Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 1-25. szám)

1894-03-04 / 9. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1891. márczius 4. 9. szám. Előfizetési dij : Kgész évre 4 fi t. Félévre 2 frt. Negyedévre / írt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. líélyegdi j 30 kr. Njilttél' |>elMsorii 12 Kr. i l i r II K A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Idók jele. Gyakran találkozunk a napi lapokban olyan hitekkel, melyek elkeseredett lelkek öngyilkosságát regisztrálják s végül mintegy megokoláskt'pen oda teszik, hogy az illető öngyilkosságának oka — a nyomor. Legutóbbi népszámlálásunk adatainak összehasonlítása a külföld hasonló adataival azt látszik igazolni, hogy fajunk még meglehetősen egészséges s a propagacio szivósabb lényeknek ad életet, mint például a franciáknál; mert a népesség arányával nincs egy vonalon a halálozás. Hazánknak területe még mindig elég nagy arra, hogy rajta néhány százezer emberrel több élhessen. Mi az oka tehát, hogy mégis a nyomor adja számos szerencsétlen kezébe az öngyilkosság fegyverét, holott épenséggel nem mutatják a statisztikai adatok, hogy hazánk népessége túlsokasodotc volna s igy a lakósságnak nem lehetne megélnie ? Nálunk még ez idő szerint nem az általános túlsokasodás, hanem csak az egyes pályákon való túltengés észlelhető. Nagy hiba az nálunk magyaroknál s e hibára nem egyszer mutattunk már reá, hogy nálunk majd minden apa tudóst, vagy diplomás embert akar nevelni fiából és ha nagy ügygyei bajjal, igen sokszor anyagi existentiájának teljes tönkrejuttatásával fiát kitaníttatja s ez pályáját nagy keservesen bevégezvén, kész ember lesz, igen sokszor ez a kész ember, akinek képzésére a szülő egy egész vagyont elköltött, nem juthat kenyérhez ; mert minden pályán, szakon nagyon sokan vannak s egy-egy megüresedett szerény állás elnyerése után nagyon is sokan vágyakoznak. Túl van tömve majd minden pálya és ez az oka azután, hogy százával tengődnek kenyér nélkül a diplomás emberek. Szerencsések még azok, akiknek szülői képesek eltartani diplomás gyermekeiket, míg vagy egyáltalán álláshoz juthatnak, vagy oly állásuk lesz, amely a mindennapi megélhetés gondjaitól felmenti a fiú megett szereplő szülőket. De mily kétségbeejtő lehet azon fiatal emberek helyzete, akik nélkülözések mellett végezték el egyetemi tanulmányukat, folyton azzal kecsegtetvén magukat, hogy a sok küzdés, nélkülözés és szenvedésnek meglesz a várva várt jutalma, ha kezükben lesz a diploma s mint kész emberek jövödelmező állásra mennek ki a?, életbe. Mily keserű lehet az ilyenek csalódása, midőn szomorúan kell tapasztalniuk, hogy a diploma nem szerezte ineg számukra az oly rég óta várva várt biztos megélhetést? Csoda ezután, hogy az ilyen 15 — 18 évig folytonosan tanuló ember végre is elkeseredik. Fokozza elkeseredését, midőn szomorúan kell napról napra tapasztalnia, hogy a protekció mily erős hulámokat ver társadalmunk összes rétegeiben s ennek befolyása alatt mint jutnak az érdemetlen léhák jobb állásba, mint ő. Ily szomorú tapasztalatok mellett azután csoda-e, ha elfojtva magában vég elkeseredésében a léleknek őrködő szavát, egy önfeledt pillanatban véget vet életének ? ! Szomorú és lehangoló jelenség ez, társadalmi életünk abnormis állapota. Habár nem tudunk tisztességes kenyeret adni a végzett