Zalamegye, 1893 (12.évfolyam, 1-26. szám)

1893-01-22 / 4. szám

XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. január 22. á. szám. i, közművelődési és A „Zalamegyei gazdasági egyesület'

4 és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Országos lelencház-egyesület. Nagy és nemes mozgalom indult meg röviddel ezelőtt a fővárosban, melynek célja egy régi nemzeti mulasztásunkat pótolni, társadalmunknak egy sajgó sebét behegeszteni. A nyugoti kulturállamokban már réges-régen, Olaszországban és Francziaországban évszázadok óta, látják el az apjuk anyjuk elhagyta kisdedeket a jótékonyság segítségével, vagy közköltségen. A középkor szellemének megfelelőleg kezdetben klastromokban és templomokban vették fel a kisdedeket, kiket titokban egy ott kitett forgó szekrénybe helyeztek el többnyire éjnek idején. A gyermekeket azután apácák gondozták a klastromban úgy, hogy az ilyen gyermek a világtól elkülönítve növekedett fel. Ez a módja a felnevelésnek nem célszerű ; egyrészt nagy a veszedelem a gyermekekre, ha sokan együtt vannak, a betegségek könnyen átragadnak egyikről a másikra. Azonkinül a világtól való elzáratás nem jól hat a kisdedek lelki fejlődésére. Manapság alig van már oly lelencház, melyben a gyermekeket intézetileg nevelik, hanem majd mindenütt arra igyekeznek, hogy a gyermekek a nép által neveltessenek fel, s igy oda jussanak vissza, a honnan kikerültek, olvadjanak a népbe, hogy a társadalom hasznos tagjaivá válljanak. Az olasz nép annyira szereti „madonna gyermekeit" (igy nevezik a lelenceket), hogy gyakran ingyen nevelik fel és családjuk tagjaivá fogadják. Ezt a hazafias és emberbaráti eszmét óhajtja megvalósítani az „Országos lelencház-egyesület." Tulajdonképen szégyenére válik hazánknak, hogy még eddig nem gondoskodtunk kellőképen az ártatlan kisdedekről, a kiknek egyedüli bünük, hogy szülőik nyomorognak, könnyelműek vagy bűnösek. Hányszor történik meg az orvosi gyakorlatban, hogy a jómódú család vézna csecsemője mellé dajkát kell megvizsgálnunk, a ki bemutatja ép, erős csecsemőjét, kit kénytelen t másoknak kiadni ápolásba. Alig múlik el egy- | két hónap és egy vén banya beállít a dajkához összeaszott, vézna csecsemőt tartva karjaiban, s a szegény anya borzadva bontja szét a rongyokat, nézi gyermekének puffadt hasát, ráncos bőrét és hallja nyöszörgő sírását. Ez a szegény teremtés már közel van ahhoz, hogy angyallá legyen, s a főváros, valamint a nagyobb városokat környező falvakban valóságos angyalcsináló ipar fejlődött ki, hova olcsó áron kiviszik a gyermekeket meghalni, annál gyorsabban, minél kevésbbé pontosak a kialkudott bér fizetésében. Arról van tehát szó, hogy ezek a kisdedek jó ápolásban részesüljenek, a mennyire lehet, családban neveltessenek fel. Ennek kipróbált legjobb módja az, hogy az ilyen gyermekeket egy vagy több központi intézetbe vegyék fel, a hol őket az orvos megvizsgálja s az egészségeseket mielőbb az érte bejövő földmivesek és kisiparosok nejeinek átadja gondozás végett kellő fizetés fejében. Az intézetbe csak azok a gyermekek maradnak vissza, a kik betegek, hogy ott anyatej mellett gondos ápolásban részesüljenek. A kiadott gyermekekre az intézet, de különösen az egyesület vidéki tagjainak folyton és szigorúan kell felügyelniük. Ez igen fontos, mert ha a gyermekeket kiadják és többet rá komolyan senki nem vet ügyet, akkor a gyermekek ugy pusztulnak, mint azelőtt. Epen ennek elkerülése végett szükséges a nemes szivü és jótevő társadalomnak részvétele minél tágabb körben. Hiszen a lelenc-ügy tulajdonképen közügy és az államnak kötelessége gondoskodni az elhagyott kisdedekről ; azonban nálunk ezt az állam a községekre rótta, a melyek azután minél olcsóbb és igy rosszabb ápolásba adják a gyermekeket. Tehát a társadalomnak