Zalamegye, 1893 (12.évfolyam, 27-53. szám)

1893-08-27 / 35. szám

XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. augusztus 27. 35. szám. JL JL A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A párbajról. Rendezett jog- és társadalmi élet mellett a párbaj, az önbíráskodás ezen egyik neme, bizonyára különös jelenség. Tagadhatatlan, hogy őserdei ize van. Két egyén, sérelem esetén, csakúgy mint két fenevad, kiáll a küzdő-térre, hogy győzzön köztük a testi erő. Ebben is nyilvánul ugyan természeti rend és magasabb jelentőség. Az erősebb diadalát a gyöngébb felett és igy a tökéletesebbnek kiválasztását természeti törvény irja elő. — Azonban ezen törvénynek oly teljes vadságban és meztelenségben, mint a párbajnál történik, a társadalomban nem volna szabad érvényesülnie. Hisz az emberi társaság fenállása és rendje a gyengének az erőssel szemben való megvédelmezésén, a pillanatnyi elnyomatás ellen való biztosításán alapszik. Ha a gyengén sérelem esik, a bíróhoz fordul, a kinek rendelkezésére áll az egész társadalmi erő, a melylyel a megsértettnek a hatalmastól az elégtételt megadja. Viszont az erős sem fordulhat közvetlen elégtételért a rajta elkövetett injuriáért a sértőhöz, ő neki is a bíró elé kell vinnie ügyét, a ki megméri a társadalom szempontjából a sérelem nagyságát és kiszabja és elszenvedteti a háborítóval a megfelelő büntetést. Szóval a jogrend tiltja az önbiráskodást. — De nemcsak a jogrend, hanem még fokozóttabb mértékben védi a gyöngét a társas érzés. Ter

: mészetes érzés a gyengével, a gyámoltalannal, az ügyefogyottal, az elhagyatottal való rokonszenvünk, a melylyel mintegy megerősítjük őket. A nagy, az erős, a hatalmas kelthet bennünk tiszteletet, csudálatot, bámulatot, de rokonszenvet nem. Hisz ő neki erre szüksége nincs. A gyöngébb iránt való rokonszenvezésünkből következik, hogy mig egy részről a bántalmazottat, a kit ennélfogva gyöngébbnek tartunk, elhalmazzuk a rokonszenv nyilvánulásaival: más részről sajnáljuk, megosztjuk tájdalmát. Sőt tovább menünk. A bántalmazó ellen felébred ellenszenvünk , 6 az akaraterő megvetjük. Az érzés nyomán, | folytán, kél a cselekedet. A sértettet | pártfogásunkba vesszük, segítségére vagyunk, j az erősebbnek pedig véteni igyekszünk. — Igy | míg a törvény tiltja az önbíráskodást, ugyanaz ' vállvetve a társadalmi érzéssel és cselekvéssel feleslegessé is teszi; a miáltal egyedül van lehetővé téve az egyes békéje s vele a társadalom érdekében eredményes munkássága. — Valóban látjuk, hogy leszámítva a nyugoteurópai társadalmakat, sehol a világon, rendezett állam-élet mellett, a párbaj nem divott. Honnan van mégis a párbajnak elismert joga, Európa nyugatán, a fejlődés oly magas fokán álló társadalmakban? Ezen kérdésre a feleletet a történeti fejlődés adja meg. Különösnek tetszik talán az első tekintetre, de tény, hogy a párbaj polgárosító küldetést végzett, a mostani társadalmak kezdeténél. Ezt a kort Chaosz jellemezte. Néptörzs néptörzs ellen, földesúr földesúr ellen egész erejével, minden hozzátartozójával örökös harcban állott egymással. Bellum omnium contra omnes : minden egyesnek harca az összesség ellen. Lehetetlen volt minden békés munkálkodás. Ezeknek a magánharcoknak (fehda) az egyház, ezen a társadalmak összeverődésénél, képződésénél a kovász szerepét vivő testület, iparkodott gátat vetni. Behozta az istenbékét (treuga Deij. A hét bizonyos szakán tilos volt a hars. — Még nagyobb lépés volt, a midőn lehetőségét adta, utóbb pedig a túlsúlyra vergődő királyi hatalommal kényszerítette, hogy a nagyok tisztán egymás között, ne az összes embereikkel intézzék el