Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 1-25. szám)

1894-03-25 / 12. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1894. márczius 25. 12. szám Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre / trt. Egy szám Ara 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldiink vissza. i, MmM és A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. f KOSSUTH LAJOS. Gyászlobogók hirdetik szomorún a magyar nemzet nagy veszteségét, mérhetlen fájdalmát. Az a csodás tűzoszlop, amely évtizeden keresztül beviíágítá előttünk a szabadság, egyenlőség és testvériség dicső útját ; amely a messze távolból is vakító fényét és áldásos melegét hinté reánk : szédítő magasságából a mindenség sötét űrébe örökre lehullott . . . . Az a gondviselésszerű férfiú, aki második Mózesként e sokat hányt, zaklatott nemzetet az epedve várt szabadság boldogító révpartjához elvezérlé, nincs többé ! . . . Megszűnt verni a nemes szív, amelynek utolsó dobbanása is a hazának jólétére irányult! Elnémultak örökre az ajkak, amelyekről egykor soha nem hallott csodás módon ömlött a szabadságot dicsőítő szónoklat varázsa ! . . . Meghalt Kossuth Lajos, a szabadság felkent vértanuja, a magyar nép büszkesége, reménye! Távol hazájától, egy maroknyi magyar jelenlétében hunyta be örökre szemeit a turini ősz remete, aki majd félszázadig ette a hontalanság keserű kenyerét és önkénytes száműzetésében tanuságúl szolgált a dicső múltnak, zálogáúl a jobb jövendőnek. Majd egy század ónsúlya nehezedett vihartól uiegedzett. vállaira s bár évek óta várhattuk a büszke tölgynek kidöltét: mégis oly szívszaggató fájdalmat okozott körünkből távozása ; mert a balsorsot csak elviselni tudja az emberi szív, de megszokni nem. Nagy és pótolhatlan Urt hagyott eltávoztával maga után. S ki tudja, lesz-e még század, amely hasonló szellemóriással ajándékozza meg a hazát ? Nehéz volna megmondani, mije volt ő a magyarnak ? Erezzük ezt mindnyájan szivünkben anélkül, hogy érzelmünknek kifejezést tudnánk adui. Hozzá szoktunk nevéhez s a nevével járó dicsőséghez, valamint a napnak fényéhez és melegéhez. Amint elnémulna ajakunk a nap csodás fényének és jótékony melegének elvesztésével : oly némán és szívszaggatóan érezzük nagy hazánkfiának gyászos elhunytával a hazát s vele mindnyájunkat ért pótolhatlan veszteséget. Nagy volt ő, mint hirlapiró, aki a láncokba vert gondolatot felszabadítá s a független magyar sajtót megteremté. Neki köszönhetjük, hogy szabad szárnyat ölthet szivünk, elménk minden gondolatja. Nagy volt ő, amidőn a régi százados, elkorhadt intézményt: a jobbágyságot s a nemesi kiváltságot megsemmisíté és milió, meg milió kebelnek rég időtől fogva elfojtott néma panaszát, mély keservét megorvosolá s vele az egyenlőség magasztos eszméjét megtestesíté! Nagy volt ő, a midőn a jogszabadságában megtámadott népnek védelmére kelve, az ő varázshatalma alatt a magyar nemzet a legszentebb, legigazibb harcot a szabadságért és függetlenségért végig harcolta. Nagy volt ő, amidőn a sötét elnyomatás kínteljes éveiben oly önzetlenül és oly példás odaadással fáradozott a békókba vert hazának felszabadításán. Nagy volt ő, amidőn, mint az 1867-íki kiegyezés élő tilalomfája, negyedszázadot meghaladó időn kérésztől inkább ban tölté keserű napjait, semhogy az általa hangoztatott szent elvekből csak egy jottányit is engedett volna. Ott fekszik most a ravatalon, örökre elnémulva ! Uh jőjetek hazám gyermekei, zarándokoljunk el lélekben a legnagyobb magyar könytől áztatott ravatalához, s ott hamvainál, fogadjuk, hogy szivünkből emlékét nem tépi ki soha idő és emlékezet. Szivünkbe zárt drága emlékéből fakadjon keblünkben a honszeretet hervadhatlan rózsája : Áldás és béke lebegje körül a megdicsőült drága hamvait ! hontalanságmegszentelt A „Zalamegye" tárcája. Egy darab élet. Volt nekem két különös leányismerősöm. Nem beszéltem velük sohasem, még csak a hangjukat som hallottam, mégis olyan jó ismerősök voltunk. Minden nap láttam őket. A zerge utcában volt egy első emeleti lakásuk s az ón utam minden nap arra vitt. Amikor eléjük értem, meglassítottam lépteimet, s amíg csak láthattam őket, vissza vissza tekintgettem rájuk ; ők pedig minden öt órakor pontosan az ablaknál voltak. Meglehet, hogy nem is gondoltak én rám, de nekem jól esett a hit, hogy kizárólag engem várnak, hogy tudomással bírnak rólam. Ketten voltak ; minden valószínűség szerint testvérek ; mind a kettő barna, szénfekete hajjal, és még leketébb szemekkel. Az egyik 23—24, a másik 14—15 éves. Az idősebbik kevésbbé szép, de érdekes és rokonszenves alak volt. Sohasem láttam mosolyogni, talán nem is illett volna szenvedő arcához. Mindig, mikor kezére támaszkodva