Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 1-25. szám)

1894-06-17 / 24. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 189+. junius 17. 24. szám. társadalmi, közművelődési és gaziászati hstilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" ós a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A vallásosság. „Előbb fogsz városokat, falvakat, házakat, mint népeket vallás nélkül találni" — mondja Phitarch. Es valóban úgy is van. A vallás egyeseknek, népeknek, nemzeteknek lelki életébili a legerősebb éltető elem. Az a vallás, mely fölemel, elvezet bennünket minden létei kútfejéhez, minden erő erejéhez, minden kezdet kezdetéhez és minden végtelenség végtelenségéhez : az egy Istenhez. Az emberiség lelki életében ez az erő, mely az ösztönszerüség állati rögköréből kiemel, rendkiviil nagy és fontos szerepet játszik. Mert van abban valami fölemelő, mikor azzal, a gondolattal élünk és adjuk be erőinket a létfentartás küzdelmeibe, hogy sorsunkat nem a véletlen, nem is önerőnk intézi föltétlenül, hanem egy magasabb bölcseség, mely minden körülmény között fentartja a világegyetem harmóniáját. És ha vannak is események, melyek az élet összhangját megzavarni látszanak, vagy kisebb körben meg is zavarják : ezek az általános harmóniába mégis szépen beleilleszkednek a nélkül, hogy azt legkevésbbé is megzavarnák. A lesújtott embert megvigasztalja, sőt nem egy esetben föl is emeli az a gondolat hogy az a csapás, mely őt érte, a világrend hatalmasabb összhangja szempontjából elkerülhetetlen volt, mert abban a világfentartás örök igazsága, részrehajlatlansága érvényesült. A világfenállásnak ez az örök igazsága, az élet minden aránytalanságát kiegyenlítő eme részrehajlatlauság legerősebb fejlesztője a vallásosságnak. Mert amily mértékben megnyugtató ez az olyan szegényebb sorsú emberekre, akik az élet kedvezőbb körülményeiből nem igen vehetik ki részüket; éppen oly mértékben kijózanító, észretérítő az olyan egyénekre nézve, akik fenékig ürítik az életörömök serlegét s akik csak nagy ritkán — legfölebb a világrend rész rehajlatlan igazságosságai érvényesülésének érintésére bontakoznak ki mámorukból. Ez a személyekben soha nem válogató osztó igazság megteremtője az isteni félelemnek, mely a valódi, benső vallásosságnak egyedüli és legszilárdabb alapja. Aki a világrend megváltozhatlan törvényeiben fölismerte és fölismeri ezt a minden egyéb aránytalanságokat elsimító, ellen súlyozó, osztó igazságot: annak le'kében okvetlenül mély gyökeret ver a vallás, a mindenek fölött élő Istenben való hit. Magam körött látom hullámzani az életet. Szembeszökő mozzanatok domborodnak ki előttem, mik megrendítenék bennem legtöbb esetben az örök igazságban való hitet, ha a hullámok szünetlenül olyan eseményeket is nem vernének fölszinre, amik megint az demonstrálják, hogy biborban vagy koldusrongyban legyünk : egy ugyanazon végzet hatalma söpör el fölöttünk. Ez a gondolat sziklaszilárddá teszi vallásomat. Tehát az igazság az a szikla, melyen az én vallásom épül s igy csakugyan nem vehetnek rajta erőt a pokol kapui. Egy másik ember játszva játszik az élet hullámain. Minden úgy megy, ahogy ő kívánja. Van pénze: pénzzel meg lehet szerezni mindent; igy vélekedik. Es mosolyogva nézi azokat a jámbor hivőket, akik vallásos meggyőződésük mélységével mérlegelik az életet. Minek beszélni örök igazságról ? Pénz az igazság ! Hanem azután egyszer csak közbeszól a válogatás nélkül érvényesülő igazság : a közös végzet és a vakmerő elbizakodót megrázza, megrendíti lelkében