Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 1-25. szám)

1894-06-24 / 25. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1894. junius 24. 25. szám. i i n\r i si es tietilap A lap szellemi ós anyagi részét illető közlemények a szerkoszlőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak isuiert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járás községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. szaA látszat áldozatai. Mióta régi kedves egyszerűségünkkel látottunk, napról-napra erősebb mértékben terjed az a (minden esetre roppant téves felfogáson alapuló) rossz szokás, bogy egyéniségünk társadalmi érvényesítését külső tényezőkben keressük. Habozás nélkül ki lehet mondani, hogy ez volt megteremtője mindama luxusnak, miket a, józan életfilosofiával rendelkező ember bolond külsőségnek, ostoba pazarlásnak, haszontalan komédiázásnak tart ugyan, de azért azok alól magát teljesen a legokosabb ember sem emancipál hatja. Ma-napság minden a látszatért történik. Impozáns föllépés, nagy effectus, senzaciós dolgok teszik meg a hatást. A lényeg meglehetősen másodrendű dolog. Bizonyára minden olvasónk előtt ismeretes az a mese, mikor az egyszeri király azzal akarta bosszantani udvari bolondját, hogy az mégis csak nagy bolond, mert bármerre megy, mindenütt kigúnyolják, kinevetik. „Tévedsz, fölséges uram, — szólt a bolond. — Cserélnél csak velem ruhát, majd meglátnád, hogy köszöntenének, milyen nagy tisztelettel fogadnának az emberek. Hogy téged tisztelnek, nem magadnak, hanem csupán királyi fényes öltözetednek köszönheted. Az én ruhámban téged is gúnyolni fognak a léhák, kik csak a külsőből ítélnek." — A király öltözéket cserélt udvari bolondjával s igaza lett a bolondnak; mert a királyi palástban méltóságteljesen lépkedő bohóc előtt földig hajoltak az emberek, mig a bohóc köntösbe bujt királyt vihogva kisérte az utcai tömeg. Hát a mai világ ennek a mesének megtestesülése különböző kiadásokban, módozatokban. Kétségtelen, hogy a hatást ma az emberiség zöme külső tényezőkben keresi és pedig azért, mert a társadalmi ítélet igen sokat, mondhatni: mindent megbocsát a lényeget illetőleg a külső látszatért; mig ellenben semmiféle tiszteletre méltó lényegért meg nem bocsátja, ha a látszaton valami csorba esik. Ennek a fonák Ítéletnek, felfogásnak azután nem egy áldozata lesz a társadalmi életben. Vegyünk egy példát ! Ha egy családnak esetleg tisztességes szép jövödeluae van, megengedheti magának mindenesetre, hogy barátait, ismerőseit egy-egy alkalomadtán magához hívja s néhány kellemes órát töltenek együtt bizalmas körben; kerül egy kis dinom-dánom is a jövedelemből. Ez ellen nem lehet senkinek sem kifogása. A családias szórakozás, még ha sokba kerül is, kevesebbe keriil, mint a korcsmázás Ámde változhatnak s igen sok esetben változnak is a körülmények. Megeshetik és sokszor meg is esik, hogy a barátságos, estéli összejöveteleket rendező család jövedelmében lényeges változás áll elő, oly lényeges változás, hogy annak nemcsak a szokásba vett szórakozási móddal kellene felhagyni, hanem minden irányban meg kellene szorítani a kiadásokat vagy is — amint képletesen mondani szokás — be kellene vonni a vitorlákat. Mi szokott azonban e helyett történni? Az, hogy a család rendesen nem akar engedni a negyvennyolcból s hogy a látszatot megmentse, képes áldozatul vetni a lényeget, a a nyugalmat, a biztosított existenciát. A megkezdett dolgot, a hatásnak haszontalan, külső tényezőit fen akarják tartani ; folytatják életmódjukat ; s mivel a meglevő jövedelemből már nem futja, eleinte hozzányúlnak a megtakarított fillérekhöz; mikor azután ezt is felemésztette a látszat, akkor kezdetét veszi a végrombisba döntő adósság-csinálás. Csak körül kell nézni kissé az életben s minden lépten, nyomon találkozni fogunk a látszat áldozataival, kik talán egy évi külső hatás okáért feláldozták