Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 1-25. szám)

1894-05-13 / 19. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1894. május 13. •I .Ay>^m;I.:h>oí>l •-ím 19.

1 szám. I 'IK I ilijj; IIÍUI -1 ni'jfl i (II , i to vldXfcO tlüviiiii Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyílttól- petitsora 12 kr. TT ;i es i iieü • •

1! 1

1111 I A '3Pi; invu«l;,( szellemi és anyagi, részét! illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Piinkösd napján Harangzúgás, örömének hirdesse a mai nap jelentőségét ! Harsogjon a hivő nép éneke ; szóljon méltóságosan az orgona ; kongja-bongja a a templomtornyok ércnyelve e szép májusi ünnep magasztosságát! „Hasznos nektek, hogy elmenjek — mondá a távozni készülő isteni Mester az elszomorodott, apostoloknak — mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a vigasztaló szent Lélek ; ha pedig elmegyek, akkor el fogom őt küldeni. Midőn pedig eljön az igazság lelke, megtanít titeket minden igazságra ... én veletek vagyok mindennap a világ végeztéig" . . Az ígéret beteljesedett. — Lángnyelvek alakjában jelent meg pünkösd napján a szent Lélek, hogy lángra gyúlaszsza az apostolok szívét; erőt, bátorságot öntsön az egyszerű emberekbe, kik tanításukkal, fáradtságot nem ismerő buzgalmukkal szilárd alapját vetették meg egy új világnak. Az apostolok ugyanis fellelkesülve az isteni hévtől, Mesterük parancsához hiven elmentek az akkor ismert világ minden részére a Krisztusi szeretet boldogító tanát hirdetni, szembeállítván azt a hellén bölcsészettel és a boszut lihegő római imperátorok zsarnokságával. Az apostoloknak ugyan János kivételévél vértanu-halál jutott osztályrészül, de az általuk hirdetett igazság ereje győzött. Legyőzte a vértszomjuhozó Nérókat és Diokleciáuokat, mert szivüket a legnemesebb szeretet : az isteni és felebaráti szeretet szent heve lelkesíté. Ez adta meg az isteni kegyelem hozzájárulásával szavuknak azt a hatályosságot, hogy a hirdetett keresztény tanok, mint egészséges magvak, csakhamar termékeny melegágyra találtak az emberiség szivében. Három százados véres üldözés után máidiadallal ragyogott a kereszt a föld minden népe előtt, a vértanuk sírhalmai fölött hatalmas bazilikákat emelt az ihletett keresztény művészet, miliók és miliók vésték szivükbe az apostolok által hirdetett keresztény hit igazságait. Az igénytelen apostolok, kik pünkösd ünnepe — tehát a vigasztaló szent Lélek eljövetele előtt bátortalanságuknak, ingadozásuknak, annyiszormennyiszer oly szembeszökő jeleit adták, pünkösd ünnepe után, midőn őket a szent Lélek ereje megihleté, annyira fellelkesülének, lelkükben oly emberfeletti erőt érésének, hogy semmi veszélytől vissza nem riadva, szembeszállottak minden előítélettel, oly tanokkal lépvén fel, melyek hadat üzentek az akkori felfogásnak, az uralkodó nézeteknek : — az isteni eszme azonban folyton működött, folyton előre haladt annyira, hogy lassanként az egész világot a keresztény civilizáció szelleme hatotta át. Így lett azon kis csemetéből, melyet az apostolok pünkösd napján elültettek s később a mártírok vérükkel öntöztek, hatalmas fa, melynek terebélyes galyai a föld mind az öt világrészére elvetik jótékony árnyékukat, üdülést és enyhet nyújtván a fáradt és pihenni vágyó emberiségnek. Idők folytán megfogyatkozott a vallásos érzület, melynek helyébe lépett az indifferentizmus a természetfölöttiek iránt. Sok hígvelejű embernek tetszett ez, korlátolt elméjükkel csak tetszetős körülményeit látván, de nem egyszersmind súlyos és végzetes következményeit, melyek nem csupán a túlvilág boldogtalanságával remítenek, de már itt a földön legtöbb emberre nézve érezhetőkké válnak. Avagy nem bünteti-e meg már itt a földön a hitéhez közönyös, vagy éppen vallástalan embert saját lelkének sivár állapota, annak oly számos esetben önmagával történt meghasonlása legkivált akkor, midőn előveszik az élet bajai, szenvedései, midőn reárohannak a hirtelen veszedelmek ? . . Oh ekkor fájóan érzi azon ürt, melyet szivén a vallástalanság nyitott, folyton mérgesedő sebnek érzi azt, melyre gyógyirt Istenen kivül hasztalan keres, — irigy szemmel nézvén a jámbor föld népének erős hitét, az isteni Gondviselés iránt táplált rendíthetetlen bizalmát és az ebből szárA „Zalamegye" tárcája. A harang. Volt nekem egy régi göcseji kiadású, bőbeszédű öreg céhmesterem (egyházti), a ki üunep és vasái napo kon ilyen hivatalos jelentéseket szokott volt tenni : tiszt, pelébános uram ! a lajsztert (Luster) meggyójtottam, a resperzérjomot (aspersorium, szenteltvizhintő) megmártot tam, a zámpóllákat (ampulla, boros és vizes kannácskák) inegtőtüttem, a minisztereket (minisztráns fiúk) töőtöz tettem, a duripolomot (thuribuluin, tömjénfüstölő) ekészítettem, a gyerekeket a kórusból, a leginyeket az ólátérjotnból (oratorium) lecibakótam, . . . bé lehet e mán harangoznyi?

