Zalamegye, 1893 (12.évfolyam, 27-53. szám)

1893-08-13 / 33. szám

XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. augusztus 13. 33. szám. nyuiiei- peursorn is ur. j i , i i i „ „ ,,1, i , i, i i i • ia ——-—- tarsau, kozmuvslodesi es gazu hetilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" ós a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Egy kis Dánia. A társadalmi életnek erkölcsi alapját kétségtelenül az a becsülés képezi, melylyel egymás iránt viseltetünk. Régebb időben, mikor a társadalom egyes osztályai között nagyobb válaszfalak állottak fenn, ez a becsülés nagyon korlátolt mértékű volt, úgy bogy a társadalom más-más rétegeiben egészen különböző módon nyilvánult ez a kölcsönös becsülés. Később, midőn a műveltség haladásával fokozatosan érő nagy reform-eszmék az emberiség kultiváltabb elemeit öntudatra ébresztették, a társadalmi élet ez az erkölcsi bázisa democratikus szellemben érvényesült s ez által megszűnt az a felfogás, hogy a társadalmi állás szabályozza a kölcsönös becsülést. Uralkodóvá lett az a demokratikus nézet, hogy minden ember, ha egyéniségével az erkölcsi életnek bizonyos szinvonalán áll, becsülést érdemel, becsülést követelhet, tekintet nélkül arra, hogy minő társadalmi téren érvényesíti létfentartó erejét. Ez a szellem már meglehetősen átment az emberiség millióinak közfelfogásába, de még nem ülhette meg teljes diadalnapját; mert az emberek egy része még mindig nehezen tud megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy rangfokozatok ne legyenek, hogy az érdeskezű napszámos, munkás, ki becsületesen keresi kenyerét s a glacé-keztyüs szalon-ember között a becsület- és tiszteletadás tekintetében különbség ne legyen. De azért ezt a szellemet immár teljesen megölni nem lehet; világhódító erejével halad feltartóztathatlanúl. Sőt ehhez a democratikus szellemhez ujabban a humanismus szelleme is fűződött. Ez meg éppen széles alapokon nyugszik és felfogásával oly irányban hódit, hogy mindenkiben egyformán kell becsülni az embert még akkor is, ha esetleg összeütközésbe jött az uralkodó erkölcsi világrenddel. A humanismus szelleme a testvéri szeretet részvétével és őszinte melegségével hajol le az elbukottakhoz A „Zalamegye" tárcája. Azt mondják • . . Azt mondják, hogy a bort nagyon szeretem. Bortól jön meg . . . bortól megy el a kedvem, Mért ne tenném, ha én nekem jól esik, Húzd rá cigány ! Ki világos reggelig ! De halovány babámnak két arcája, Fehér, mint a liliomnak virága . . . Én Istenem, az enyém is halovány, Húzd rá cigány! Hadd tudja meg az a lány! Száraz ágon turbékol a gerlice . . . Fáj a szivem, ne tudja meg senki se, Minek tudná, kinevetne a világ, Húzd rá cigány ! Zokogjon a szárazfád ! Mért is élek, mért tengődöm köztetek . . . Oly szomorú minden nékem, oly rideg, Húzd rá cigány ! Ide .. . ide, fülembe, Hadd szakadjon meg a szivem egyszerre. Válságos nton. — Novella. — Irta: Kereaztúry József. (Folyt, és vége.) A kocsisnak meghagyta, hogy várjon, aztán fölment az emeletre, ahol Gidró gróf lakott. A szolga nem bocsájtotta be. A gróf úr nem fogad. Ha talán az életét kivánják, azt, is oda adta volna, csak bogy bemehessen most a grófhoz. Az erőszaktól óvakodott, annyi józansága még volt. Elővette az erszó nyét és amennyi pénz csak benne volt, a szolga markába nyomta. A szolga félre állt. — Bemehetett. Az előszobából két ajtó ny ílott; egyik a szalónba, másik egy kisebb szobába — ismerte jól a lakást. is; mert végre is hozzánk hasonló emberek és magához öleli azokat, hogy fölsegítse megint arra az erkölcsi színvonalra, melyről lebuktak. A