Zalamegye, 1893 (12.évfolyam, 27-53. szám)

1893-07-02 / 27. szám

XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. julius 2. '27. szám. i ii A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől togadnnk el. Kéziratokat nem kti 1 <10nk vissza. társadalmi, közművelődési ós gazdászati hetilap, A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara'' hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Meghívó. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" Keszthelyen a városház termében f. évi julius hó 9-en reggeli 10 órakor rendes közgyűlést tart, melyre t. tagtárs ur tisztelettel meghivatik. A gyűlés főbb tárgyai: 1. Miniszteri leiratok. 2 Az egyesület által felállítani szándékolt szarvasmarha fajtenyészet tárgyában kiküldött bizottság jelentése. 3. Folyó ügyek és netáni indítványok. Zala-Egerszeg, 1893. junius 28. Háczky Kálmán sk., ügyv. elnök. (Nagyobb gondot a jellem fejlesztésére! Soha sem volt annyi, levegőben járó ember, mint napjainkban. Még a komoly gnndolkozásuakat is többé-kevésbbé elámítja a csalta látszat. Az emberi sziv oly könnyű szerrel hajlandó ugyanis megfacsarodni a szerencsétlenség láttára. A legtöbben azonban, a kik a sebet gyógyítani akarják, csak behegesztik azokat anélkül, hogy a seb ágyát egászen kitisztítanák, aminek legszomorúbb következménye, hogy a sebek csakhamar kiujulnak. Látják az okozatot, az eredményt, azonban nem birják, vagy nem akarják meglátni az okot és jóakaratú tanácsaikban csak a felszinen úszkálnak. Az emberi jóakarat manapság mindefelől hangoztatja azon könyörületes elvet: „Emeljük fel az elesettet! Grondoskodjunk a szerencsétlenekről, akiket magával sodor a kétségbeesés mély örvénye!" Epenséggel nem akarunk ezen valóban humánus cselekedet ellen állást foglalni, azonban nagy problemakép áll előttünk azon kérdés megoldása, váljon magával az elesetteknek felemelésével, a szerencsétlenekről való gondoskodással megszüntetjük-e a bajt, az újabb elesést, a szerencsétlen embereknek szaporodását? Azt hisszük, hogy nem. Sőt egész nyugodt lélekkel merjük kimondani, hogy amig a társadalom különbséget nem tesz az önhibából és önhibán kivül támadt szerencsétlenség között, vagyis amig az elesések, a szerencsétlenségek alapokát ki nem fürkészi és ott nem akar gyógyítani, addig minden nemes törekvése csak pillanatnyi, szórványos enyhülést szül, de gyökeres orvoslást nem szerez. Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogy kit nevezünk „szerencsétlen"-nek? A philanthropia azt is szerencsétlennek nevezi, aki, elkezdve a gyümölcslopáson, végig megy az apa-gyilkosságig a gonosztettek minden fokozatán. Aki eközben megismerkedett a községi fogháztól kezdve Illaváíg- minden fokozatával a mai humánus büntetésnek anélkül, hogy a kisebbnagyobb büntetések közül bármelyik csak egyszer is felköltötte volna benne azt a nemesebb érzést, hogy talán jobb is volna, szebb is volna a becsület ösvényére lépni ! Ebből azután önkényt következik, hogy a mai büntetés sem elegendőkép nem torol, sem elegendőkép nem javít. Ámde vannak elég nagy számmal az életben olyanok is, akik elég vakmerők a bűnt elkövetni, azonban ép oly mértékben gyávák arra, hogy a bűnös cselekményükkel joggal megérdemelt büntetést kiállnák. — Az ilyenek az öngyilkosságban keresnek menedéket. — Az a kis golyó megmenti őket a szégyentől, meg a büntetés elszenvedésétől. — A phylanthropÍH az ilyenekre is azt mondja: íme a szerencsétlen ! Ki nevezhető szerencsétlennek? Az, aki a szerencsétlenség minden sujtolását érzi. Aki pedig ennek érzésére ép érzékkel bír, az saját maga nem borítja magára a szerencsétlenséget és ha mégis bele esik, kevés tekinti a szerencsétlenséget olyannak, mint amelyből csupán öngyilkossággal