embereknek, azért mégis arra törekszünk, hogy minél több tanult emberüiik legyen. Igaz ugyan, hogy az iskolákat folyton szaporítjuk, tanítókra tehát szükség van; a vasúti hálózat folyton nagyobb mérvű kiterjesztése mellett szaporodik a szükséglet a vasúti tisztviselőkben ; az is igaz, hogy az emberek mindig békétlenebbííl élnek, szaporodnak az ügyek s velük az ügyvédek szükségessége is növekszik : azonban mind ezen naponként észlelhető körülmények dacára egy jó időre el vagyunk látva ezen pályákon a munkásokkal. Mit szóljunk azonban ahhoz, hogy munkások, iparosok lesznek öngyilkosokká a nyomor miatt ? Nagyon mélyen kellene az okok vizsgálásába bocsátkoznunk, ha okadatolni akarnánk. Tény, hogy a gyárak és iparágak folytonos szaporodása miatt e téren még mindig hiány mutatkozik a munkásokban. Azonban nem szabad felednünk, hogy sok, idegen országból jött iparos, munkás, kereskedő él hazánkban, akik a mieink elől elveszik a kenyeret; mert hát köztudomású, hogy mi restebbek vagyunk a bevándorlottaknál és emellett kissé követelők is. Megvan ugyan bennünk a munkásság, azonban a leggyakrabban, mint — ösztön, és vajmi ritkán, mint — erény. Emellett meg a mai kor is a könnyelműségnek bizonyos hajlamát önti belénk, amelynek természetes folyománya, hogy szeretjük az életet, a víg életet, az erőnket túlszárnyaló költekezést. Ennek azután igen gyakran az a szomorú, nem egyszer végzetes következménye, hogy nem tudjuk eltartani családunkat, fejünk felett összecsapnak az adósságnak mind nagyobb gyűrűket vető hullámai, megszűnik személyi hitelünk, ijesztő képpel fenyeget bennünket a nyomor s a kétségbeesés egy szomorú pillanatában azután orvosságúl használjuk az öngyilkosságot. A könnyelmű élet utón útfélen kinálja magát. Pedig jól tudjuk, hogy ép e téren nagyon is ragadós a példa. A kötelessegérzetet laza kapcsok fűzik a nagyon is tág lelkiismerethez, Ha azután a megélhetés nagy erőfeszítésbe kerül; ha látják egyesek ijesztően közeledni a nyomort rettentő kínjaival: akkor véget vetnek életüknek ; A cinikus könnyelműség, a divatos urhatnámság, a társadalmi korrupció, a munkától való visszariadás, no meg a hitnek meglazulása erőssé teszik egy pillanatra, hogy kioltsa életét! Pedig a valódi férfiúnak akkor volna állandóan erős lélekre szüksége, amikor még — bizonyos fokig — elejét lehetne venni a nyomor bekövetkezésének. Ehhez azonban józanabb életre, nagyobb hit- és erkölcsre volna szükségünk ! Ezek azonban —- sajnos —- hiányoznak. Pedig csak ezek csökkenthetnék azoknak a számát, akiknél az öngyilkosságnak oka — a nyomor. A „Zalamegye" tárcája. Hozzá. Szeretni és szerettetni, Ez volt mindig legfőbb vágyam ; Szerettelek és reméltem, Hogy e vágyam feltaláltam. De mért is ne hittem volna, Midőn szívtam ajkad mézét S szűz kebledre hajtva fejem, Hallgattam szíved verését. E pár percnyi élvezet volt H itvilágom szövétneke, Mely ily hamar kialuszik ; Vájjon akkor hihettem e ? Mért is tűnt f'ól e csillagfény, Ha lefutott s föl nem lelem ; lalán azért, hogy szivemben Komor, sötét éjjel legyen ? Fáj, igen fáj csalfaságod, fáj, hogy hitem így romba dűlt S hogy szerelmed, amit egykor Esküvél, ily korán kihűlt. De feledni még sem tudom Azt az élvet, a mit adál ; 8 bár szivem sajg, de szeretlek, Amíg el nem visz a Italát I Puskiis István. Főherceg és apaszinész. Egy nehéz, kimerítő