bánatos tekintettel nézett le rám, úgy vél tem, egy élő irater dolorosá -t látok. Gyakran megpró báltam kissé kihívóbban nézni rá, de lehetetlen volt erre az arcra mással, mint tisztelettel tekinteni; s mind annyiszor pironkodva dorgáltam magamat léhaságomért. Valósággal meghódított ez a nő. Ha hallottam méltatlanul meghurcolt nőkről, durva férjek által elkergetett asszonyokról, ő rá gondoltam. A megtörtént vagy történhető igazságtalanságok egész sorát gondoltam ki, amelyeket talán mind el kellett szenvednie ennek a szegény teremtésnek Es még csak annyit sem tudtam felőle, asszony e, vagy lány ? A fiatalabbik még egész gyermekleány volt, de szép, mint egy tojlődő virágbimbó. Gyönyörűség volt rá nézni. Mindig azt gondoltam, ilyen lehetett az idő sebbik is 10 évvel ezelőtt. Milyen kegyetlen lehetett a sors, amely ily hamar rabolta el arcáinak rózsaszínét e tekintetének mosolygását ! Nem tudtam, kicsodák, micsodák , de nem is akar tam kutatni utánuk. Féltem, hogy a rajongó vonzalom, amelylyel irántuk viseltetem, csorbát fog szenvedni, ha valamit megtudok róluk. Féltem, hogy a nagyrabecsü lést, amelylyel homályos kilétükben önként hódoltam nekik, a valóság majd durván fogja szétfoszlatni. Legjobban is illett viszonyunkhoz ez a bizonytalan ság. Pedig lett volna bő alkalom a találgatásokra. Töprenghettem volna mindannyiszor, hogy miből él ez 6 két nő, miből ruházkodik, miből fizeti a drága lakást, meg hogy egyáltalán hogyan élhet két nő egyedül, férfi nélkül — mert férfit sohasem láttam velük. Aztán mog, hogy kié az a fogat, amelyik majdnem minden nap színházba, cirkuszba, vagy sétálni viszi őket, hogyan mehetnek mindenhová kisérő nélkül ? — két fiatal nő! Elmentem utánuk a színházba. Nem ment velük senki, s nem is kisérte őket haza senki. Kikocsikáztak a Ligetbe. Egyedül mentek, egyedül jártak kinn, és egyedül jöttek vissza. Ha mentek kávéházba, üzletbe, mindig csak egyedül. Különös minden esetre ; de végre is nem lehetséges-e, hogy senkijük sincsen; talán teljesen idegenek 1 Szóval megnyugtattam magamat. Különös ismeretségünk körülbelül két hónapig tartott. Ekkor egy napon hirtelenül eltűntek, és engem B rendes üt órakor nyitott ablakok helyett zárt ablak táblák fogadtak. Egy két napig azt hittem, hogy beteg valamelyik, de mikor már egy hétig hiába vártam, és az ablak táblácskák nem akartak megnyilani, megkérdez tem a házmestert, hová tűntek az első emeleti lakók ? A Svábhegyre mentek nyaralni. A legközelebbi vasárnap kimentem a Svábhegyre. Iránytalanul bolyongtam a hegyen, gondoltam, talán találkozom velük. S csakugyan az Ötvös villánál talál köztünk. Úgy féltem ettől a találkozástól. Nem akartam hinni, hogy ' csalatkozom bennük, s mégis féltem a kiábrándulástól. Állandóan kisórtett a gondolat : Vájjon angyal-e hát valóban az a nő, akit képzeletemben glóriával vettem körül, s váljon arcáról a méltatlan szenvedések igaz bánata látszik-e, vagy csak egy eltévesztett élet ezer bűnéből való keserű öntudatra ébredés. És az a másik virág, aki még alig tud ürülni a nap melegének, vájjon szabadon nyíló rózsa-e, vagy a piac számára tenyésztett kainelia, arra való, hogy valaki gomblyukába tűzze, aztán elszáradjon és a sárba hulljon ? És mindezek a föltevések oly közel estek egymáshoz. Föllélekzettem, mikor egyedül láttam őket. Senki sem volt velük. Nem lepődtek meg, mikor megláttak ; mintha csak vártak, volna, mint minden öt órakor, Leültem a szomszéd asztalhoz, s megvártam, mig elmennek, aztán utánuk mentem én is a villájukig; megkérdeztem, kié a villa. — Egy bérelt villa volt, saját bérletük. Végleg megvoltam nyugtatva, s bár még mindig szólt bennem a rossz lélek: ne higyj, ne higyjl — hittem rendületlenül. Talán egy hétre rá lehetett, hogy egymagamban sétálgattam az Andrássy úton. Jó este volt már; a gyalogjárók telve sétálókkal, a kocsiút robogó fogatokkal. A kocsik nem nagyon érdekeltek, csak történetesen néztem egyik, másikra, mikor egy hirtelen szemembe ötlött. A fogat ismerősnek tetszett, de tnéginkább a benne ülők. Egyszerre ismertem meg a fogatot, a nőt és a tértit, akik a fogatban ültek. A férfi egy a fővárosban általánosan ismert gavallér, akit a legelőkelőbb hölgyek is kifogástalannak tekintenek, de azért a fogatjára egyik sem ülne az Andrássy uton ; a nő — az egy mosolygó szemű, rózsás arcú gyormek volt: a fogat pedig ugyanaz, amelyiken színházba, cirkuszba szoktak járni az én titkos ismerőseim. Megálltam, és néztem a kocsi után, amig csak láthattam. Aztán felsóhajtottam és egy hittel kevesebbel és egy csalódással többel ballagtam tovább. A gyermek az én tiatalabbik ismerősöm volt. Keresztiirv József. Mai számunkhoz fol iv melléklet van csatolva,