s megerősíti abban a vallás gyökereit. Azok, akik a világegyetem rendjében nem ismerik íöl az igazságot, azok lehetnek csak vallástalanok s azokat lehet elszédíteni olyan tanokkal, melyek a társadalmi rend felforgatását célozzák. Csak végig kell nézni az anarchistákon, a nihilistákon : egytől egyik istentagadók, vallástalanok, akik nem találván meg a világ' egyetem harmóniáját, ők akarnak a részrehajlatlan osztó igazság szerepre vállalkozni s megteremteni az igazi harmóniát bombával, dinamittal. Ilyen szerepre csak is vallástalan, istentagadó lelkek vállalkozhatnak. A vallásos egyének, azok tudniillik, akiknek hite, meggyőződése az igazság gránitkövére épült: a társadalmi békének, szeretetnek ápolói, fentartói s a körülményekhez, müvelteégi fokukhoz képest apostolai is. Akiknek vallásossága a világrend igazságának talajába bocsátotta gyökereit, az fölismeri egyéni rendeltetését, megtatalálja álláspontját ; megtalálja, fölismeri az emberi egyenlőség törvényét s ennek alapján kifejlődik lelkében a testvéri érzelem, mely egyforma alkotású, rendeltetésű teremtmények közös támogasát vonja maga után. Igy fűződik egy hatalmas testvéri lánccá az egész emberiség éppen az igazság sziklájába gyökerezett vallás által. Nagy ellenségei azért az emberiségnek azok, akik azt vallják és hirdetik, hogy vallás nélkül is ellehetünk. A vallás kell mindenkinek. A ! nélkül a vallás nélkül, mely az Istenség örök igazságából táplálkozik, nemcsak a szegény, tudatlan, hanem a gazdag, tudós ember sem lehet el. Arra szüksége van mindenkinek, hacsak abban nem találja passióját, hogy letépvén lelke, szíve minden zománcát, állatias egykedvűséggel haladjon a NinVana felé ! Láttunk már nagy elméjű embereket, akik ki akarták szivükből vetni a vallás minden vonását és végre mégis oda jutottak, hogy vonagló lélekkel egyik szélsőségből beleestek a másikba : megszállta őket nem a valódi igaz vallásosság, hanem a babonás félelem. Azok, akik az emberiségnek igazi jóakarói, nem fognak sohasem arra törekedni, hogy a nép szívéből kiirtsák a vallásos érzelmet, hanem inkább — mrgmutatva nekik a világrend nagy igazságát — ügyekeznek lelkükben meggyökereztetni az igazi vallásosságot. Mert tény az, hogy mindenféle végletekbe való ragadtatásnak, a társadalmi rend ellen való vad küzdelemnek legelső szülőoka a vállástalanság. Az igazi vallásos szív mindig türelmes, A „Zalamegye" tárcája. Megfogtam a madarat. - Idyll falun. — Gyönyörű táj ! Erdős vidék ! Ide költöztünk nyaralni. Jó ismerősünk volt a vidéken-, ahhoz szálltunk. Lenn a kertben voltam. Gyönyörű kert volt. Egyik részét bozót képezte . . . közepén asztal volt, körötte székek. Városban soh' sem láthattunk napkeltet. Pedig mily szép nézni azt. Először csak félhomály derengett a tájon . . . aztán később pirosodni kezdett keleten a látóhatár ... a pír mindig jobban-jobban nőtt. A madarak dalolni kezdettek a lombok között . . . Üde reggeli szellő suttogott fülembe valami csodálatos varázshangokat, miktől lelkem egészen felvidult, feléledt. A levegőt virágok illata balzsamozta be; kelyhcikben szivárvány színben ringott a gyöngy harmat . . . Mily szép volt ez . . . A napsugarak mindinkább előtűntek . . . már a nap féltányérját is lehetett látni. Mily gyönyörű volt! Mintha távolban najádok, tündérek játszadoztak volna, tépve egymásnak arany hajszálait. Közelben csodakép tűnt fel szemeim előtt. A lugasban ültein . . . ábrándoztam. Rózsaszín világítás derengett a lugasban . . . rózsás gondolatok játszadoztak, röpködtek agyamban. Kis idő múlva