kölcsönös becsülésnek ez a lehető legidealisztikusabb felfogása és gyakorlati érvényesítése nem ismeri a megvetést, a gyűlöletet; a testvéri szeretet megható elnézésével bocsát meg a tévedőuek és megmenteni igyekezik őt, hogy mint ember, jó irányban érvényesítse erejét. Ez a szellem, mely a democratikus szellemmel ölelkezett, lassan, igen lassan halad csak hódító útjában ; mert kétségtelen, hogy ez a nézet, ez az álláspont az erkölcsi felfogásnak és érzelmeknek oly mértékét követeli m^g, mely ma még csak keveseknek tulajdona s bizonyára nagy időnek kell még elmúlnia, míg ez a szellem az elméket és sziveket meghódítja. De meg fogja hódítani; mert az emberiség csak ezzel a szellemmel emelkedhetik rendeltetése magasabb szinvonalára s csak ezzel a szellemmel haladhat a tökéletesedésnek amaz isteni ösvényén, mit az emberszeretet nagy apostolai életükkel és tanításukkal megjelöltek, mint igaz utat. Egyes jelek, egyes intézmények, alkotások, mik újabban felmerültek, biztatólag hatnak ránk s legalább emlékeztetnek bennünket, hogy — mint frázisképpen mondani szokás — a humanismus századában élünk ; de hogy még milyen messze vagyunk attól az időtől, mikor a békének és szeretetnek szelleme meghóditja a nagy milliókat, eléggé mutatja az a békétlen hajsza, melylyel az emberek az érdek-küzdelmek hevében egymás ellen törnek, Concrét esetre nem akarunk hivatkozni, de csak meg kell figyelni, hogy olyan helyeken, olyan forumok előtt, hova a magán-élet ellenszenvét, gyűlölködését behurcolni nem volna szabad, jelenetek játszódnak le, mik erősen megingatják a higgadt, elfogulatlan szemlélőben a hitet és bizalmat, hogy társadalmunkat a humanismus szelleme teljesen meghódíthassa. Az erkölcsi tekintély, mely a kölcsönös becsülésben gyökerezik, elszomorító módon megingott. Az emberi küzdelmek különböző fórumain haldokolva találjuk az igazsághoz, a méltányossághoz vezető higgadt tárgyilagosságot, Az önzetlenség köpenyébe bujt bajnokok a legszentebb közérdeket önző célok elérésére, keresztülvitelére aknázzák ki. Az érdekeért küzdő ember kíméletlenül ront ellenfelének ; ontják, vagdalják egymás arcába a sarat és az izgalom-éhes publikum cirkuszi jókedvvel, hahotákkal kiséri azokat a jeleneteket, miktől egy kis egészséges érzékkel erkölcsi undorral kellene elfordulnia. A meghurcolt becsület vonaglását tapsokkal kiséri, mintha csak valami bikaviadalt nézne végig. És ha megindul va'ahol a megtépett, besározott, foszlányokra szaggatott becsület megreparálására az úgynevezett lovagias aktus, sokkal feszültebb figyelemmel kiséri, mint mikor valami országos közérdekről van szó. Hol vau itt a kölcsönös becsülésnek az a mértéke, melylyel ember ember iránt tartozik viseltetni minden körülmények között? Hol van az a kimélet, melyet a humanismus szelleme úgy a magán, mint a nyilvános érintkezésben azokkal szemben is megkövetel, kik akár magán, akár nyilvános, közérdekű működésükben nem állanak azon az erkölcsi sziuvonalon, hol az úgynevezett közbecsülés kezdődik. Nem elszomorító tapasztalat-e minden egészséges érzésű és gondolkodású egyénre nézve az, mikor országos uevű emberek, jeles publicisták, nagy kapacitások, kiknek szereplésére százak, ezrek bizalommal tekintenek, meghurcolják, megtépik egymás becsületét olyan kíméletlenséggel, minőt a műveltség alacsonyabb szinvonalán álló egyének részéről sem igen lehet tapasztalni! Azután belehajszolva egymást az elégtétel-adásvétel izgalmaiba, még kiméletlenebbül, még szenvedélyesebben folytatják azt a hajszát, mely végeredményében mindenre jó lehet, csak arra nem, hogy a társadalmi