u Minthogy a szép sátoros ünnep már beköszöntött és a nóta szerint: „harangoznak piros pünkösd napjára", ennélfogva a t. olvasó közönséghez — hosszabb pauza után — ón is ezennel becsöngetek és kezdem a dolgot — elölről. A kereszténység előtt ugyan már régen használtak a pogányok is ércből öntött harangocskákat, de • haran gok mostani gyakorlati használata mégis csak a VI ik s/.ázadra vihető vissza. A hagyomány ugy beszéli, hogy Olaszországban Campania tartománynak Nola nevű városában találták löl először a harangokat, vagy legalább ott öntötték célszerűbb formába ; azért latin nyelven a harangot „cainpana"-, a csöngetyűt pedig „nola" nak nevezik Egy diák vers a harangok rendeltetése felől igy huugzik : „En, ego cainpana Nunqnam annuncio vana, Kunéra plango, Fulgura trango, Sabbata pangó ; Satigvinolentos Dissipo ventos, Sisto cruentos " „Hogyha a harang nyelve szól, Soha nem zeng hiúságról, — Az élőket hívogatja, A holtakat elsiratja, Papot, népet összegyűjti, Vészfelhöket messzeűzi." Egy olasz költő — Campoamor — a harangok koncertjét így írja le : „Amott egy újszülöttnek szólnak, Emitt egy gyászos koporsónak, Mikor igy hangzik ottan : Din, don, din, don I . . . Itt meg ridegen, szárazan Din, don, din, don. Egy élő ott, egy holt meg itten Készt vesznek e szörnyű koncerten, Gyönyöreim mindnyájan, Din, don, din, don, A sírt szivemben hordozom Dia, don, din, don. Oh mily hamisan egyesülve Megy a halállal éltünk üdve, Vergődésünk mi hasztalan, Din, don, din, don, A boldogság rövid nagyon ! Din, don, din, don." Nem szenved kétséget, hogy legbúsabb, legszomorúbb a halotti harangszó : „Búsan, búsan szól a harang, temetnek, Gyászos lánykák kék koporsót emelnek." „Jaj de búsan harangoznak Tarjánba', Elhervadt a legszebb legény babája." És midőn „László" urti a törökverésbőí győzelmesen és örvendezve visszatért, hogy Szigligetben boldog családi fészket rakjou : „Szomorúan hallott kongni A várban egy harangot, De a kemény északi szél El elkapta a hangot." Kisfaludy. mazó nyugalmát, megelégedését, boldogságát . . Igazolva látja nálok igazságát e szavakn