életfogytig biztosított nyugalmukat, existenciájokat. A józan életelv azt követeli, hogy mindig anyagi körülményei szerint rendezze minden etnber a kiadásait. Vagyis kézzel fogható módon szólva: minden ember csak addig járjon négy lovon, mig négyet tarthat és kettőt se tartson, mikor egyet sem igen etethetne. Csakhogy az emberekkel velük születik s jó részben beléjök is lesz nevelve, hogy sokat adjanak a külsőségekre s igy a józan életelv megtörik az emberi gyöngeségeit. Száz eset közül kilencvenkilencben tudják az illetők, hogy végromlásba viszi őket a látszat ideig, óráig való megmentése; de azért mégis megmentik a roppant áldozat árán is. Igaz, hogy az itélet kövét nem lehet, nem szabad föltétlenül a látszat áldozatainak fejére dobni ; mert nagy része van az ily módon előidézett bukásokban magának a társodalomuak is, mely a könnyebb végii felületesség szemüvegén át birálva, legtöbb esetben külső tényezőknek, a látszatnak ad elsőséget a lényeggel ' szemben, de ez a körülmény azért nem menti ki teljesen a látszat áldozatait; mert az egyéni characternek a társadalmi téren éppen abban kell tiszteletre méltó erővel nyilvánulnia, hogy miképen birja és tudja az egyéni helyes felfogást a társadalmi félszeg felfogással szemben érvényesíteni ? Ez az egyéni lényeg, a belérték minden emberben. Csakhogy a látszat kedveért odavetett lényeges dolgok között rendesen ott szokott szerepelni leglényegesebb, legnagyobb áldozatul — az egyéni character is. Jegyzőkönyv. Felvétetett a kanizsai járás községi és körjegyzők egylete által megtartott tavaszi közgyűlés alkalmával Nagy-Kanizsán 1894. évi junius hó 18 án. Jelen voltak: Ferenczy János egyleti elnök, Kováts Gyula egyleti jegyző, Sztarzsiuszky György egyl. pénztárnok, Grünvald József, Pandúr Ferenc, Nagy Ferenc jegyző és Dénes Jenő s. jegyző egyleti tagok. Dénes Ferenc, Szondi László és Dénes Béla egyleti tagok távol maradásukat bejelentvén, igazoltattak. A „Zalamegye" tárcája. Eljegyzés gyertyafénynél. — Humoreszk. — Irta: Mártonffy Imre. Dr. Flastrom Barrabás egyetemi professzor lakásán nagy társaság gyűlt egybe. A társalgás igen vigan folyt. Ehhez az anyagot egy szenzációs esemény szolgáltatta, melyet bár miként is igyekezett a házigazda más térre terelni, hasztalan volt minden fáradozása. Néhány nappal ezelőtt a „Pannónia" szállodában véres szerelmi dráma folyt le. Hősei egy fiatal színész és egy jó családból való leányka voltak. A leány szülei nem adták beleegyezésüket a kötendő frigyhez — bizonyára kicsinyelték a szegény színészt — és ezek „a halálban kerestek menedéket és ott egyesültek." A kettős öngyilkosság híre bejárta a fővárosi lapokat és az érzékeny kedélyű egyéneket kellemes izgatottságban tartá. Flastrom dr. szalonjában is akadtak néhányra, kik ez eseményt szőnyegre hozták, azt remélvén, hogy ezzel szerfölött érdekessé teszik a társalgást, sót többen azt a mindennapi kérdést vetették tel: „vájjon meg van-e állapítva az öngyil kosság ?" Egy fiatal tanár, ki világbölcseséget affektáló „vizszi niiszemeire vastag csíptetőt rakott", igen szellemes követ keztetésekkel bizonyitgatá a könnyenhivő hölgyeknek, liogy csak az igaz szerelem képes ily szilárd elhatározásra. Maji! egy nyug. százados, kinek arcáról a tapasztalatlauság és együgyűség volt leolvasható, hatalmas bajuszát megso dorva bizonyitgatá, hogy „ostoba elhatározás az, ha valaki agyonlövi magát." E szó „agyonlövi", végzetes hatással volt a gyöngébb női idegzetekre s hogy a társalgás nagyon realisztikus irányba ne terelődjék, dr. l'iluláné megragadta az alkal mat, hogy koczkáztasson egy észrevételt. Megbocsáthatlan bűnnek tartaná,ha a szülők leányuk akaratát nem teljesitik. Minden anya kötelességének ismerje azt, hogy leányának óhaja teljesedjék, s boldogságát előmozdítsa ; csodálatos mégis, hogy inkább adják 'olyan férfiúhoz, ki gazdag és magasrangu — szerelem nélkül, mint olyan