lehet kimenekülni Kikből áll az öngyilkosoknak kilencvenkilenc százaléka ? Pazarlókból, becsületüket könnyelműen eljátszottakból, sikkasztókból, kevéssel megelégedni nem tudókból, tehát jellem nélküli emberekből, vagy nagyon gyönge lelküekből, akik nem birnak küzdeni Közülök a legtöbbnek szép, irigyelt állása volt, amelyet száz és száz nagyon is becsületes ember nem birt elérni. S ők, amig pünkösdi királyságuk tartott, hiúk, kevélyek voltak, az alantabb sorsuakkal erőltetett leereszkedéssel álltak csak szóba ; lenézték azt, aki nem fecsérelt úgy, mint amikép ők pazaroltak. Mindegyiken a szenvedély egy-egy neme uralkodott, amelynek oltárán feláldozták állásukat, becsületüket, családjukat és önmagukat. Sokaktól irigyelt állású egyének vetemednek sikkasztásra és lesznek öngyilkosokká. S kik ezek közül a szerencsétlenek ? Azok a gonoszok-e, akik éveken keresztül mások pénzével fényelegtek, vagy azok, akik nagy önmegtartóztatással és szorgalommal megtakarított vagyonukat általuk elvesztették ? Ha ezeknek a pénz-elkezelőknek ép érzékük lett volna a becsületességről, a bekövetkezhető szerencsétlenség sujtolásáról . . . bizonyára nem léptek volna a becstelenség ösvényére. Uk számot vetettek minden eshetőséggel, tehát a fölfedeztetéssel is . , . Számot vetettek az elcsapatással, a börtönnel, az öngyilkossággal is . . . Es ha ezeknek számbavétele mellett is megkezdették és folytatták gonoszságukat: felfedeztetésük esetében korántsem érzik magukat olyan szerencsétlennek, mint aminőnek tekinti őket az a becsületes, aki a kísértés első pillanatában határozottan igy utasítja el a kísértő sátánt: Távozz tőlem ! A társadalom ez ideig az ő humanitásából csupán az elesettek felemelésén fáradozik. Am A „Zalamegye" tárcája. A kényé r. (Folyt, és vége.) A munkás kérdés legtöbbször kenyérkérdés, a kenyérkérdés pedig életkérdés: „lenni vagy nem lenni!" Azonban nem mindig a szükség az éhség, hanem sokszor a torkosság, rendetion megkivánás, munkátlanság vagy telhetetlenség viszik az embert tilalmas vag, ártalmas dolgokra. „Adam, primus homo, damnavit saecula poino." Der Adam gar possierlich ist, Zumal, wenn er vom Aptel trisst." Ádám és Éva hitvány térges almáért elvesztették a gyönyörűséges paradicsomot. Ézsau egy tál zsizsikes leneséért eladta elsőszülötti jogát; a zsidókat hajdan igy dorgálta a próféta: „egy marok árpáért, egy darab lépesmézért elhagytátok a ti Uratokat, Isteneteket." — Göcsejben, (kivált a legsötétebb „Szegek" ben) a régi olcsó világban egy kemence kenyérért, vagy egy mérő búzáért, a röst emberektől néhány hold földet is lehetett szerezni örök árban. A telhetetlen Mydás király arra kérte az isteneket, hogy a mit érint, minden aranynyá változzék ; de midőu az eledelhez nyúlt és az is aranynyá lett kezében, akkor belátta oktalanságát és hogy éhen p.e vesszen, megesetten könyörgött, hogy az áldatlan adományt vonják vissza az istenek. Ábrahám az angyalokat sült juhhussal, tej, irósvaj és kenyérrel veudégelte meg. Melchizedek főpap kenyeret és bort áldozott. Régi időktől fogva majdnem minden nemzet meghódolás jeléül kenyeret, sót és tőidet ajánlott föl a hódítónak. Hus előbb volt, mint kenyér. Egy balgatag bölcs azt állítja: „aqua et panÍ3, vita canis." Egy másik is azt mondja, hogy a kenyér: „caninum prandium", vagyis: „eblakoma." — Pedig hát a sör is folyó álla potbani (árpa)-kenyér; a pálinka meg megdicsőített (rozs), kenyér; és mégis a ki, (legyen az német, vagy tót), e kettő bármelyikéből egész a sárga földig élvezi magát arra nem azt mondják: „ebre kelt", hanem: „disznó bendőbe ment!" Olaszország egy részében őrlött gesz tenyéből készített polentát esznek ; és ezek méltán mondják magukról: „kenyerünket a tárói