részt kell vennie e mozgalomban, ha azt akarjuk, hogy e kisdedek jó kezekben legyenek s a haza hasznos polgáraivá válljanak. Hazafias és emberbaráti müvet igyekeznek tehát életre ébreszteni azok, kik az országos lelencház-egyesület megalakításán fáradoznak. Örömmel látjuk, hogy a fővárosnak színe-java máris csatlakozott a mozgalomhoz, melynek célját fennt röviden vázoltuk. Nem .közönséges egyletesdi ez, hanem arról van szó, hogy ezer kisded életét megmentsük, és épen ezért a mozgalomnak országosnak, impozansnak kell lenni. S ha a kormány s az országgyűlés látni fogják a törekvés komolyságát s az eszme megvalósítását, akkor bizonyára kell, hogy erkölcsileg és anyagilag hozzájáruljon. Es épen azért, mert ily nemes és nagy tervről, régi mulasztás pótlásáról van szó, kérjük tisztelt olvasóinkat, hogy csatlakozzanak e mozgalomhoz. E lap szerkesztősége szivesen fogad és nyíltan nyugtázhat bármely csekély adományt s azt az egyesülethez (Bpest, kerepesi-ut 41.) juttatja, mely bárkinek szolgál bővebb felvilágosítással. Sőt e nemes egyesület megérdemelné, hogy mulatságok, bálok, tombolák, stb. jövödelmét, vagy legalább annak egy részét e célra fordítsák. Gondoljunk Széchenyi nagy hazánkfia mondására : „Oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak életét sem kellene kioltani, mivel magyar" ; minél inkább kötelességünk tehát a pusztuló kisdedek ezereit megmenteni! Dr. Faragó Gynla. Megyei élet. A megyei közigazgatási bizottság január havi ülését Svastits Benő főispán őméltóságának elnöklete alatt f. hó 14-én tartotta. Elnöklő főispán őméltósága üdvözölvén a megjelent bizottsági tagokat, felolvastatott és helyeslőleg tudomásul vétetett az alispáni havi jelentés a közigazgatás terén december hónapban előfordult eseményekről. Olvastatott és tudomásul vétetett a decemberi közgyűlés határozata, melylyel Bogyay Máté, Háczky Kálmán, Skublics Jenő, Skublics Gyula és dr. Vizlendvay József az 1893—94. évekre, a közigazgatási bizottság tagjaivá megválasztattak. Ezután az egyes bizottságok alakíttattak meg újból, esetleg pótoltattak. Az újból alakított, illetve kiegé j szltett bizottságok tagjai az 1893. évre. A „Zalamegye" tárcája. Egy végrendeleti — záradék. (Beszély.) Németh Elekné szül. Andaházy Irén. (Folyt.) A városi nagyvendéglő szines lampionokkal kivilágított mulatókertjében a bál tető pontján volt már, midőn a szünóra beálltával mindenki sietett a csillagos nyári éj andalító bájában gyönyörködni s a tánc hevületeit a balzsamos levegőn lehűteni. Tarka néptömeg hullámzott a kert sétányain, melyeknek sürü lombsátarán keresztül ezer — s ezer csillag fénye szűrődött át a titokzatos félhomályba, mely a lampionok bizonytalan lobogása mellett csak még észrevehetőbbé lett. Kacagva, mulatva, legyezve sürgött a vidám ifjúság tarka szinvegyületben s változatokban a néző szemei előtt, mint egy óriási kaleidoskop bűvös képei, hol a fényes látkörön, hol elmerülve az árnyékban folytonos egymásutánban. E mellett selyemruhák suho gása, legyezők hbbenése, fátyolfelhők hullámzása, szemek csillaghullása, virágillat, mámor ós távoli zenehangok. Itt sóhaj — ott bűvös mosoly; itt egy kérdő tekintet — ott a biztató válasz; itt szendeség — ott tetszvágy ; itt sokat mondó hallgatás, ott üres frázis ; itt rejtett guny — ott őszinte bámulat; itt léha bók —ott az ártatlanság elpirulása ...Se vidám társaságban mindenkinek meg van a maga célja, vágya, iránya, törekvése, küzdelme, — mindenkinek a maga párja. Csak egy a sok között áll egyedül, elhagyatva, zordan a százados hárs törzséhez támaszkodva s ugy tesz, mintha a csillagok ezreit, melyek a lombozat egy nyílásán láthatók, meg akarná számolni ... De még szeme az égi testek sejtelmes spharájába merül, lelke földi rögökhöz tapad és