Zalamegye, 1893 (12.évfolyam, 27-53. szám)

1893-11-12 / 46. szám

XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. november 12. 46. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 írt. Egy szám Ara 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Uélyegdij 30 kr. Nyiliter petitsora 12 kr. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az ízlésről. Ugy vagyunk a természettől megalkotva, hogy testünk, lelkünk egyaránt megkívánja a maga táplálékát. És e tekintetben — éppe.i mivel minden embernek megvan a maga sí.játos izlése — tagadhatatlan, hogy egyesekre, sőt 3gész népfajokra nézve nagyon jellei íző az, hogy mit kivannak úgy testi, mint leik táplálékil. Jellemző pedig azért, mert a testi és lelki táplálékok megválasztásában nyilatkozik meg az izlés. Mert ahogy bizonyos az, hogy például a testi táplálék megválasztásában egeszen más ^lése van a szangvinikus embernek, mint a kolerikus vagy flegmatikus véralkatunak, éppen úgy bizonyos, hogy a lelki táplálék megválasztása nagyban jellemzi a lélek műveltségi fokát. E kettős táplálkozás elengedhetetlen voltát legjobban jellemzi a régi népek történeti életében iv rómaiaknak időnkinti megjelenése a forumon, mikor a nép egyhangú óhajaként fölzúgott a ..panem et circenses'