élet erkölcsi alapját képező kölcsönös becsülést az emberekben megszilárdítsa. És emez elszomoIlallgatózott. Jó ideig semmit sem hallott; aztán i hallani vélt valamit az oldalajtónál. Oda lopózott, fülét rányomta a kulcslyukra és lélegzetét visszafojtva figyelt. Belülről szakadozott lungok hallatszottak. Megismerte a I neje hangját. Karjaiban erőt érzett : szétdönteni azt az egész házat; de türtőztette magát, tudni akarta, mi történik odabenn. Az asszony hangosabbau beszélt, szavát egész jól hallotta. — Bocsásson engem, gróf úr ! Ön visszaélt bizal inammal s a helyett, hogy haza vitt volna, elhozott ide lakására. Ereszszen. Menni akarok ! A gróf szavait nem hallhatta, suttogva beszélt. Csak az asszony aggodalmas, siránkozó hangja volt megint hallható. — Istenem ! Engedje el . . . gróf úr ... a kezemet. Árkos reszketett egész testében. Már látni vélte dulakodásukat s olyasféle neszt hallott is. Nem bírta tovább. Görcsös kezével megragadta az ajtókilincset és betaszította a kárpitos ajtószárnyakat. Egy pillanatra halotti csend lett. A gróf eleresztette az asszony karját; az asszony valamit beszélni akart, de elakadt hangja. Sápadtan, reszketve állott meg helyén. Árkos intett neki, hogy mehet; »és szótlanul enge delmeskedett, mintha hipnotizálta volna az a merev arc. Magukra maradtak. A gróf látta, hogy nem sok jót remélhet ettől a találkozástól, meg akarta hát előzni Ák ost. — Ön rabló módjára lakásomba tört — szólt tet tetett felháborodással. — Mit jelentsen ez ? Árkos rá sem figyelt, mintha nem is hallotta volna. Aggasztó nyugalom látszott rajta. — Ön lesz szives mindenekelőtt elmondani, hogyan került ide az az asszony — szólt a grófhoz. Ezzel nem tartozom Önnek — szólt büszkén a gróf. Ön az asszonyt bármi módon, de tudta nélkül és akarata ellenére hozta ide, tehát a legközönségesebb erőszakkal. Ez gátol abban, hogy Önnel szemben a lova giasság terére lépjek. Mert egy közönséges csábítóval szemben nem kardot, hanem korbácsot használ az ember. A gróf idegesen, izgatottan mozgolódott. — Legyen nyugodt — folytatá fagyosan Árkos — nem fogom bántani. Csak egy felvilágosítást kérek. — Önnek viszonya volt ezzel az asszonynyal, még mielőtt az én feleségem lett volna. Igazé? Erre feleljeu ! De ezt követelem — érti ? — követelem ! Tekintete, hangja, mindene elárulta, hogy szavának érvényt is fog szerezni. A gróf nem mert ellenkezni. — Nem Önnek, hanem nejének tartozom avval, ha azt mondom, hogy nem. Árkos merőn a szeme közé nézett. Elővette a számlát és a gróf elé tartotta. — - És ez? Mit jelent ez? Mifúle ruha ez? A gróf végig nézett az íráson és nyomban észre vette a hamisítást. — Ez a ruha? Nyugodt lehet. Az Ön felesége abban a dologban ártatlan, uiert a ruha nem Ferek Annának, hanem Ferch Annának készült; ez a név pedig hamisítva van. Árkos Ádámmal forogni kezdett a világ. Ujjai között szorougotta a gyiirött papirost; nézte, majd hogy ki nem dülledtek szemei. Csakugyan, a név hamisitva volt. Eszelősen, szótlanul támolygott ki. Csak mikor a gróf bezárta utána az ajtót, tért magához és szólt vissza : — Még találkozunk, gróf ur; és kisietett a házból, mert úgy érezte, hogy rászakad, ha sokáig benn marad. Levegőre volt szüksége. Ki, csak ki a sötétbe, hogy ne lássa még magát se, ki az éjszakába, amely rokon lelkével. Hideg, kihalt volt ő is, az éjszaka is. Elszált belőle minden, auii még benne volt, keserűség é* életunalom vett rajta erőt. Csalódás itt, csalódás ott. Nem kivánkozott sehová, senkihez. Jól érezte magát az éjszakában, a néptelen utcákon. Mai számunkhoz negyed iv melléklet van csatolva.