szive a rokonszenv láthatlan szálaival egy halandó lényhez van bilincselve, mely előtte a kerti padok egyikén ül palástszerü dominóba burkolva, fekete fátyol álarccal vonásain s alig győz feleleteket adni az őt kérdésekkel ostromló ismerősünk nek — Honórnak, ki szépsége egész hadfelszerelésével jelent meg a mai ünnepélyen. Az az elhagyatott férfi, ezekkel a komoly voná sokkal és hidegen tekintő szemekkel senki más, mint Udo; — a fekete dominó viselője pedig: Mimy, aki az álarc alatt ép oly bánatos, szive mélyében ép oly elkeseredett, mint a milyen vidámnak s boldognak látszik lenni. Ha Udo nem nézi oly állhatatosan a menny ezernyi csillagait, e sötét álarcon át Mimy szemeinek kék egét gyakran magára láthatta volna mosolyogni. De Udo kezdettől fogva, hideg, érzéketlen volt ma minden iránt' Nem vette észre a sóhajt, mely vágyva feléje repült; nem értette el az ismertető jeleket; még azt sem vette figyelembe, hogy a fekete dominó a II ik négyesre való foglalkozás alatt tüntetőleg kikosarazott mindenkit, mert akit várt, az nem jött, — s végre ott suhogott el mellette, véletlenül elejtve fehér rózsáját, melyet Udo udvariasságból felvett ugyan, de hideg bók kíséretében rögtön vissza is adott tulajdonosnéjának, mintha tövisek érintésétől tartott volna. És midőn végre az utolsó pillanatban a négyes bevezető ütemeinek elhangzása után az alkalomra leső Honór karjába volt kénytelen karját fűzni és annak sem volt hatása a a kőszívű ember lelkére . . . akkor véd s dac szövetségre szánta el magát Mimy a legelsővel, aki útjába vetődik. Miután Honór volt az, ki e válságos, pillanatban jött kapóra, egy perc alatt készen volt Udo ellen a haditerv. Honórnak pedig épen ma jött az a szeszélye, hogy Miminek tüntetőleg udvaroljon, sőt a leányka nagy bámulatára rejtélyes szavakban szerelemről is beszéljen és végre odáig ment merészségében, hogy viszontérzel meket emlegetett, szavakra hivatkozott, melyeknek ismétlését kérte, mint oly kegyet, mely őt, a halálra szántat, méltán megilleti. — „Ugy hiszem, ön téved hadnagy úr" — mond Mimy az áradozó Honór lendületes szerelmi vallomásait félbeszakítva. — „Tökéletes tisztában vagyok magammal." — „Fogadni mernék, hogy tévedés van a dologban. A dominó bizonyára mást rejt, mint a kit ön gondol. Ne pazarolja rám másnak szánt szerelmi vallomásait." — Honór mosolyogva hajolt le a piruló leányka füléhez s a meggyőződés hangján csendesen suttogá: — „Somoss kisasszony ő nagyságát csak egyszer kellett meglátnom, hogy ezer közül s bármely helyzetben is felismerjem ! Nos hiszi-e még, hogy tévedtem .. ?" Mimy meghökkent. — Ezt a szerelmet, melynek eredete a látás pillanatában keletkezik, eddig csak regényekben hitte létezhetőnek; Honórral való beszélgetésének váratlan fordulata tehát meglepte s egyszersmind megijesztette őt. Hallgatva csüggesztette le egy pillanatra fejecskéjét, mig szemei Üdot keresték, ki akkor már az asztalok egyikénél ült s közönyösen fogyasztott el egy porció fagylaltot, a táncolókat egy tekintetre sem méltatva. Mimy összeszorult szívvel, csendesen s csaknem önkéntelenül ismételgette magában Tóth Kálmán ezen gyönyörű szavait: „Te eDgemet szeretsz, én másért lángolok. Akinek szive tán ismét másért dobog, És igy tovább .. tovább, mást szeret mindenik, Oly csillagok vagyunk, kik egymást kergetik" . . . Dezsényi felhasználva a leányka elmélázását, melyet a maga részéről előnyösen magyarázott, merészebb lőn s bizalmasabban kérdezé: — „Miért e hidegség lényén, midőn én oly boldog vagyok, hogy ínég egyszer láthatom . . .1 Ez irigy álarc úgy sem engedi, hogy szemeinek egébe tekintve üdvözölhessek" ... I — „Hadnagy úr!" — szól Mimy kábultából most felocsúdva, — szigorú hangon — „On merészebb, sem Mai szamunkhoz fél iv melléklet van csatolva.