ak : „Nagy kincs a hit, tűrni, szenvedni megtanít." Örülhet az, kinek szivébe még itt a földön beáramlik az isteni kegyelem fénye, melynek világánál tisztán lát és nem engedi magát hitében megtántoríttatni a kisértések által. Örülhet az is, aki ugyan magától nem elé^ erős szembeszállni a léha világ végzetes áramlatával, de oly környezetbe jutott, melynek nyilvánvaló gonoszsága és ártalmassága csakhamar felismerhetővé lesz előtte és még ideje korán eszébe juttatja boldog ifjúkora ártatlan örömeit, s kezdi újból érezni még az édes anyai szívből lelkébe, csepegtetett hitet, mely a szenvedések közepette sem engedi csüggedni, sőt fegyvert ad kezébe az ima, az áhítat szárnyán Istenhez emelkedni, vigaszt és erősítő kegyelmet tőle kérni, visszatérni az elhagyott Istenhez. Ha a napjainkban oly félelmetes és következményeiben már is végzetes szocializmus, kommunizmus és anarhizmus fellépése inkább és inkább fenyegető alakot ölt társadalmunk létalapjára nézve ; ha uton útfélen az elégületlenek panaszával találkozunk ; ha a hirlapok rovatai oly elszomorító statisztikáját közlik azon szerencsétleneknek, kik kislelküségiikben, majd kétségbeesésükben a leggyászosabb eszközhöz, az öngyilkossághoz folyamodnak : — oh akkor nem zárkózhatunk el annak bevallásától, hogy lelkünket egy szokatlan aggodalom tartja fogva, mely veszedelemtől félti a társadalmat. Vannak, kik ezen kóros tünetek beál'ó következményeit előre látják és azok elhárítására felhívják az emberiséget, reámutatván egyszersmind a vallás erkölcsi érzületnek systematikus meglazulására, a bitéletnek a társadalom intelligensebb osztályainál is tapasztalható megfogyatkozására, mint ezen kóros tüneteket előidéző okokra. Pedig a történelem a tapasztalással karöltve csalhatatlanul igazolja, hogy az Istentől való elfordulással, a hitbeli indifferentizmussa] erősen lépést tart az emberiség összességének épp ez volt a lélekharang szólása szerelmes arájának, Rúzsának, ki „a halállal vivódott!" Egy olasz szerzetes egy beteg marchese t készített elő a nagy útra. A páter legelőször is elég kíméletlenül ! tudtára adta, hogy már meghúzatta neki a lélekharangot, azután elrecitálván fölötte a haldoklóknak előirt imákat, egy kissé nyers és parancsoló hangon így végezte: „távozzál e porhüvelyből halhatatlan lélek és repülj égi hazád felé !" . . . mire a szegény marcheáe végső erőfeszítéssel elhalóan tördelé: „piano, piano! anima inia cara!" — Bizony el lehet mondani : „0 mors! quam amara est recordatio tui !" Oh halál ! urly keserű a reád való emlékezés I Hogyan szólnak a harangok ? A gazdag halottra : „go—om—bo—os I üsd go—om—bo—os !" A szegény halottra : „ringy—rongyos I riugy—rongyos !" A csatában elesett hősük temetése harangszó nélkül megy véghez, mint a dal mondja : „Nincs harangszó, csak pár ágyú dörrenés : Ennyiből áll a tiizéri temetés." Velőket rázó és rémes a vészharang szakgatott kongása, tompa zúgása árvíz, tüzeset idején, ellenség betörésekor, vagy egyéb nagy veszedelem alkalmával ; . . . ilyenkor: „az erős megdöbben és reszket a gyáva !" Petőii, Szendrőy Júlia iránt érzett, de még nem viszonzott rajongó szerelmét képletesen vad árhoz, szilaj folyóhoz hasonlítja, mely őt magával „vonja, sodorja s ragadja" ós szerelmi kiuos vergődéúében végre így tör ki : „Kiáltsatok rá a haratigozóra, Hogy verje félre a harangokat . Nagy a veszély, s talán majd megmentésemre jőnek . . . De nem I hisz' félrevert, harang lázas szivem. Falu helyeken a jégterhes felhők közeledtekor is szoktak harangozni. — írva van a krónikákban, hogy midőn egy hosszas nyári szárazság után Cséb és Salomvár fölé áldásos esőt ígérő felhők gyülekeztek, a jámbor csébi harangozó — szomszédos jóakarattal — így imádkozott: „Adj Uram esőt Csébre, Saloinvárra", de midőn Mai számunkhoz fol iv melléklet van csatolva,