szegény ördöghöz —• mint p. o. a színész volt — kinek boldog ságánál egyebe sincs — tiszta szerelemmel. Ha ma az én gyermekem ezt mondaná: „Mama, én egy szegény ifjút szeretek!" — bár szivem vérezni fog, de még'sazt telelném: Gyermekem, a nő rendeltetése, hogy férjhez menjen és pedig ahhoz, kit szive választott ki, egyebet nem mondhatok, mint, bogy áldásom rátok !" Az anya mellott iilő „gyermek" gyönyörű jelenség, divatos hajfodrozattal, ki naiv mozdulatával elárulta titkos óhaját, s érezte, hogy a „mama" valami furcsát mondott. Fejecskéjét lecsüggesztő és kigyóalaku gyűrűvel játsza dozott, mely karcsú ujjára volt fűzve. A „mama" eltalálta leánya titkos óhaját s a társaság is tudta, hogy a „gyermek" még nem választott és talán valami „jelentéktelen" férfiúnak adja kezét. Dr. Piluláné az egyetemi tanárnak távoli rokona volt, s leányával csak azért jött a fővárosba, hogy Ernesztint „bevezesse a világba", amint nem egyszer megjegyzé. Oh a sorsnak keserű iróniája! Miközben a vidéken a rokonság köréből akadt volna egy, ki leánya kezéért esedezett, azt elszalasztotta. Egyrészt mivel magasabb parthiet szemelt ki, másrészt nem akart még anyós lenni. IIísz ő is még fiatalnak képzelte magát; özvegy asszony még mindig csinálhat egy második „szerencsét." — Nem szabad ily messze mennie asszonyom, mondá dr. Flastrom, mutatva a társaság előtt, hogy az amúgy is homályos rokonsági fokozat más bizalmasabb titulust nem érdemel, — a leány szive, ha választani akar, tizennyolc éves korában — Érnesztin még mélyebben síilyeszté fejecskéjét, miközben anyja hirtelen kiszámította, hogy leányának éveiből még 7 hiányzik, — megdobbanhat és férjhez mehet, s nem kell törődni rang és móddal. Ugy van bizony, folytatá dr. Flastrom pathoszszal, — a l szülőknek nem kellene beleavatkozniok leányuk szivbelí ügyeibe, ha jön a legelső virgonc ifjú, kibe szírelmes lesz és elveszi reménységünket, büszkeségünket, habozás nélkül oda kell adnunk. — Kegyed atyja nagyon szigorú ember! jegyzé meg egy fiatal hadnagy az asztal végén, csinos szomszéd nőjéhez fordulva. A megszólított gyönyörű leány volt, világos szőke hajjal. Szép görög orra, a Flastrom család hagyománya és virágzásban levő üde piros arcza még emelték szépségét s véghetetlen bájt kölcsönöztek egész lényének. Igen, — viszonzá a professzor leánya, anélkül, hogy felpillantott volna, miközben bájos ujjacskáival egy fogpiszkáló szálat apróra szétdarabolt, de máskülönben jószívű a papa . . . Más figyelmes szemlélőnek, — nem mint a hadnagynak, nera kerülte volna figyelmét, ki hogy a sajátságos, s lehet, hogy öntudatlanul kiejtett szónak más értelme is vau. Olga még valamit mondani akart, de látta, hogy a „kegyetlen" ember nem is törődött vele. Szép arczát elfutotta a bájos pír, mely igen kedvessé tette őt. A házasságról szóló társalgás, hol annyi „lányos mama" van együtt, mindig élénk pártfogásba szokott részesülni. Ugy volt most is ; csakis egy türelmetlen agg legénynek volt tulajdonítható, hogy kettészakadt az élénk eszmecsere fonala, ki jeles zenész levén, zongorá hoz ült és játszani kezdett. Mindenki a másik szalonba sietett. Az estély igen kedélyesen ment végbe és a tán cosok sokat lejtették a zongoraművész szebbnél szebb keringőit. Végre oszolni kezdtek és lassan kiürült a terem Egv vén kisasszony maradt ínég hátra, ki „toilett" jével látszott késni. A hadnagy lovagiasan ajánlá fel szolgála tát és hajlandó volt a hölgyet hazakísérni. A belváros felé közeledve, a hadnagy ijedten kapott baloldalához, hol azt a megrendítő felledezést tette, hogy kardját ott felejtette. Elnyomta boszus felkiáltását, aztán attól tartott, hogy a legközelebbi lámpánál észreveheti bárki a kard í hiányát, mily borzasztó felsülés lesz ez, mit szól hozzá kísérőnője? Vagy még valószínűbb, hogy egy éleslátású felibbvalóval jön össze? Hajmeresztő. Mai számunkhoz fol iv melléklet van csatolva,