oda jött öcsém. — Te is felébredtél? — Fel bizony! Mivel akarsz foglalkozni ? . . . gyönyörködfii a napkeltében ? . . . - Oh! most mái- nem . . . Nagydolgokat művelek — mondá. — Nagy dolgokat ? kérdem mosolyogva. — Igen. Czinkét akarok fogni. Tegnap Pistával, az inassal faragtunk bodzafa cinkefogót. S erre egy bodza fából összetákolt skatulya formát mutatott elő, melyet eddig háta mögött elrejtve tartott, Mosolyogtam. Tizenkét éves öcsém nem messze tőlem felmászott egyik fára s annak lombjai közé rejté a madár fogót. Azután ismét lemászott s folyton figyelemmel kísérte a fát. Sétált a kertben. En ismét elmerengtem rózsás gondolataimon . . . Kis idő múlva zörren a kavics . . . Felpillantok Mariska, a ház kisasszony , jött. I Megpillantván engem, elszégyelte magát, arc i kissé elpirult, mint a hajnali ég. — Jó reggelt, Mariska! — szóltam hozzá. -- Jó reggelt! suttogá viszonzásul ő Vájjon miért pirult el ez a leány? — gondolám magamban. Odahívtam a lugasba, a bozótosba . . . Félénken jött s leült a padra. Én szemközt ül tem vele. — Mit álmodott? . . . Szépet ugy e? — kérdém tőle. Vájjon ki ne álmodnék szépet itt falun, hol oly gyönyörű az élet. Itt, hol illatosabb a virág, üdébb a lég, ragyogóbb a napsugár ! . . . A leányka nem szólt semmit. Félénken . . mindig csak félénken nézett fel reám . . irult pirult. — Haragszik tán reám? . . . Mariska! — kérdem tőle melegen. — Oh ! nem haragszom! szolt ő, reám vetve, ismét ragyogó éjsetét szemeit — miért is lehetne haragudni önre?! Hisz ön oly jó. E néhány szó oly elragadtatóan csengett ajkiról . . . Mintha égni éreztem volna kebelemet. Tagjaim fel voltak villanyozva . ereimben forrni kezdett a vér . . . szivem oly erősen dobogott. Megfogtam a leány kezét . . . simogatni kezdéin . . . Kellett szememben valami változásnak történnie, mert a leányka mindig csak abba nézett . . . abból olvasott. . . II S valami kellemest olvasott ; mert bizalmasabb kezde lenni hozzám. — - Látott ön engem már ezelőtt is valaha ? kérdém tőle. — Láttam — rebegé, újra lesütve szemeit, aztán ismét reám tekintett s gyorsan, de lelkében lángolva, kezdé mondani: — Láttam, benn a városban, mikor a parkban sétált . . . Felém sem tekintett akkor . . . Óh ha tudtam volna, hogy ön ott van . . .! Felkel tem helyemből s mellé ültem a padra. — Ha tudta volna, akkor rám tekint? — kérdó a leány már kissé incselkedve. — Kisértem . . . nem kisértelek volna szemeimmel soká . . . soká . . . mig csak el nem tűntél volna .... aztán ugy bevéstem volna képedet a lelkembe, hogy onnét sem viliar, sem öröm ki nem törölte volna soha ! . . . soha! . . . kísértem volna lépteidet, megkerestem ... ki kutattam volna rejtekedet . . . Le kellett vennem szememet a tekintetéről, mert olyan volt az, mint a láng . . . szemeiből bár biztatóan iöveit felém a remény sugár, még sem tudtam feléje fordítani tekintetemet ... a szó elakadt ajkamon ... a meghatottság erőt vett rajtam. Néhány pillanatig tartott ez. Aztán ismét megerősödött bennem az akarat . . . közel hajoltam hozzá . . . átkaroltam a derekát. . . 0 mosolygott . . . keblemre borult . . . később lel kapta tekintetét • . . En hevesebben szoritám magamhoz . . .Égő ajkain kon elcsattant az első szűíi-csók, mely minket az üdvösségbe ringatott . . . A míg ajkaink egymást érték . . . mogrizzen a lomb . . . Öcsém a bodzafán elkiáltja magát: — Megfogtam a madarat! Egymásra nézünk, én is csaknem lelkiálték : megfogtam a madarat ; de ajkaimon pecsét volt . . . szereimiink második, forró pecsétje, Mariska biborajka.