fájdalom elsötétített a lelkem" ben mindent régóta, és meráni emlékeimet, melyek abbó' az időkből valók, — szintén az a nagy katasztrófa temette maga alá. Meg kell várni az ilyen nehéz fájdalomnak, míg átszűrődik egészen a lelken, mely aléltságából egy kevéssé magához térve, valamivel könnyebb szárnyakon száll vissza az emlékek közé, melyek egytől-egyig könytől ázottak — innen-onnan két éve. A kis varrópár nácska is, a mit ő babrált, a pohár, a miből ő ivott, a zsebkendő, a mivel a halál verejtékét törülték le a homlokáról. A kendőhöz már hozzá merek nyúlni, talizmáuul használom kis fiam nyakára, olyan puha, mint az anyakéz . . . A katasztrófám romjai alatt, különösen a meráni időből, igen sok érdekes emléket találok, melyeket hosszú időn át egészen elfeledtem. Ezek közt találom azt a történetet, mely a főhercegről és az apaszinészről szól a a mit ezúttal el akarok mondani. Ugy hangzik, mint egy melodrámai költemény, pedig egy egyszerű, meleg történet, egy olyan kis árva gyerekről, mint az enyém. Az apja művész volt: egy vörösfejű apa sziuész, olyan sárga volt, mint a viasz, az ujjait is alig birta mozgatni a kopott két kerekű „beteg hintó"-ban, ami mögé egy még kopottabb csavargó talián volt befogva, a ki néhány krajcárért órákig húzta, vonta az utakon az emberek közt a haldokló művészt. A rozzant kerekes szék oldalánál egy kis eleven fiúcska szedegette szaporán pici lábait, hogy versenyt tudjon haladni a papája szomorú hintójáyal. Olykor a művész kinyújtotta kezét kicsi kísérője felé s így összekapaszkodva melengette forró ujjaival a gyerek kezét, a ki valahányszor a fehér nővérek zárda falánál haladtak, sóvárogva nézdegélt a téli nap által bearanyozott kert felé : ott játszottak a gyermekek. O nem játszott ott még soha. De azért soha sem merte említeni, hogy ő is sze retne odamenni, mert ez a csöpp szinészgyerek teljesen tisztában volt a sorsával, hogy neki nem illik játszani, mert a papája nagyon beteg. Okos, nagy, szürke szemei voltak és inkább sárgás, mint vöröses haj fürtéi, mint lágy, fénylő selyemrojtok, hullámozták körül a fejét csaknem a válláig. Kopott kék bársony bugyogó, egy széles lengyel sipka, fordított szőrös bundácska és egy pár kicsi szőrcipő volt ruházata. Sohase beszélgettek az uton, a művész egészen oda volt, fojtogatta napról napra a tüdővész, a gyerek a zajban meg se tudta volna hallani a hörgő suttogást, a miből a művész beszéde állt. Egymásba kapaszkodtak, a gyerek néha a plaidet ráigazította apja térdeire, beta karta a lábát és egymásra néztek. Ez volt az érintkezésök. A beteg művésznek mindig nedves volt a szeme, melyben alig-alig volt élet. A kis sápadt sziuész gyerek, a mint ott a szomorú gyalog kordé mellett öreges komolysággal topogott, meghatotta az embereket, különösen mikor megtudták, hogy anyja sincsen, az egy kis vidám művésznő volt és mindjárt azzal kezdte meg az anyaság szerepét, hogy az életét odaadta a gyereknek . . . Most meg már az apja is haldoklik. Így csakugyan jobb lett volna nem szii letnie. Vagy vinné el magával a szegény komédiás a gyereket az anyjához és mondaná meg neki odafönt, hogy nem tudtak őnélküle semmire sem menni ideiunt. Ez az utolsó apa szerep roppant hatásos volna és a tragédia méltó befejezést nyerne, a mit ők hárman eljátszottak. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.