4. A szükségtől űzött nép kenyérért kiáltott első sorban, de ezzel az óhajával egyszerre sürgette azt a másik táplálékot, umit már a lélek kívánt, a színjátékot. A szórakozás éppen úgy kellett lelkének, mint testének n mindennapi kenyér. Igen természetes, hogy a szellemi szórakozás megválasztásánál nyilvánuló izlés nagy szerepet játszik a népek lélektanában A lélek szórakozásának az a neme, mely okvetlenül idegfeszítő izgalmat, vért kíván nem állhat meg a mostani kor liumanismusának ítélőszéke előtt. És a klasszikus népek szereplési korában az élvezetek leghatalmasabbikát képezték a bikaviadalok. Pedig kinek jutna eszébe a klasszikus római népre, mely sok tekintetben példányképül ragyog előttünk, azt mondani, hogy nem állott a lelki műveltség elég magas fokán ? A bikaviadalok idegrázó jeleneteiben gyönyörködő rómaiak ízlését ma már elitéljük mi, akik irtózunk az embervértől; de azért ne higyje senki, hogy a szellemi élvezetnek, a lélek emA „Zalamegye" tárcája. Jókai.*) Irta: Hoffmann Mór. Ünnepel a magyar nemzet, Ünnepel az ország, Melynek magyarok Istene Hun viseli gondját. Kárpátoktól Adriáig Nevedet kiáltják; Kárpátoktól Adriáig Életedet áldják. Üdvözöllek édes hazám Dicső ünnepeltje, A múzsáknak aranytollú Ünnepelt kegyeltje ! Ez a nemzet miért is ne Szeretne úgy téged? Hiszen te az ö üdvében Lelted üdvösséged. Homlokodon csókolt téged Magyarok nemtője, Szellemek sergének lettél Dicső vezetője. Pazar kézzel szórtad széjjel Lelked szép virágit, Üde illattal betöltve A haza virányit. Drága fia vagy hazánknak, Elméd kincses bánya, *) A nagi -kanizsai kereskedő ifjak önképző kíirc által f. hó 11- n rendezett Jókai ünnepélyen szavalta W'ciser Klára k. a bertelen, vad kéjelgésének e neme kiirtódott a föld szinérő!. Nem ! A bikav:.adaloknak még mindig negvan a maga közönsége a haladó :t nyugot klasszikus földjén is. Nemcsak a spanyolok, hanem a franciák is fudnak még gyönyörködni a ssórakozás e nemében. Es bizony — ha e fogadjuk az etnográfusoknak azt a nézetét, hogy a szellemi élvezetek határozottan jellemzők a népek lelki műveltségére — a spanyolok és franciák izlés ét egy cseppet sincs okunk irigyleci. El tagad hatatlan tény az, hogy nálunk magyaroknál a:; e fajta vérfagyasztó látványosságok nem bírták megrontani a magyar nép egészséges, nemesebb Ízlését. A magyar tud és szeret gyönyörködni a személyes bátorságban, maga is elmegy e tekintetben a csodás vakmerőségig, de csak akkor, ha az egyéni bátorságnak, az életkockáztató vakmerőségnek magasabb célja van. Csupa mulatságból nem játszik az életével soha; azért pedig épen nem, hogy másokat pénzért gyönyörködtessen és tapsokat arasson. A magyar népnek az a rétege, mely ízlésében is megőrizte keleti jellegét, most is lealázó dolognak tartja személyes bátorságát, vitézi hajlamát piacra vinni. Éppen ezért magyar ember nem is vállalkozik kötéltáncosságra, hogy nyaktekerő produkciókkal mulattassa a tömeget. Ez sértené nagyon keleties méltóságát. Nem is tud gyönyörködni a pojáca-mesterségben. Általában .tény az, hogy a mi népünk nem hajhászsza semmitéle tekintetben az idegizgató dolgokat. Azokat a színpadi pikantériákat, mik fölött a franciák és némeíek kitűnően tudnak mulatni, a mi szinházainkban kipisszegnék, ha úgy adnák elő, ahogy azok a külföldi premiérek alkalmával színre kerülnek. Éppen így van az irodalmi termékekkel is. Bármennyire igyekeznek is a nyerészkedő cégek meghonosítani hazánkban a pikáns irodalmat francia mintára, bőséges alkalmuk lehet tapasztalni, hogy a még romlatlan izlésű magyar ember lelkét nem lehet megtéveszteni ; azok iránt éppenséggel nem lelkesül. Az a publikum, mely a színpadi és irodalmi pikánsságokat francia minta szerint élvezi, hajhássza, az — hala isten ! — nem a magyar nép, nem tőrőlmetszett magyar nemzet, hanem aféle meghoriosult indigena, ki magával hozta roirlott, megmételyezett ízlését. A magyar nemzet (a tősgyökeres) semmiféle élvezetében sem szereti és pártolja a szélsőséget, a hitért tlanságot. ízlésében még a legegyszerűbb földmives ember s egyszerre megérzi azt a határt, ;io, a tisztukabb erkölcsi fogalmak szerint az undorító kezdődik. A cirkusz helyett sokkal szivesebben látogatja a színházat. Azért van, hogy a magyar elem igazi hazájában, az alföldi városokban, a cirkusz igazgatók nem birnak megélni, a szín társulatok pedig szép jövedelmet raknak el évensint. Szépen jellemző és biztató vonás az népünk lelkében, hogy sem a bikaviadalok, sem az erkölcsrontó ízléstelenségek nem vonzzák. Míg a nép lelkében ez a romlatlan izlés fog uralkodni, adelig nem kell féltenünk az elfajulástól. Pedig a hazánkba csempészett, temérdek sok izlésrontó dolog, az érzékcsiklandó pikantériák ugyancsak próbakőre teszik hagyományos gusztusát, de a nemzeti géniusz őrködik fölötte ; elfordul tőle, nem kér belőle. Amennyit azokból a lelke, az izlése bevesz és megtűr, az még nem veszélyes, ennyitől még nem kell félteni természetes, egészséges ízlésének megmételyezését. Mindamellett mindazoknak, kik a nép Ízlésére, annak fejlődésére és romlatlanul maradására befolyással vannak és lehetnek közvetve vagy közvetlenül, — azon kell iparkodni, hogy a nép lelke az ő egészséges ízlésének megfelelő táplálékot nyerjen ; hogy a nép olyan szellemi szórakozásból, mely lelkét valóban élteti, táplálja, — éppen úgy megkapj-'. a maga részét, mint a mindennapi kenyérből ; mert örök kiáltásként fennmarad a római forumon megjelenő nép egyhangú óhaja : „panem et circenses !" A nép életére befolyást gyakorló egyének gondját képezze mindenütt, hogy a mi népünk egészséges izlése megkapja mindenütt a maga egészséges táplálékát és akkor nem kell tartanunk az elfajulástól, amiről innen-onnan oly sok jereSzived nemes érzelmeknek Dúsgazdag forrása. Mit félszázadon át irtál, Nemtelen nincs abban: Honszerelem dicső fénye Ragyog minden sorban. Lelkesíts még sok éven dt, Szükség van még szódra, Nemzetünknek ékes szavú Koszorús irója. Tovább is tőled tanuljuk A hazát szeretni-. Nem tud úgy a szívhez szólni Rajtad kiviil senki. Adja Isten, hogy megérjed A hon virulását, Hőn szerette nemzetednek Teljes boldogságát. Hisz eddig is szóval, tettel Munkálkodtál érte, Legyen élted alkonyán ez Dicső munkád bére. Te vagy ezerszer áldottja Büszke magyar népnek: Te szereztél dicsőséget Künn a magyar névnek. A világot beragyogja A te neved fénye; Légy sokáig még e nemzet Igaz büszkesége ! Nem múlik el az emléked, A mig magyar szív lesz, S magyar szívben érzés, a mely Nemzetéhez hív lesz. Dicsőséged nem múló fény Ilalavány világgal: Tűzoszlop, mely ragyog időn S enyészeten által. Egy szerelem története. A kik meglepő', rendkívüli dolgot várnak, azoknak felesleges e sorokat elolvasni. Nem lesz itt szó sziveket duló, sziveket hamvasztó ádáz szenvedélyről. De hát csak a házakat elsöprő, fákat tördelő vihar érdemes a megfigyelésre ? A lágyan susogó tavaszi szellőnek, a mely langyos, zsongító melegével, a gondtalanul néző kis ibolya számára felpattantja a föld kebeléről a jégkérges hÓburkot, nincs e meg a maga története? Bizony megvan. De csak azok számára, a kik el tudnak merülni a lombok zöldjén átszűrődő halványsárga sugaraktól csillámló patak, a százszint játszó tóviztükör, a hal ványkék égbolt arculatának szemlélésébe. Ezeknek próbálom irni történetkémet. Ezek közül is csak azoknak, a kiknek a csecsemő, a kezdő gagyogása, dadogása iránt türelmük van. * * * A kis Ellát és Bélát: ezt a két gondtalan gyermekarcot, szabad idejükben mindig együtt lehetett látni. Együtt kergetődztek a méltóságos fák ünnepies csendjében. A réten, az oázist képező fehér és vörös vadlóherók, a körülöttük egyhangúan zümmögő, az émelygő illatra odacsalt méhek közt, együtt futkároztak a tarka szárnyú lepkék után. Együtt tépdelték csokorba a kék búzavirágokat és a sárga vadrepcét. Vagy midőn a nyári eső után nem lehetett kimenni a harmatos fűbe, az összeálló, hűvös homokból, rózsás ujjaikkal, együtt csináltak várakat. Télen meg, a mint a bolyhos hópelyhek aláhintáztak, a lágy, összeroppanó hóból együtt görgettek össze hólaviuákat és nagy erőfeszítéssel egymásfölé rakva, Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.