére. — Juliska, Juliskám, ne nézz rám oly hidegen. Megölsz fagyos tekinteteddel 1 — szólalt meg remegő hangon, pár percnyi kinos szünet után Miklós, miközben gyengéden átkarolta neje derekát. — Nem kivánom, hogy csókolj meg, hisz tudom, hogy terhedre van, azután meg csókod olyan hideg, olyan fagyos ! Add ide legalább a kezedet. — Igen a kezedet, melylyol oly sok szor simitád végig a szebb napokban homlokomat. Tudod akkor, in.kor még szerettél forrón, igen forrón, mikor ott ültünk a kis kertben s csevegtünk sokat, nagyon sokat, a soha meg nem változó örök szerelemről s egyéb bohóságról, miről csak a szerelmesek tudnak beszélni. — Ugy-e már nem emlékszel mindezekre? Lásd pedig nekem örökre emlékembe vannak vésve e boldog percek, melyekről azt hittem : örökké fognak tartani. A halavány asszony kérdőleg emelte szemeit férjére, ki szorosan ölelte magához mindkét karjával. — Jer közelebb hozzám ! — Igy ! Egész közel ! — folytatá Miklós mindinkább növekvő szenvedélylyel. — Hisz én szeretlek 1 .Szeretlek még mindig nagyon, igen nagyon ! — Ne húzódj tőlem ! Elgyötört szivem forró, lángoló szerelem után eped. Szeress te is, mint hajdan szerettél, szeress, mint hitves szereti hitvesét. — Szeress; mert, ha szived továbbra is az a hideg, elfásult szív marad, akkor ... óh akkor —- veszve vagyok I Juliska gyengéden bontakozott ki férje ölelő kar jaiból, végig simította fehér kezével a gyötrő érzelmek közepett vergődő ember borús homlokát, egy fagyos csókot nyomott ajakára, azután felkelt helyéről s egy nehéz, mély sóhajjal távozott a másik szobába. A leirt események után másnap, az uj titkár elfoglalta állását a grófi családnál s habár szivét kinos gyötrelmek marcangolták, egész odaadással látott teendőihez B szinte jól esett zaklatott lelkének, hogy egész nap nem háborgatta senki magányos szobájában. Csak este, midőn már éppen távozni készült, toppant be hozzá a komorna s vacsorára hivta a „titkár urat." Miklós fáradtan dobta le a tollat. Ingadozó léptek kel haladt a lépcsőkön az étterem felé s egészen megdöbbeut, midőn a grófnét egyedül találta ott. — Férjem pár napra elutazott, — szólalt meg fuvola hangon a szép asszony s gyengéd kézmozdulattal helyet mutatott vendégének egyik touteuilban, egész közel maga mellett. Miklós néhány udvarias szót dadogva, engedelmeskedett s hogy tekintete véletlenül találkozott a szép asszony éjsetét szemeivel, szédülni érezte magával az egész világot s egyszerre fejébe szállt minden csepp vére. A vacsora végeztével azután, a grófné kérelmére, oda • ült ismét a zongora mellé s eljátszotta újra azokat a mélabús ábrándokat, melyek édes merengésbe ringatták a szenvedélyes asszonyt. ! — Ne, ne folytassa tovább! — szólalt meg egyszerre egész váratlanul, miközben setét szemeiben két könycsepp csillant meg. — Ne folytassa, megszakad a szivem! — Hisz minden hang, minden aecord csak boldogságom letűnt napjait varázsolja vissza emlékezetembe ... De hát, miért is oly kegyetlen a sors, hogy durva kezekkel vtépi szét legforróbb vágyainklegszebb reményeinket s miért, hogy csak oly keveseknek engedi meg, hogy igazán boldogok lehessenek ? — mit ér a sziv, ha üres, mit ér az egész élet, ha kihalt a kebel ! Miklós megdöbbenve tekintett a grófnéra, ki bánatos szavaiban, mintha csak az ő sokat szeuvedett lelke keserű érzelmeinek adott volna kifejezést. — Igen, mit ér az élet, ha hideg, ha fásult a kebel! — — dadogá azután ő is — mit ér az élet, ha nem szerethetünk senkit s ha minket sem szeret senki 1 — Oh grófné a sziv e gyötrelmeit nagyon jól 'ímerem én is s most, hogy bánatos szavai újra telszakgatták keblem rég sajgó sebeit, kétszeresen vágyódom oly boldogság után, mely egy egész életen át betölteni képes volna szivemet s ugy szeretnék e pillanatban lábai előtt meghalni — folytatá elhaló hangon, miközben megfeledkezve önmagáról, kábultan rogyott a grófné elé. Sabina setét szemeiben a féktelen szenvedélyek tüza csillant fel. Kezét nyujtá s gyengéden emelte magához a vergődő fiatal embert, ki zűrzavaros mámorában forró csókot nyomott a bársony kacsókra s édes kábultságában úgy érezte, mintha az ő izzó homlokát is érintették volna a piros ajkak Igen, a szerelem után sóvárgó, sokat gyötört, két sziv végre találkozott. A szép asszony, a rég elfojtott szenvedélyek egész melegével ölelte magához azt, kit szivével ujabban megajándékozott s Miklós, a gyertya lángjába zúdu ló éji lepke, dőrén, elbódítva vetette ma gát a tiltott szerelem karjaiba. Néha-néha ugyan feltámadt lelkében a lelkiismeret vádoló szózata s könnyek csillogtak szemében, ha családi boldogságának örökre letűnt napjaira gondolt. — De hát „ő nem oka semminek" — igyekezett megnyugtatni | magát. Nem-e Juliska szive hült ki irányában, az a sziv, | caely egykor oly forrón, oly lángolóan szeretett s most csak el fásult közönyt rejteget magában. Vagy nem-e az ő, elégedetlenség szülte, hideg fásultsága terelte a szereMai számunkhoz fol iv melléklet van csatolva,