torzsalkodásaikat, az istenitéletek utján. Az istenitéletek közt a forróviz, az izzó vas s egyéb próbák közt, ott volt a pör-döntő párbaj. Szazak vére helyett egyé folyt s midőn csakis az erő, a nyers erő tarthatta fenn magát, a győzőnek igaza is volt. Azonban mint intézményt, a párbajt teljesen a lovagság fejlesztette ki. A lovagság, a melyet szintén az egyház hozott össze, folytonosan a fegyvernek elt, vagy helyesebben, a magasabb eszmékért: az egyház, az árvák, az özvegyek, nők védelmeért folytonosan fegyverrel élt és kellett, hogy éljen Ebből kifolyólag támadt a lovag részéről egyéniségének magas tudata, annak a külvilágtól való megbecsülésének elvárása, szóval innen van a lovagias becsület fogalmának keletkezése. A laza társadalmi kapocs idejében védelmet ki nyújtott volna más, mint maga az egyén ? A legmegfelelőbb eszköz pedig ehhez mi lett volna más, mint a párbaj ? Hiszen a lovagi becsület leglényegesebb alkateleme: a bátorság volt. A középkor lezajlott. A lovagi intézményre csak a várromok és a regények emlékeztetnek. A fegyver is megszűnt egyedüli tisztességes uri foglalkozási eszköz lenni. Sőt csupán a nemzetek versenyzése folytán, szükségből, tartunk fel íegyveres osztályt. Azonban a középkor szelleme még mindig kísért néhány felfogásával. Ezek közt van a párbaj is. Es sajnos, a párbaj még mindig nem üres keret, történeti váz. A törvény, a jogrend számos értékes dolgot hagyott kellő, sőt minden védelem nélkül. És a társadalom sem siet pótolni a hiányt. Ha valakit becsületében megsértenek, mily sovány elégtétel vár rá a törvénytől és az is milyen huza-vona után. A társadalom! Az meg épen nem lép fel a becsületsértő ellen. Vagy ott van a női becsület. Van-e ennek az állam s a társadalom részéről más védelme, mint a férfi kar ? Ezek után a párbaj még mindig az egyéniség épségének, bizonyos jogok védelmének az eszköze s mint ilyent, kénytelen kelletlen, a [rend legnagyobb hivének is, respektálnia kell, A tisztelt olvasó, a ki a következtetéseket szereti, az elmondottakból levonhatja azokat a párbaj jövőjére nézve. Addig, mig a munka a mi társadalmunkban a kellő helyet nem foglalja el; a mig a törvény némely jogot védelem vagy a kellő védelem nélkül hagy; mig a társadalmi közérzés gyönge: a párbajt — ismétlem: sajnoszámüzni nem lehet. san A „Zalamegye" tárcája. Szivek játéka. Irta: Babay Kálmán. Egyetlen felleg sem látszott az égen, csak ott a „belátó" fölött lebegett egy parányi fekete pont, mely mindig feljebb és feljebb emelkedvén, végre megállott s csendes rezgéssel lebegett a mozdulatlan légben. De ez sem tartott sokáig ; villám gyorsasággal csapott le s tel kapván zsákmányát, sebes repüléssel az erdő felé tartott. ölembe hajtá le fejét s reám emelte csodás kék szemeit az én angyalom, Irmuskám. — Folytassa édes . . . — Mikor megkaptam azt a bohókás levelet, először mosolyogtam ; utóbb megkapta szivemet a kétely : hátha igaz . . . ! — Ejnye, maga gonosz. — Hát te ? — Tovább, tovább. — Minek folytassam tovább ? Hisz te is tudod a többit; elküldöttem neked azt a szerencsétlen levelet. — Elég rosszul tette. — Most már azt hiszem, hogy okosan tettem ; megismertük egymást. * Két fiatal sziv szereti egymást; az egyik szép, a másik nemes, ha ők egyesülhetnek, a boldogság tökéletes. De a világ kaján, elhinti a két szivbe a viszály •nagvát. A méltatlanul illetett női sziv eltemetkezik bánatába, a büszke férfi sziv csak azért sem hagyja magát. Es a kárörvendő világ megtapsolta az ifjút, hogy a boldogtalan jövőt ily szerencsésen elhárította fejéről. « Gombház ! Es a világ elhitte ; elhitte Feri is, hogy ő alkalmas