esszük, borunkat a felhőből isszuk," De a magyar — mivel nemcsak kenyérrel él az ember — azt kiáltja: „bort ide!" (ha peronosporás és fuxinos is.) Mert: „Mit ér a gond kenyéren és vizén ? Tölts hozzá bort a rideg kupába!" Vörösmarty. Mikor a fris lágy kenyeret megszegjük, eszünkbe jut e, hogy: „kenyérnek legjobb dagasztója az Isten" és ezen kivül még vagy 2 tucat kézműves hozzájárulása is szükséges, a kik az ekét, boronát, malmot, gépet, kemencét stb. készítik? . . . t. i. vas- és kőbányász, hámoros, kovács, lakatos, gépész, mészégető, szénégető, téglavető, kőfaragó, kőműves, favágó,ács, asztalos, bodnár, kádár, tiinár, bőrkereskedő, szíjgyártó, szita- és rostakötő, takács, arató, cséplő, molnár, pék, stb. és bár a közmondás azt tartja: „nem szokta cigány a szántást" és: „cigánynak nem áll kezére a buzavetés": mégis a kenyér evésnél a cigányra is rászorulunk, mert az vájja a dagasztó tekenőt és faragja a sütőlapátot. Tehát: respekt nekik! — A kenyérnek nincs forgácsa; azért: szedjétek össze a morzsákat, a hulladékokat, nehogy elveszelődjenek, — mondá az Üdvözítő; ós kenyérgolyócskákkal ne hajigáljatok ! — „A ki téged kővel dobál, kenyérrel hajítsd vissza!" A kit azonban az elsűlyedt Pompeji és llerkulánum városok kemencéibe i és szobáiban talált (kő) kenyérrel hajigálnánk fejbe : az bizonyára nem ennék több fehércipót! A kis gyermek sárból dagaszt és süt magáuak kenyeret; apja pedig „madárlátta kenyeret" (Arany J.) hoz neki haza a mezőről a tarisznyában. Mint kis diák többször rákerül a „papiros csuszá" ra, mikor az iskolá ban marasztják ebédre. Vau idő, mikor „kenyéren és vizén" ís kell böjtölnie. — Később „a kerekes zsemlye nem fér a zsebébe, de a kópéság már benn van az eszébe", utóbb: „a legény csalogató" pogácsát is szivesen elfogyasztja; sőt a „lepényt is megeszi, de

ta lánytel nem veszi." Kérdezték a gyermeket: „fiam I kitől kéred a mindennapi kenyeret?" „hát édes apámtól, — teleié —• de ha ő nincs itthon, magam is tudok ám a bugyiimmal vágnyi!" tevé hozzá önérzettel. A kis leány pedig azon kérdésre : „miért mondjak : mindennapi kenyerünket és miért nem kérünk egy esztendőre valót?" igy felelt: „azért, hogy meg ne penészedjék!" — a leendő jó gazdasszony szólt ki belőle. — A zsidóknak a pusztában csak egy napra való mau nát volt szabad szedniük, kivéve penteket, a mikor szombatra is gyűjtöttek. Utóbb a kamaszkodó diákot a városi iskolába készítik: „Tele rakta édes anyám Eleséggel a tarisznyám." Petőfi. És ettől kezdve megy neki sürüeu postán, vagy privát alkalommal az elemózsia, a proviant, -— az az áldott ízletes ,,hazai", mely kakas tejjel, varjú vajjal van sütve; (még pénzbe se kerül), a jó édes anya némelykor a pénzt is belesiiti a kenyérbe, kalácsba, —• az apa tudta nélkül — hogy a lurkónak több költő pénze legyen. (Ha a várnagy és porkoláb nem szemfüles, a raboknak is belerejtenek a rokonok a kenyérbe nemcsak pénzt, hanem vésűt, ráspolyt, stb. effélét.) Petőfinek jó édes anyja aggódott, hogy városról hazajövő fiának nem izlik az otthoni szegényes fekete kenyér; a mire a költő igy felel: „Bárulilyen barna is az a kenyér, itthon sokkal jobb ízű énnekem A tekete, mint máshol a fehér." A hajdan dúsgazdag, de immár kihalt lllésházy család kincstárában drága ékszerek közt ily magyar fölirása krajcáros pohár volt látható: „tekete kenyérszabadság !" Minthogy minden hasonlat sántít, azért nem mindig igaz a közmondás: „fehér ház, tekete kenyér." De „fehér ház, fehér abrosz, fehér kenyér" ez már határozottan a jó háziasszony dicsérete. — Palugyay Imre volt nyitrai püspök mindig zabliszt lángjából sütött kenyérrel élt. Dercés, korpás kenyér a gyomorhurutosoknak való. Mai számunkhoz negyed iv melléklet van csatolva.