Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 1-25. szám)

1894-06-03 / 22. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1894. junius 3. 22. szám. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A munka. A társadalmi morál apostolai már nagyon sokat gondolkoztak, irtak és beszéltek arról, bogy mivel lehetne leghatározottabban biztosítani a népek lelki egyensúlyát. A világmegváltó eszmék : az egyenlőseg, szabadság és testvériség, melyeknek általánossá tételén hova-tovább kétczered éven át buzgólkodnak az emberiség boldogításáért hevüló' lelkek, — szintén nem egyebek, mint álmadott napjai a népek lelki egyensúlyának. Ámde nagy gondolatokat, emberiség-boldogításra hivatott eszméket nem lehet a nagy társadalom egyetemére külső hatással ráerőszakolni. A tapasztalat mutatja, hogy a legtisztább törekvések, a legfenségesebb irányelvek is csak efemer hatásúak voltak, az állandóság elengedhetetlen föltételeit teljesen nélkülözték, ha azok a milliókra külsőleg ráerőszakolva, nem a népek lelkéből, erkölcsi világából bontakoztak ki. A népek kultúrtörténeti fejlődése és e fejlődés processusainak koronkint hatalmasabb hullámverése elvitathatatlanul azt bizonyítják, hogy sem egyes népek, nemzetek millióiba, sem nz emberiség egyetemébe nem lehet belegyöke reztetni bmsőleg meg nem érett erkölcsi alap nélkül ínég oly törekvéseket sem, melyek az emelkedettebb szellemek felfogása, Ítélete szerint kétségtelenül az általános boldogulás világába vezetnének. Ebből föltétlenül az következik, hogy midőn a népek erkölcsi egyensúlyát akarjuk megteremteni ; midőn az egyenlőség, szabadság és testvériség eszméinek a népek millióit meg akarjuk hódítani: előbb meg kell találnunk az eszközt, a módot, mely az emberiség egyemét lelkileg azoknak megértésére, befogadására teljesen megérlelje. Nagyon tévednek és efémer eredményeknek dolgoznak azok, akik azt hiszik, hogy az emberiség boldogítására irányzott nagyobb szabású társadalmi reformokat terrorizmussal, bombával, dinamittal meg lehet valósítani ! Az emberiség erkölcsi egyensúlyát csak a békés haladás, a szeretet fényével terjesztett világosság teremtheti meg. Csak a béke malasztos munkája vezetheti az emberiséget affelé az álmadott világ felé, mely a maga szépségében, isteni magasztosságában még eddig csak a magasabb szárnyalású lelkek, szellemek képzelete előtt bontakozhatott ki. Azok a fokonkinti átalakulások, melyek az emberiség békés fejlődésének, igazi benső haladásának eredményei, — egytől-egyig e szép világ felé vezetnek, melynek létrejötte azonban az emberiség erkölcsi egyensúlyának megteremtése nélkül szinte a lehetetlenségek sorába tartozik ; mert csak egyedül ez biztosíthatja az összeomlás ellen. Mózes, a zsidónép nagy reformátora, amint irva van : negyven esztendeig vezette, kóboroltatta népét a pusztában, hogy az elfoglalandó igéret-földjébe (a nemzetalkotáshoz szükséges erkölcsi alappal nem rendelkező ivadék lassanlassan elpusztítván) csak a viszontagságok közben megerősillt, a szabad pusztán lelkében, erkölcsé ben átalakult, nemzetfentartásra alkalmas új nemzedék jusson be. Még a saját halandóságát is oda adta annak az eszmének, hogy népe a szabadságra teljesen megérett erkölcsi alappal lépjen be új hazájába. Maga is elveszett, elhullott a pusztában népe jövőjeért. Ezzel a reformatori előrelátással, ezzel a bölcsességgel kell az emberiség erkölcsi egyensúlyának megteremtésén munkálnunk, hogy mindazok a föltételek, mik az emberiség boldogításának álmadott világát biztosíthatják, — a népek szellemi világában lassan-lassan kifejlődjenek. A békés haladásnak, az általános tökéletesedésnek, a népek erkölcsi egyensúlyának kétségtelenül legbiztosabb, leghatalmasabb eszköze: a munka. Nem puszta