kiszorítani a szép Irma szivéből a szeretett méltatlant. Gombház. Es Vilma kellemesen érezte magát abban a tudat ban, hogy Géza, a nemes szivű ifjú, rabja lett. A két elválasztott, de egymásnak teremtett lélek túllicitálta egymást a lemondásban ; csak azért is, mosolyogjon az arc, takarja el a repedéshez közel álló szivet. Es ment a szivek játéka vakmerő hévvel, igazi Isten-kísértéssel. A hajnal még messze késett; a rózsaszínű lámpagolyó derengő világot vetett a bútorokra, melyeken elszórva hevert Irma illusiouja. A játékot felmondta a becsületes sziv; rosszul lett a mulatságban, le kellett feküdnie. Az aggódó anya csak az imént hagyta el az ágyat, vélvén, hogy leánya elszenderedett. Csel volt ez, hogy minél hamarább egyedül lehessen ; s mikor már nem volt ott az anya, mikor egyedül volt Irma, elkezdett keservesen sírni. Visszaidézte emlékezetébe a mulatságot, a mosolygó Vilmát, a boldognak látszó Gézát, elszorult a szive, nagyon, nagyon boldogtalan lett. — Oh, ha még egyszer visszatérne . . . még egyszer lehetne ugy, mint régen ! Azt mondta : megmaradhatunk barátoknak továbbra is. Barátoknak ? Azok, kik egymást korábban szerelték, lehetnek e azok barátok ? Soha I soha 1 ü talán érezhet úgy, mint v barát, de én, én . . . Menne hát el messze vidékre, hogy ne láthatnám, hogy arca ne lenne előttem, talán a távolság, az idő enyhítene; de uem megy el, itt vau előttem, látom nemes vonásait, szép férfias arcát; látom, mint igyekszik szórakoztatni „mást", mint udvarol, mint suttog boldogságról, édes, örökké tartó szerelemről . . . Oh Istenem. Szegény Feri; ő meg tán azt hiszi, hogy érdeklődöm utánna; de hát játszuk el végig ezt a játékot, talán egyszer majd beleszakad a fájó sziv . . . — Le ne tedd ezt a hegedűt még, ha kedves előtted az élet; buzd tovább, huzd hurszakadtáig: „Azért asszony, hogy megcsaljon ..." A cigány szót fogadott s minél tovább húzta, a mulató ifjú aunál jobban meggyőződött arról, hogy megbolondul utánna. Pedig de igazáu szerette; szereti még most is. Es ő nem fogadta azt el, úgy látszik, boldog most, hogy nem állok útjában Ferinek . . . ; hát csak szeresse, szeressék egymást, legyenek boldogok ; de soha ne tudja meg, hogy búslakodom utánna. — Fiuk utánnatn I A térségen egymás mellett laktak Irma és Vilma. A sárgaház Vilmáéké volt, a zöld Irmáéké. A reggeli szürkület áttört a homályon, mikor a sárga ház előtt felhangzott a zene : „Takarja be lábam nyomát Hulló sárga leveled. Ne hívogass, ne bólíngass, Mert a szivem megreped . . Egyik leány sem aludt, mindegyik hallotta a dalt; az egyiknek szive repesett örömében, a másik, kihez távolabb esett, azt hitte, lelke száll el a nóta elhaló accordjaiban. J * A szőreghi leányok pár nap óta kezdik előszedni szépítő szereiket, hogy ha az új járásbiró, — kiről hallották, hogy szép és hozzá még uőtlen — megérkezik, valamelyiken megakadjon a szeme. Nem szerzett a kinevezés Gézának örömet. Még egy hóval előbb is mily örömmel vette volna e hírt; most? tájdalom szorította össze szivét, hogy itt kell hagyni mindent, mindent. Illő elbúcsúzni. Előkereste mindazon emlékeket — mások előtt tán érték nélküli csekélységek — melyek az imádott kezektől származtak. Mikor egy csomagba össze voltak kötve, azt hitte Géza, hogy most már minden elhagyja, a miért érdemes élni. A kötelesség, a lovagiasság azt kivánja, hogy azok visszamenjenek oda, honnét származtak, Asztalára könyökölve, merengett a kék szemű leányka. Feri tegnap megkérette a kezét s ő halasztást kért. Édes anyjának azt mondta, hogy nem bánja, ha jól fogadják Ferit; pedig magában elhatározta, hogy az a halasztás is sírig szól.