frázis ez. A munka szabaddá tesz ; a munka nemcsak kenyeret, existentiát biztosít, hanem nemes, nyugodt önérzetet is teremt. A munka egyenlőséget biztosít, mert a verejtékező ember képes csak igazán megbecsülni annak az embertársának erkölcsi értékét, aki szintén verejtékezik, ha talán más téren is és más eszközökkel. A munka becsülésében, a munkás erkölcsi értékének elismerésében fejlődik ki az emberiség milliói közt az egyenlőségen alapuló testvéri szeretet. A munkajogokat biztosít; egyenlővé teszi a munkásokat és kifejleszti, fentartja a testvéri érzelmeket. Az őszinte odaadással dolgozó, a munkát nem csupán eredményeért, hanem önmagáért becsülő embert nem lázítják föl azok a nagy aránytalanságok, mik társadalmi életünk mostani formái között el nem oszlathatók. A szó nemes értelmében munkás embert a társadalmi helyzetek fölötti meditáció nem ösztönzi rombolásra, hanem saját önérzetében nyugalmat találva, munkája becsének erejével igyekezik magának biztosítani oly jogokat, miket a fenálló társadalmi rend melleit másoknak születési, vagy vagyoni előnyök adnak meg. És a jövő — bármily messzeségében is az időnek — igazolni fogja, hogy helyesen gondolkozik, mert csupán a nemes értelemben felfogott és végezett munka adja meg a népeknek az általános boldogulásra a szilárd erkölcsi alapot; ez vezeti lépésről-lépésre, a békés haladás, a tökéletesedés utján a megváltói eszmék igéret világa felé. Azok, akik a társadalmi átalakulásokra nem akarják bevárni az emberiség erkölcsi érettségét, azok nem a békés munka erejével, hanem a türelmetlenség, az esztelenség rombolásával akarnak más képet adni a nagy emberi társadalomnak ; ily utón azonban csak meggátoljuk a valódi erkölcsi baladás, az igazi világosság terjesztőinek munkáját s a maguk számára sem teremthetnek még ideig-óráig tartó boldogságot sem. A „Zalamegye" tá,rcája. Tavaszi ünnep a hegyen. — A „Zalamegye'' eredeti tárcaja. — A kikelet kedves zöldje befutotta a hegytetőt. A fák elevenzöld koronái inganak, játszik velők a tavaszi 1 ingy szellő. Csókdossa a friss leveleket, szerelemmel, életadó melegséggel,mint az|édes anya újszülött gyermekét. A madarak vidáman ugrálnak az ágakon és csicso regnek, beszélgetnek egymással azon a csodálatos szép nyelven, amit az emberek is megértenek, az életfakasztó szerelem virágnyelvén. A lombok fölött reszket a tavaszi napsugár verőfénye, kéjesen fürödve a lombok illatában. Mindenütt ébredés, rügyfakadás, derű, élet, mosolygás, mint mikor csendes, békés család áhitatra hivó, nyugalmas ünnepnapra ébred. A sarjadzó szőlőtőkék között bujóskát játszanak a csintalan kis vörösbegyek s villámgyors röpülésük közbül el-elkapnak egyet-egyet a tőkék között zümmögő, zsongó rovarseregből. A szomszédos hegytető lejtőjén, az erdő fái között bujkál a bizalmatlan kakuk s egy egy hangos szóval mond jóslatot a völgyben játszadozó gyermekseregnek, ha csengő hangon meg megkérdezik tőle a kíváncsiak, hogy bány esztendeig élnek ? Elevenség, élet mindenütt az édes, kimondhatatlan szép természetben. Elmerülök a derűt, boldogságot lehelő, szabad természet szemléletébe és leborulok végtelen szereteted életfaka3ztó ereje előtt, mindenségfentartó nagy hatalom. Áhitatra, imára hív a te jóságod! A távoli mezőn csendesen ring a zöld kalásztenger. Az ingó kalászfojek is a te áldásod előtt hajolnak meg szerény alázattal. Titkos kezed érintésére lett melegebbé a nagy mindenség szivveréso, hogy új életre pezsdülő vérkeringésével a létlentartás örök ösztönét mu'ikára ébreszsze. Az életadó szerelem üdvözítő melege ön lik el az egész mindenséget!, melynek elválaszthatatlan szerelemmel ölelkező parányai között nincsen halál, nincsen örökelmulás, csak folytonosan munkáló, csudásan tranzformáló örökélet. Ki merné holtnak, érzéketlennek mondani a porszemet, a kis atomot, melyet egy egy szilaj kezekkel söprő szélvihar fölkap a végtelen űrbe s mely a társaihoz ragaszkodó szerotet erejével legyőzi végre is a legóriásibb vihar erejét is és visszaszáll megint testvérei közé: az atomok világába. Oh mindenségerő, mily imádatra méltó önzetlenséggel osztottad te el végtelen szereteted erejét megalkotott, hatalmas világodban, egyenlővé téve annak méreteiben a parányokat alkotásod óriásaival. Leomlom szereteted végtelensége előtt és lelkem, szellemem szent áhitatával olvasom az általad irt hamisítatlan szent-könyvet: az örökké munkáló természetet. Ez a testvériség hatalmas könyve: a mindenki által megérthető világnyelven megirt szentírás, amit eredetben olvashat mindenki, amit leforditani semmiféle nyelvre nem lehet s igy nem folytathatnak fölötte meddő, papir fogyasztó polémiát a tudós theologus urak, Hogy a Káldiféle, vagy a Károliféle vezet e bizonyosabban a menny országba ? . . . Merengek szent áhitattala nyüzsgő élet fölött, e me rengésben van az én boldogító, lelket betöltő imádságom. Nem vagyok egészen egyedül itt sem. A hegyoldalban, a lankás lejtőn áll a szőlőpásztor, mintha ő volna dékánja ennek az örökké istendicsérő titkos „zsolozsmáktól zengő szép templomnak. 0 ís merengve néz a távoli falu felé, honnan méla bús, csendes harangszót ringat ide A tavaszi szellő. Bizonyosan ő is imádkozik. Mintha várna valakit, azok közül, akik benn a templomban zengnek dicséretet az urnák, ki szeretete mnnkáló erejével tartja fönn nagy alkotását. Mit érezhet ez az egyszerű, romlatlan ember, aki | bizonyosan itt nőtt föl a szabad természet templomában, akinak a lelkében a gondolatokat, szivében az érzelme ket nem vesztegette meg talán egyetlen bellije sem, annak a világot rontó hatalomnak, arait tudománynak neveznek a nagy mindenség kérkedő, elbizakodott atomjai! . . . Nézi, nézi szakadatlanul a falu templomát, mely ugy áll egy dombtetőn egyedül, magában, mint gondolatokba merült, világkerülő, agg ember óriás. Egyszerre tarka élet pezsdül meg körülötte. Meg nyílnak ajtai és tolul ki belőle az a sok áhítatos hivők sokasága és húzódik le a dombról, mint tovafutó tarka óriás szalag. A szőlőpásztor csendesen lefeló indul a lejtőn és megy a völgyben a falu felé. A völgy túloldalán gyors lépésben siet feléje egy nőalak, karján hófehér kendővel letakart kosarat hoz. Ajkai körül a boldogság kedves mosolya játszik. Lombos fa alatt találkoznak. Letelepednek a dús zöld fűbe. Sejtés e vagy valóság: mintha átölelnék egymást és ajkaik édes delejével hevesebb dobogás'-a ébresztenék egymás szivét?! Megrezzenek; az életfákasztó mindenség erő delejes légatomjai suhannak el mellettem, megbűvölve idegeimet. Az életfentartó, titkos erő villamfolyama ömlik szét ereimen. Valami érzék bóditó illat áramlását érzem. Csillagok rezgését látom a kékes levegőben. Lélek bűvölő káprázat játszik velem. Mintha távoli angyalkar lágyan zsongó, halk, aetheri zenéje rezegne felém. Leotnlok télig öntudatlanul a zöld pázsitra; lecsukom szempilláiraat és lelkemre simulnak a mennybe varázsló szűzin tiszta szerelem áhítatának tündéri viziói. Álmadom ébren, édes, mennyei gyönyörűséggel. . . . Mire lelkem kibontakozik a boldogitó bűvölet kar jalból, a déli csend nyugalma pihen az egész természeten. Az eleven zöld lombok között alszik a szellő, mint szerelmese keblén a- boldog vőlegény. A madárkák hallgatva ülnek a gályákon. A pásztor és párja édesen álmodnak a fa aljában. Az egész természet csendes, mint egy hatalmas dóm, melyben imádságra borult le az áhítatos nép. . . . Fölkelek és indulok vissza a nyüzsgő városba, a profán élet szürke világába. —y. Mai számunkhoz fol iv melléklet van csatolva,